Fenséges Istennő 5

- Huszonhárom - számolta Fenséges Úrnőm az újabb fekvőtámaszt, amit a lábai előtt heverve nyomtunk meztelenül, alázatos talpnyalóiként társammal. Közben természetesen megcsókoltunk az elénk kihelyezett csizma orrát. Ahogy haladtunk előre a számokban, Ő egyre jobban élvezte a kis játékot. Látta rajtunk az erőlködést, a fáradtságot, az akarást. Hihetetlen gyönyörű volt, és hatalmat árasztó, ahogy a szépséges, szinte szemtelenül fiatal nő parancsolgat nekünk, mi pedig ugrálunk kénye, kedve szerint, földre helyezett csizmáját csókolgatva. Ő megérdemelten trónolt a kanapén.
- Negyvenkettő - ez után a szám után is csókot leheltem a csizmájára, majd kinyomtam magam. Ő kis szünetet tartott a számolásban. Vörösödött a fejem, ahogy ott tartottam magam, kicsit már remegett a karom. Felállt, szép lassan odasétált hozzám. Csak lábfejét láttam, hiszen lefelé néztem. Gyönyörűen ápolt lábkörmei és lábfeje láttán szinte a nyálam kicsordult. Hirtelen felemelte imádatom tárgyát (jobb lábát), s arcon rúgott. Alig bírtam megtartani magam, hogy ne dőljek el. Arcom lángvörösre gyúlt.
- Én számolok, te nyomsz egy fekvőtámasz, s közben alázatos csókot lehelsz a csizmámra! Nem éreztem, hogy a csókodban benne lenne az imádatod, az odaadásod...
- Bocsánat, Istennőm! - nyögtem. - Esedezem a bocsánatáért, mostantól minden csókba beleteszem szívemet, lelkemet.
- Öt büntető fekvő. Most! És közben a lábamat csókolod!
Én engedelmesen nyomtam a kiszabott büntetőfekvőket, s áhítatosan csókoltam meg lábfejét, lábujját, úgy, ahogy azt az Istennő megérdemli.
- Még egyszer ne kelljen szólnom! - visszaballagott ráérősen a kanapéra. Mi tartottuk magunkat ismételten, de már mindketten remegtünk. - Negyvenhárom...
- Ötvenhat, ötvenhét... - Az egész testem remegett, egyszerűen úgy éreztem nem bírom tovább. Mégis újra és újra megerőltettem magam. Bizonyítani akartam Úrnőmnek. A kedvében akartam járni azzal, hogy megnyerem a versenyt. Bár lehet, hogy Őt egyáltalán nem érdekelte, melyikünk nyer. De ebben az esetben is, minél tovább bírjuk, Ő annál tovább szórakozhat rajtunk. Elvégre ez a fő feladatunk.
- Ötvennyolc... - Kész, nem bírom... Azt parancsolta, hogy nyomjam a fekvőket, azt kell tennem, amit Istennőm parancsolt - kapaszkodtam a gondolatban.
És akkor hirtelen a mellettem lévő szolga megadta magát, földre rogyott...

- Takarodj a sarokba, te büdös féreg! - förmedt rá a vesztesre. Majd rám nézett gyönyörű kék szemeivel, és kettőt tapsolt. Én csak ekkor mertem elengedni magam, s letenni a térdem. Négykézláb odasiettem elé, s bár remegett kezem lábam, boldogan hajtottam fejet, s csókoltam meg Istennői lábát. Kihúzta magát, majd hátradőlt. Keresztbe tette lábait, a jobbat átvetette térdén. Én pitiző tekintettel néztem fel Rá, nem mertem újabb csókot lehelni imádott lábaira. Persze Őt magát nézni is csodálatos volt, mindenét imádtam ennek a nőnek. Egyre inkább eljutottam oda, hogy bármit megtennék érte... Meztelen lábfejének nagylábujja pont rám mutatott, istenem, mennyire meg akartam csókolni. Ő csak nézett kajánul a szemembe, alig bírtam állni. Két izmos szolgája két oldalról legyezte Uralkodónőnket.
- Csókold végig egyenként a lábujjaimat! Sokszor! - adta ki a parancsot nagy sokára. A szívem majd kiugrott. Végre.
- Köszönöm egyetlen, csodálatos, fenséges Istennőm - hajtottam fejet. Megcsókoltam szép lassan. Nagylábujjától kezdtem, s haladtam sorban. Kezem a talpa alatt összekulcsolva helyeztem a földre, ahogy imádkoznom is illett Istennőmhöz. Úgy éreztem, így ildomos a lábát csókolgatnom is. Végigcsókoltam mind az öt lábujját legalább ötvenszer. Ő nézett le rám, minden rezdülésem figyelte. Olyan alázatosan és odaadóan csókoltam, amennyire csak lehet. Minden egyes alkalommal, ahogy ajkam a lábujjaihoz ért, egyre inkább beleszerettem. Reménytelenül szerelmes lettem a nőbe, aki csak egy kutyájaként tekint rám a sok közül. És tudtam, hogy az itt lévő többi csicska is ugyanígy van ezzel. A két izmos mamlasz, akik két oldalt térdelnek órák óta, és legyezik, a sarokban térdepelő fekvőtámasz-ellenfelem, mindenki...