Az éjszaka játéka (2)

Ahogy Zoltán elhelyezkedett Hanna mellett a padlón, a csend szinte tapintható volt. A gyertyák fénye lassan pislákolt, az árnyékok táncot jártak a falakon, és a bőr illata, ami korábban körülölelte őket, most már inkább nyugtató emlékként telepedett meg a térben. Hanna úgy érezte, mintha minden, ami az este folyamán történt, egy film jelenete lenne, amit újra és újra át akar élni.

„Hogy érzed magad most?” – törte meg a csendet Zoltán, miközben gyengéden végighúzta ujjait Hanna kezén. Nem csak udvariasságból kérdezte – a hangjában ott bujkált az őszinte kíváncsiság és törődés.

Hanna néhány másodpercig habozott, nem azért, mert nem tudta, mit mondjon, hanem mert meg akarta találni a megfelelő szavakat arra, amit érzett. „Megkönnyebbülve” – mondta végül, tekintetét Zoltán szemébe fúrva. „Mintha évek óta cipelt terheket raktam volna le. És közben... valahogy erősebbnek érzem magam. Ez furcsa?”

Zoltán halványan elmosolyodott, és egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha élvezné Hanna szavainak súlyát. „Nem furcsa. Pontosan ez a lényege ennek. A határok felállítása és betartása teret ad az önismeretnek, az önelfogadásnak. És te ma este hatalmas lépést tettél meg.”

Hanna visszamosolygott, majd a tekintete a kötélre siklott, amely gondosan feltekerve feküdt az asztalon. „Tudod, azt hittem, hogy ez az egész félelmetes lesz, hogy valami... veszélyes. De most, hogy vége, olyan békét érzek, amit soha nem gondoltam volna.”

Zoltán helyeslően bólintott. „Az emberek sokszor félreértik. Azt gondolják, hogy ez a hatalomról, az uralomról szól. Pedig valójában a kölcsönös tiszteletről és a kommunikációról. Minden érintés, minden mozdulat a bizalmat építi. És te ezt ma este tökéletesen megértetted.”

Hanna elgondolkodva bámulta a gyertyalángokat. A szoba csendjét csak a viasz halk sercegése törte meg. „Azt hiszem, soha nem éreztem magam ennyire... szabadnak. Furcsa, nem? Hogy épp a korlátok között találom meg a szabadságot.”

Zoltán gyengéden megszorította Hanna kezét. „Nem furcsa. Sok ember csak akkor érzi magát igazán szabadnak, amikor tudja, hogy vannak biztonságos határok. Olyanok, amikben megbízhat.”

A beszélgetésük természetes módon csendesült el, mindketten a gondolataikba merültek. Hanna végül finoman megtörte a csendet: „Azt hiszem, újra szeretném átélni ezt. Nem csak azért, mert élveztem, hanem mert úgy érzem, hogy még rengeteg mindent meg kell értenem... magamról.”

Zoltán szeme felcsillant, és a mosolya szélesebb lett. „Ez csak a kezdet. Az önfelfedezés egy végtelen út, de az első lépések mindig a legfontosabbak. És én itt leszek, ha szeretnéd, hogy együtt járjuk ezt az utat.”

Hanna mélyet lélegzett, és a mosoly, amely az arcára ült, tele volt hálával. „Köszönöm, Zoltán. Ez az este... azt hiszem, egy új fejezet kezdete az életemben.”

A férfi bólintott, majd finoman magához húzta Hannát. A gyertyák lassan kihunytak, és a szoba csendjét már csak a lassú, nyugodt lélegzetvételek töltötték be. Az éjszaka emléke pedig, akár a bőrön maradt enyhe kötélnyomok, hosszú ideig velük maradt.

folyt.köv.