Egy kitalált első történet!

Amint átléptem a félhomályos szoba küszöbét, végigfutott rajtam a borzongás. Olyan régóta álmodoztam erről a pillanatról, elképzeltem, milyen lesz teljesen alávetni magam, és most végre megtörtént. A szívem hevesen vert, a várakozás és a félelem keveréke sekélyessé tette a lélegzetemet.

A szoba minimalista volt, mégis erőt sugárzott. Egyetlen szék állt a közepén masszív, fából készült, rendíthetetlen. Egy lánc lógott a mennyezetről, fém szemei visszaverték a gyertyafény halvány ragyogását. A bőr, a pézsma és valami enyhén édeskés illat keveredett a levegőben. Ez volt az új valóságom.

A leendő Mesterem előttem állt. Fekete ruházatában jelenléte tiszteletet parancsolt, minden mozdulatában hatalom feszült. A tekintete kiismerhetetlen volt, sötét örvény, amely átlátott rajtam, mintha már akkor lemeztelenített volna, mielőtt egyáltalán levetkőztem volna.

„Térdre.” A hangja nyugodt volt, egyenletes, mégis kimondatlan ígéretet hordozott magában.

Csak egy pillanatig haboztam, aztán engedelmeskedtem. A padló hidegen simult a térdeimhez, ezzel is a jelen pillanathoz kötve. A kezeim enyhén remegtek, miközben combjaimra helyeztem őket, tenyérrel felfelé a hallgatólagos behódolás jeleként. Soha nem éreztem még magam ennyire kiszolgáltatottnak, és mégis ennyire helyénvalónak.

A Mester lassan, megfontoltan körbejárt, felmért, elemzett. „Tudod, miért vagy itt?” kérdezte, miközben ujja az államhoz ért, finoman felfelé billentve az arcomat, hogy kénytelen legyek a szemébe nézni.

„Igen, Mester.” suttogtam alig hallhatóan, de határozottan.

„Jó. Akkor bizonyítsd be.”

Előkerült a nyakörv vastag fekete bőr, ezüst csattal. A pulzusom felgyorsult, ahogy figyeltem, amint a nyakam köré illeszti és becsatolja. A súlya úgy telepedett rám, mint egy bélyeg. Most már az övé voltam.

„Ettől a pillanattól kezdve az enyém vagy. Engedelmeskedsz, szolgálsz, és tanulsz. Megértetted?”

„Igen, Mester.” válaszoltam, ezúttal erősebben.

Egy halvány mosoly játszott az ajkán. „Akkor kezdjük.”

Az első lecke az irányításról szólt. Mindig azt hittem, készen állok, hogy igazán megértem, mit jelent az alávetettség. De tévedtem. A Mester kezei határozottak, mégis könyörtelenek voltak, ahogy minden mozdulatomat irányították. Minden habozás, minden hiba korrekciót vont maga után néha egy éles rántás a nyakörvön, néha egy suttogott dorgálás, amely borzongást küldött végig a gerincemen. Formáltak, átalakítottak.

„Amikor parancsot adok, azonnal engedelmeskedsz.” A Mester hangja halkan csengett, miközben puha bőrpánttal hátrakötötte a csuklóimat. „Nincs gondolkodás, nincs habozás. Te az én irányításom alatt állsz.”

Nehézkesen nyeltem, bólintottam. A kötés szorosan tartott, és teljesen tudatában voltam a tehetetlenségemnek.

Az első ütés váratlanul ért egy határozott csapás a combomon. Meglepetésemben felnyögtem, testem ösztönösen rándult meg, de a Mester mozdulatlanul tartott.

„Nem mozdulsz, hacsak nem engedélyezem. Újra.”

A második csapás élesebb volt, pontosabb. A fájdalom fellángolt, majd egy mélyebb érzéssé olvadt össze, valami bódítóvá. A lélegzetem elakadt. A Mester figyelt, tekintete kiismerhetetlen, de szándékos.

„Jó. Megtanulod a fegyelmet. Megtanulod az engedelmességet. De ami a legfontosabb, megtanulod az élvezetet az alávetettségen keresztül.”

Minden új érzés, minden tűréspróba egyre mélyebbre taszított a behódolás mámorszerű állapotába. A fájdalom és az élvezet határai elmosódtak, míg végül már nem tudtam megkülönböztetni őket egymástól. Soha nem éreztem magam ennyire teljesen és visszavonhatatlanul birtokoltnak.

Az idő elvesztette jelentőségét. A testem már nem az enyém volt az övé volt, hogy használja, formálja, tökéletesítse. A kín gyönyörű volt, az élvezet pedig szinte elviselhetetlen intenzitású. És én csak még többet akartam.

Ahogy az éjszaka haladt előre, a Mester tovább feszítette a határaimat, elvezetett vágyaim legsötétebb zugaiba. Minden határt megvizsgált, minden korlátot felfedezett, mindezt rendíthetetlen irányítása alatt. Mire a hajnal fénye beszűrődött, átalakultam. Már nem csupán egy lelkes alávetett voltam, hanem egy rabszolga igényelt, betanított, és teljesen odaadott.

És ahogy a lábainál feküdtem, megbélyegezve, elégedetten, és teljesen birtokolva, tudtam, hogy megtaláltam a helyemet.

Most már az övé voltam. Teljesen, visszavonhatatlanul, az övé.