Az első szolgálatod - 2. rész

A félhomályban csak az arcod pírja világított, a lélegzeted szaporább lett, de a szemedben ott volt valami más is – nem csak a vágy, hanem a bizalom.

Megálltam előtted, végighúztam ujjaimat az arcodon, majd lágyan végigsimítottam a hajad vonalát. Kedvesen megágyazva egy határozott pofonnak, majd jött a parancs. - Pucsíts mint egy jó szuka! - A mozdulatsor végére a lábammal is rásegíttettem kicsit. Enyhén széttedd lábad közt érzéki nedvesen csillogott a puncid. Kedvem lett volna azonnal kinyalni, de nem jött el az ideje. Egyik csapást követte a másik ahogy fenekelni kezdtelek, ügyelve rá, hogy a puncidat is érje pár jól irányzott csattanás. - kevesebbet néztem ki belőled, bírsz te többet is - mondtam. Csak kis sóhajokkal és enyhe nyögésekkel viselted a fájdalmat amit egyre fokoztam.

A köntös öve szép lassan a nyakadra került és azzal rántottalak meredő farkamra. Jól jön ha, kettős csomót használ az ember, úgy megkötve, hogy két vége két oldalt lógjon a kötélnek, ezt azóta is imádom: ezzel jobban, egészen torkig tudtam húzni a fejedet a kemény faszba. A szemfestéked elkenődött és levegőért kapkodtál mikor egy határozott mozdulattal beléd hatoltam hátulról. Már nem bírtam tovább, hol a köntös övét hol a hajadat húzva hágtalak míg fel nem húztalak az ágyra ahol az arcodra ültem. Láttam a szemedben, hogy talán ez ért a leginkább váratlanul, de nyelved kéjesen és forrón járt golyóimon és seggemben. Nem bírtam tovább... gyorsan az utolsó lendülettel a szádba toltam a makkomat majd mélyen a szemedbe néztem.

Az iménti határozottságom most finom gyengédségbe fordult, ahogy közelebb hajoltam hozzád. Éreztem a tested apró remegését, ahogy a homlokomat a tiédnek döntöttem, és az orrunk összeért.

– Még mindig nem szóltál… – suttogtam, utalva a játékunk szabályára.

Elmosolyodtál, de nem akartad megtörni a csendet. Nem volt rá szükség. A kezed az enyémhez ért, mikor leoldottam a bilincset, finoman szorítottad meg, mintha csak azt akarnád mondani: itt vagyok, veled vagyok.

Lassan átöleltelek, de már nem volt rohanás, nem volt kényszer. Csak mi ketten, a lopott pillanat, az egymásra találás öröme. Az érzés, hogy végre valaki lát téged – igazán lát. Úgy.

foly.tköv.