A Pokol Rózsája

- Inkvizíciós tortúrát terveztem magának! Bevallja s megbánja eretnek bűneit, mielőtt kínhalálra szánom!
Megremegett Szindbád a nagy perzsaszőnyegen fekve Liáné trónusánál, szent áhítattal, lehunyt szemmel csókolgatva gyönyörű lábait, ajkai keleti mintára varrott varázslatos szandál arany pántjai közt ízlelgették a bársonyos bőrt, nyelve hegyével kóstolgatva az apró ujjakat, ahogy gondos szakácsnő vizsgálja kanalából a forrón gyöngyöző levest.
Valóban reszketni kezdett még felöltözve lévén Úrnője lábai előtt, mert eleven sebek sajogtak alfelén, Vízkereszt napján elszenvedett kegyetlen pálcázásoktól.
Hátára fordult lassan, mint a folyóban száz évre mozduló kövek, kigombolta ingét, hogy az imádott lábacskák ezeregy-éj-szultána szandálban meztelen mellkasára tapodhassanak, amikor Liáné trónusáról felkel és rendelkezik rettegő rabja riasztó fátumáról.
Fordultában megakadt tekintete a barokk teázó asztalkán heverő méretes köteten: "Atlas i' medioevo tornamentare", Regazzani hírhedett tollából, élethűnek mondott rémséges metszeteivel.
- Bizony ez lesz az én kottám ma a kínzóteremben, nemrég lezajlott lázas betegségem alatt volt időm tanulmányozni e remek albumot.
- Ó, imádott Liáné, bocsásson meg nekem, de azt képzelem most, hogy van ott egy kottaállvány is kínzóeszközei közt, felüti rajta valamely baljós oldalon e könyvet, pálcájával int, első tétel: hüvelykszorítás.
Liáné nemes szandálja talpát a hátára gördült férfi torkára szorította, mintha undormányos féreg vergődne alatta:
- Gúnyolódsz, szolga?!- de nem kegyetlen düh, inkább játékos kacérkodás villant a világ leggyönyörűbb szürkészöld szemeiben, amint talpa alatt fuldokló rabszolgájára nézett:
- Meglátod, kotta nélkül is kínok sikolyos áriáit, kegyelmemért síró dalokat fakasztok meddővé száradt torkodból!
Szigorú parancsba kapta ekkor Szindbád, hogy a kínzóterembe menvén, indiai paraván mögött letéve ruháit gondosan, vetkőzzék mezítelenre, majd arccal a parkettára fekve várja az imádott inkvizítornőt.
- Ne nézz fel, míg meg nem engedem!
Szindbád újabb szakrális csodát sejtve, mint ha földre omlott bábú zsinórja rántaná, felkapta fejét és lélegzet-akadtan bámulta Liánét, kinek gyönyörű testét fekete muszlin anyagból készült csuklyás, hosszú köntös fedte, láttatni engedve sejtelmesen ingerlő gödröket, völgyeket és halmokat, miket józanul is részeg álmaiban Szindbád ezerszer becézett csókkal, simogatással, néha bilincsként szorító ujjal, olykor könnyű, finom harapással.
Liáné kicsinykét gyönyörködni hagyta örökös rabját, amikor annak csodálattól eltátott szája szegletéből csepp nyála kicsordult és fagyönggyé lett nagy bajsza hegyén, háta mögé került:
- Karácsony előtt szelíd angyala voltam, most könyörtelen hóhéra leszek, ezért e csuklyás, fekete öltözék,- fölé hajolt egészen,- tiszteletlen voltál velem, szolga! Gúnyolódtál az atlasz ürügyén, parancsom megszegve reám emelted tekinteted: száz korbácsütésre ítéllek itt, a lábaim előtt.
Számolta Szindbád szorgosan, egyre nagyobb kínban a csapásokat, ötven után átkarolta Úrnője szépséges, nyúlánk lábaszárát, belé kapaszkodott: árbócot ölelő, vérző tengerész a pokoli vihar hányattatásában; ha elengedi, meghal a jeges vízbe sodortatván, ha nem, akkor megöli a kínok forró hurrikánja. A századik csapás után verejték mosta homlokát Istennő lábaira hajtotta, csak nyöszörögni bírt a szálfa férfi, mint öreg, beteg kutyája ugatni szító ereje fogytán:
- Imádom magát, Liáné... éjjelente imába foglalom nevét, mint kolduló gyermek Karácsony Jézusáét valami égi ajándék vagy szeletke kenyér reményében...
