A határok ígérete

A szoba meleg fényben úszott, a függönyök puhán lengedeztek a nyitott ablak előtt. A levegőben friss virágok és egy kis füstölő fűszeres illata keveredett, mintha a tér maga is tudta volna, milyen különleges pillanat készül kibontakozni benne.

Éva a hatalmas ágy szélén ült, bokáját finoman keresztbe fonva, ujjaival a selyemlepedőt cirógatta. Érezte, ahogy szíve minden egyes dobbanásával mélyebben merül az izgalom és a várakozás tengerébe. Nem először játszottak így, de minden alkalom újabb réteget fedett fel benne – róla, róluk, és arról a bizalomról, amelyben lassan, de biztosan egyre mélyebben fürdőzött.

Léptek nesze hallatszott mögötte, és a bőrből készült cipő finom roppanása minden mást elnémított a tudatában. A férfi közelebb lépett, meleg tenyere lassan simult Éva vállára, ujjai végigsiklottak a karján, majd finoman az állához nyúlt, hogy maga felé fordítsa az arcát.

– Készen állsz? – kérdezte halkan, mély hangja vibrált a levegőben.

Éva bólintott, ajkai elnyíltak egyetlen szóra, de nem volt szükség rá. A férfi tudta. Mindig tudta.

Ujjai lecsúsztak Éva csuklójára, és egy puha selyemszalagot tekert köré. Nem szorosra, épp csak annyira, hogy érezze a jelenlétét. A mozdulat gyengéd volt, mégis határozott, mint minden, amit tett. A férfi soha nem sietett – mindig élvezte a várakozás feszültségét, a pillanatot, amikor Éva átlépett a kontrollból a teljes elengedésbe.

Az első érintés meleg volt, az ujjbegyek finoman simították végig Éva bőrét, ahogy a férfi a csuklójától a könyökéig haladt. Aztán a nyaka, az arca – mintha fel akarná térképezni újra és újra, mintha az emlékezetébe akarná vésni az érzést, ahogy remeg alatta.

– Most csak rám figyelj – mondta halkan.

A kendő lassan, finoman került Éva szeme elé. Az ismeretlen sötétsége izgalommal töltötte meg az érzékeit – nem látott, de minden más annál élesebbé vált. A légzését, a bőrén végigszaladó ujjakat, a levegő mozgását most még intenzívebben érezte.

A férfi hátralépett, és Éva szinte azonnal hiányolni kezdte a közelségét. De a várakozás is a játék része volt – tudta jól. A csendet végül egy finom suhogás törte meg, és valami hűvös érintette a combját. Egy vékony bőrszíj, mely csak ízelítőt adott abból, ami következhet.

– Mit érzel? – kérdezte a férfi.

– Minden apró mozdulatodat – válaszolta Éva, hangja alig hallható volt.

A férfi elmosolyodott. A hangja, az érintése, a türelme – mind együtt alkotta azt a biztonságos teret, ahol Éva elengedhette magát, ahol a vágy és a bizalom összefonódott.

Az első könnyed ütés nem fájt – inkább csak megborzongatta. A következő kicsit erősebb volt, de még mindig inkább csiklandozott, mint korbácsolt. A teste megfeszült, majd ellazult, ahogy egyre jobban belesimult a ritmusba.

És ekkor végre újra érezte a férfi érintését – forró tenyerét a bőrén, a leheletét a nyaka hajlatában.

– Gyönyörű vagy így – súgta a férfi.

Éva ajkai közül egy halk sóhaj szabadult fel. És ekkor, ebben a pillanatban tudta: teljesen az övé. Nem csak testével, hanem minden gondolatával, minden lélegzetével.

És ez volt a legédesebb megadás.