A Fegyver és a Félelem 2. rész

A katona a kezében tartott pálcát szorosan megmarkolta, bőrkesztyűs ujjaival végigsimítva a sima, hűvös felületet. Anna előtte állt, a légzését visszatartva, testében feszült várakozás. Az ütés váratlanul érte, a pálca éles csattanása hangzott, ahogy Anna bőrén végigsiklott, és a fájdalom szúró érzése elöntötte a fenekét. Az arca megfeszült, és egy halk nyögés tört ki belőle.

– Ne – suttogta, próbálva hátralépni, de a katona gyorsan megfogta a karját, nem engedte el.

– Ne próbálj meg elmenekülni – mondta a katona, a hangjában a veszélyes, erőszakos kontroll nyoma.

A következő ütés már az oldalára érkezett, erősebben, mint az előző, és Anna megfeszítette a testét, a fájdalom erősebben hasított belé. A kezeivel próbált védekezni, de a katona gyorsan eltérítette a mozdulatot, és újabb csapást mért. A lány szemei fájdalomtól csillogtak, és az arca eltorzult, ahogy próbált megállni, nem engedve az érzésnek, hogy a saját gyengeségét mutassa.

– Bírd ki – parancsolta, és az ütései folytatódtak, egyre erősebben, egyre pontosabban. Anna minden erejével próbált ellenállni, de a fájdalom és a kimerültség határára jutott, és a férfi nem engedett, nem mutatott kegyelmet. Végül letette a pálcát, és Anna teste még mindig megfeszült, a fájdalom tompult, de még mindig ott égett benne. 

A katona körbejárta Annát, miközben erős kezét lassan végighúzta a nő testén, majd megállt mögötte. Egyetlen mozdulattal végigsimított a tarkóján, majd határozottan lefelé nyomta a fejét. – Hajolj le. Most. – A szavai tele voltak erővel és kontrollal, Anna nem mert ellenkezni. A katona lassan felemelte a kezét, a bőrkesztyű finoman megfeszült ujjai között, miközben közelebb hajolt Annához. Az érintése hideg volt, mégis selymesen sima, ahogy végigszántott az arcán. A kesztyű bőréből halvány cigarettafüst-illat áradt, ami az orrát csípte és valahogy mégis körülölelte, mintha az érintés és az illat egyetlen egységet alkotott volna. A férfi mozdulatai kimértek voltak, minden pillanatban érezhető volt az irányítása, ahogy a kesztyű tapintása követte az arca finom vonalait. Az illat súlyosan terjengett körülötte, betöltötte a teret, és egy szótlan parancsot hagyott maga után – az alávetettség egyetlen szimbólumát. Anna megdermedt, minden apró mozdulata elhalványult, mintha az érintés és a füst egyszerre kötötte volna gúzsba.

A katona odalépett az ablakhoz, és egy gyors mozdulattal eltolta a nehéz, fémkeretes ablakot. A hideg, éles levegő belövelt a szobába, és Anna teste azonnal megfeszült a hidegtől. Az ablak nyikorgása és a hideg szél zúgása megtöltötte a teret, a férfi elégedett pillantással nézte, ahogy a lány remegve próbálja megvédeni magát az éles fuvallattól.

– Érezd, hogy élsz – mondta, hangjában egy szórakozott, kegyetlen éllel, miközben a szél tovább hűtötte a szobát, és Anna bőre libabőrössé vált.

A katona szemei élesen csillogtak, amikor leült a székre, és egy újabb cigarettára gyújtott. Anna állt előtte, testében feszültség, a lélegzete visszafogott.

– Úgy tűnik, nem szereted a hideget, igaz? – kérdezte, miközben a cigaretta parazsát a levegőbe tartotta, és lassan közelebb húzta, hogy a meleg fénye átjárja a bőrét. – De néha éppen a szenvedés az, ami emlékeztet arra, hogy élsz. - Nyújtsd ki a kezed. - Mondta, a hangjában egy parancs súlyos, határozott ereje.

Anna habozott, a szemei a férfi arcán pihentek, próbálva elolvasni, mi rejlik az utasítás mögött. Egy pillanatra összeszorította a száját, és nem mozdult.

– Most – sziszegte a katona, és a hangja hirtelen megkeményedett.