- Szedje magát össze, drága szolgácskám, mert e vallomása okán kárhozott eretneknek ítélem és inkvizíciós hóhéra leszek, maga közben gyönyörködhet bennem, míg én a maga szenvedésében.
Feltérdelt Szindbád, Lilliana Drinova ezúttal nem morzsolt sót a vérző sebekre, Liáné állt előtte csodálatos testét sejtető hóhérköntösében. Felemelte a térdeplő szolga állát finom ujjaival, megfejthetetlen lett a szürkészöld szempár ezúttal tán kihívónak vélhető pillantása:
- Kínpadra feszítelek, hogy előbb kiadd nekem eretnek álmaid legjobban őrzött, féltett gyöngysorát, majd más módokon kínozlak tovább,- Liáné magához vonta térdelő foglya arcát, fülébe súgta:
- Ha megbánod s megtagadod eretnek álmaid, szörnyű kínhalálban elveszem törött amforaként kiürült életed,- még közelebb bújván a verejtékes, könnyes archoz így fejezte be:
- Ha bármi tortúrát elviselve sem tagadod meg szerelmed valló eretnek hitedet, megkegyelmezek s leszel még inkább örökös rabszolgám.
Térdein vonszolta magát Szindbád a kínzópad felé, letörölve térden járt Canossája közben könnyeit, a terem déli szegletében, baljós kötélhurokkal megjelölt kivégző sarokban, szép, míves fazsámolyon, mit az akasztandók lába alól szokás kirúgni, fekete cserépben bimbózó vörös rózsát vett észre:
- Milyen rózsa az, ki télen hajt vereslő bimbót Úrnőm otthonában?
Liáné karba font kézzel várta már a kínpad mellett állva, hóhérköntösét megnyitva bőven, hogy teste látványával csigázza tovább Szindbád vágyakozását, karjával alig takarva fedetlenné lett, pajkos melleit:
- La Rose Infernale, a Pokol Rózsája. Hatszázhatvanhat éve sarjadt az első, titokzatos tő Maitresse le'Anne várpalotája vesztőhelyén, ahová az élve megnyúzott bűnösök vére patakzott. Talán ez az utolsó tő a világon, nekem bimbózik utoljára itt, az én palotámban.
Szenvedett Szindbád szépen a kínpadon, tak-tak-tak-tak, számolta a gyötrelmek fokozatát a nyújtószerkezet fogaskereke.
- Akkor nyílik ki teljes pompájában a bimbó, ha legalább egyszer vérrel öntözik.
Szerelmes szolgám vére biztos selymes virággá fakasztja e gyermek rügyecskét.
Szindbád magát végképp megadva lehunyta szemét és fogadkozott, sőt esküt tett magamagának, hogy eretnek álmait meg nem tagadja, bármi lészen is.
Liancha istennő hangján szólt ekkor Liáné:
- Obszcidián tőrömmel szíved fölé L betűt metszek a mellkasod bőrére, cseppenő véred arany csészébe csorgatom s a pokoli rózsa szomjazó földjét itatom meg véle.
Fájdalma csitulván Szindbád szemét kitárva Liánét kereste, ki összefogva fekete köntösét a nyújtókeréknél állott, hogy megszabadítsa áldozatát e borzalmas szerkezet bilincses markából:
- Talál jódot és tapaszt a fürdőszobában, orvosként tán csak elboldogul...

Búcsúzáskor Szindbád a lábcsók után feltérdelvén magához ölelte rabszolga-szívvel szeretett, szépséges Kínzókirálynőjét.
- No siessen, sipirc, el ne késse induló vonatát, öreg kutyáját ölelje meg a nevemben is!- Liáné átkarolta e sokadszor meggyötört szolga medvenyakát:
- Mire legközelebb jön, kihajt a rózsa, mert szerelmes szolgám vére a legjobb tápoldat neki és ha kihajtott, rövid szárral lemetszem magának, hogy portrém mellé a szíve feletti nagy zsebbe tehesse!
Szindbád szoborrá kövülve hallgatta e lelkének legkedvesebb, most éppen angyali, szelíd, kacérkodóan pergő hangot, szorítva magához oly elszántan Istennője karcsú derekát, mintha soha többé elengedni nem lenne képes.
- Azért egy hosszú tüskét rajta hagyok,- súgta a gyönyörű szirén,- érezze csak, hogy a Pokol Rózsáját kapta meg tőlem!