Anna kezei önkéntelenül is kinyíltak, és a tenyerét a férfi felé nyújtotta. Az arcán a szkepticizmus, a harag és a félelem keveréke látszott, de a katona egy gyors mozdulattal elnyomta néma ellenkezését. A cigaretta parázsa izzott, mikor a férfi finoman végigvezette Annán. A forróság átsütött a bőrén, és éles érzés ébredt a tenyerében, amely egy apró, de égető nyomot hagyott maga után.

Anna szemei elborultak, ajkai megremegtek, de mozdulatlan maradt. A férfi figyelte, ahogy a fájdalom átfut rajta, és egy halvány, elégedett mosoly futott végig az arcán.

– Okos kislány. Látod, nem vagyok szívtelen, felmelegítelek – mondta gúnyos hangsúllyal, miközben visszahúzta a cigarettát, és hátradőlt. Anna még egy pillanatra megfeszítette az izmait, a tenyerét lassan leengedte, próbálva elnyomni a szúró érzést, ami még mindig ott vibrált a bőrén.

A katona tekintete megpihent a lányon, majd egy szarkasztikus mosoly jelent meg az arcán.

– Fázol, igaz? – kérdezte, a hangjában egy kis gúny keveredett. – Nem igazán vagy hozzászokva, mi? – tette hozzá, miközben a cigaretta parazsa halvány fénye az arcán táncolt.

Anna összeszorította az ajkát, a hideg még mindig átjárta, de próbált minél kevesebbet mutatni abból, hogy rettenetesen fázott.

– Miért teszi ezt? – kérdezte, a hangja remegett, és a szemeiben egy kérdés villant meg.

A katona egy kis szünet után felnevetett, majd leengedte a kezét, és elnyomta a cigarettát.

– Mert megtehetem – mondta halkan, majd felállt és az ablakhoz lépett. Ujjai a hideg, fémkeretes üvegen megálltak, majd egy határozott mozdulattal becsukta. Az ablak szélzaja elhalt, és a szoba légköre azonnal nyugodtabbá vált. Anna érezte a melegedést, de a különbség kettőjük közt még mindig éles volt: a katona, meleg ruházatban teljesen védve a hidegtől, erősen és magabiztosan, míg ő, a törékeny, alig felöltözött lány, még mindig a férfi uralma alatt állt.

Minden egyes reszketése és fázós borzongása emlékeztette őt kiszolgáltatott helyzetére. A szoba újra nyugodt, de még mindig feszültséggel teli maradt, ahogy a katona visszament a helyére, és Anna érezte, hogy még sok van hátra.

– Nézz rám – mondta végül halkan, mintha csak egy újabb játékra invitálná. Anna felpillantott, a szemeiben keveredett a bizonytalanság és az engedelmesség. A férfi elnyomta a cigarettát, majd lassan felemelte a kezét, és könnyed, határozott mozdulattal megcsapta a lány arcát. A pofon éles csattanása betöltötte a szobát, Anna feje oldalra lendült, de nem szólt semmit. Az ütés nem volt kegyetlen, inkább olyan, mint egy színpadi gesztus, de éppen elég ahhoz, hogy az arcán bizseregni kezdjen a bőre.

– Nem rossz – jegyezte meg a katona, a hangjában nem volt harag, csak egyfajta nyers játékosság.

Anna lassan visszafordította a fejét, és csendben várta a folytatást. A férfi ujjai megfeszültek, majd újra mozdultak, ezúttal lassabban, mintha csak kóstolgatná a helyzetet. A második pofon már kicsit erősebb volt, a csattanás tisztán visszhangzott, de Anna nem mutatott ellenállást. A férfi szeme megvillant, láthatóan élvezte a helyzetet.

– Egészen jól cseng – mondta szinte elgondolkodva, mintha csak magának jegyezné meg.

Anna nem válaszolt, nem is nézett fel újra, csak csendesen, mozdulatlanul várta a következőt. A katona szórakozottan felemelte a kezét, és ezúttal az ujjaival finoman végigsimított az ütés helyén.

– Milyen könnyű veled játszani – mondta végül, és a szavaiban volt valami különösen hűvös, de mégis elégedett hangszín, mintha nem is a fájdalmat kereste volna, hanem csak azt a csendes engedelmességet, ami Annából áradt.

folyt.köv