A Fegyver és a Félelem 1.rész

!A történet és a karakterek kitaláció!

Egy hideg, novemberi éjszakán kezdődött minden. Az eső halkan kopogott a tetőn, és a város csendje szinte nyomasztóvá vált. Anna egyedül ült otthon, egy könyvvel próbálta elterelni a figyelmét, de a háta mögül időnként meg-megreccsenő zajok nem hagyták nyugodni.

 A nyugtalansága pillanatok alatt félelemmé vált, amikor az ajtó hirtelen kivágódott, és egy magas, széles vállú férfi lépett be a szobába. Izmos testalkata minden mozdulatában megfontoltságot és erőt sugárzott. Sötétbarna haját rövidre nyírták, szoros kontúrt adva az arcának, amelyet kemény, de mégis rejtett érzelem árnyékolt be. Mély, sötét szemei mintha mindent láttak volna, és a tekintete szinte áthatolt a másik ember lelkébe, mintha minden titkot ki tudna deríteni. Az arca éles vonalú, állkapcsa erőteljes, de nem érdes – inkább egy határozott karakter jegyeit hordozta, amit a háború és az élet minden kihívása formált meg. Mozgása magabiztos volt, minden lépése, minden pillantása azt üzente, hogy ő a parancsok ura, aki soha nem adja meg magát. Katonai egyenruhát viselt, amely szinte tökéletesen simult feszes, izmos testére. Az arca nyugodt volt, de a tekintete jéghideg, szinte bénító.

Anna törékeny, vékony testalkatú nő volt, akinek mozdulatai szinte alig hagytak nyomot maguk után. Sötétbarna haja hosszú, puhán omlott a vállára, keretezve finom, szinte gyermeki arcvonásait. Mélybarna szemeiben nem volt semmi kihívó vagy erős – inkább egy csendes, visszahúzódó melankólia, amely mintha a világ súlyától húzódott volna meg. Ajkai halványak voltak, arcának színe fakó, mintha a létezése maga is csak alig észrevehető lenne. Anna megjelenésében nem volt harsányság vagy szilárdság; úgy tűnt, mintha minden pillanatban készen állna arra, hogy elsodorja az élet bármilyen, akár legkisebb szellője is.

Anna lélegzete elakadt, amikor a férfi lassan végigmérte. Az ujjai között egy cigaretta lógott, amiből mélyet szívott, majd lassan kifújta a füstöt.

 – Kovács Anna? – kérdezte kimért, parancsoló hangon. Anna nem tudott megszólalni, csak némán bólintott. A katona lassú, de határozott léptekkel közeledett, majd egyetlen mozdulattal megragadta Anna csuklóját. Vasmarokkal szorította, és könnyedén húzta magával.

– Mit akar tőlem? – suttogta Anna remegő hangon, de a katona nem válaszolt. Csak egy kötelet vett elő, és a nő kezeit gyors, precíz mozdulatokkal hátrakötötte. Anna teste megfeszült, ahogy az idegen karok köré fonódtak, és minden erejével próbált kiszabadulni. Rúgott, kapálózott, körmei a férfi kezét marták, miközben levegő után kapkodott. – Engedjen el! – kiáltotta rekedten, hangjában kétségbeesés és harag keveredett. Nem adta könnyen magát, a félelem helyét a küzdelem vette át, ahogy próbált minden lehetséges módon ellenállni. A katona azonban mozdulatlan maradt, mint egy szikla. Nem szólt, nem reagált a tiltakozásra, csak erősen tartotta őt, mintha Anna vergődése csupán egy szúnyog csapkodása lenne. Az erőkülönbség nyomasztó volt, és Anna kezdte érezni, hogy a teste lassan feladja, de a lelke még mindig lángolt a düh és az elkeseredés keverékében.

Ahogy a férfi megindult vele, Anna újra próbált ellenállni, de a mozdulatai egyre gyengébbek lettek.

– Helyes – szólt rá hidegen, és egy bőrkesztyűs pofon csattanásának hangja visszhangzott a szobában. A bőrkesztyű finom, mégis égető érintése Anna arcán maradt.

A katona kivezette a sötét éjszakába, majd egy autóba ültette. Az úton egyetlen szót sem szóltak. Az eső dobolása és Anna szívének zakatolása töltötte be a csendet. Amikor megérkeztek, egy elhagyatottnak tűnő, rideg katonai bázisra vitte őt. A helyet tompa lámpafény világította meg, az árnyékok baljósan kúsztak a falakon. Az utolsó pillanatban, mielőtt a szobába értek volna, a lány még egyszer megpróbált kiszabadulni, megvetette a lábát és hátrahúzódott, de a katona egyetlen mozdulattal elnyomta a küzdelmét. Anna zihálva, könnyeivel küszködve adta fel – nem azért, mert akarta, hanem mert nem maradt más választása.

A férfi határozott léptekkel behúzta a lányt a szobába, az ajtót maguk mögött egy kattanással zárta be. A zárnyelv éles hangja szinte visszhangzott a csendes térben, és Annában a feszültség szinte tapinthatóvá vált. A katona megfordult, pillantása egyenesen a lányra szegeződött.

– Mostantól ez az otthonod – mondta mély, rideg hangon, miközben lassan zsebre tette a kulcsot. – Innen csak akkor mész ki, ha én úgy döntök. -

A szavak úgy csapódtak le, mint a zár hangja, véglegességet és hatalmat sugározva. Anna szótlanul állt, míg a férfi továbbra is figyelte őt, mintha várta volna, hogy a lány megbékéljen a helyzettel.

A helyiség puritán volt, szinte üres, csupán az ágy, egy szék és egy kis asztal törte meg a kopár teret. Anna állt, mozdulatlanul, a tekintetét a padlóra szegezve, mintha a láthatatlan szabályokat elfogadta volna.

A katona elé lépett, és ügyesen nyúlt Anna hátrakötött kezeihez. A kötél szorosan szorította a csuklóit, de bicskájának segítségével könnyed mozdulattal elvágta a csomót, és a kötelet lecsúsztatta a kezeiről. Anna szemei felcsillantak, ahogy a nyomás végre eltűnt, és a bőre szabadon lélegzett. A kötél a padlóra hullott, és csendben hevert. A férfi egy határozott mozdulattal a lány ruháját is levágta, ami hangtalanul a kötél mellé esett. Anna szégyenkezve takarta el kezeivel fehérneműs, vékony testét. A férfi arca megkérgesedett, ahogy ránézett – semmi különös, semmi, ami felkeltette volna az érdeklődését. Túl sokszor látott már így lányokat ahhoz, hogy ez bármiféle reakciót váltson ki belőle.

A katona lassan előhúzott valamit a zsebéből – egy egyszerű bőrnyakörvet. A gesztusa nyugodt volt, szinte rituális, ahogy kinyitotta a csatot, és közelebb lépett hozzá.

– Ez itt most a tiéd – mondta halkan, de a hangjában nem volt gyengédség, csak egy rideg, kimért tényközlés.

A bőr hideg volt, ahogy a nyakához ért, de a mozdulat maga nem fájdalmas, inkább lassan, precízen végrehajtott. A csat halk kattanása megtörte a csendet.

– Most már remélem világos, hogy hol a helyed – egy pillanatra csend telepedett a szobára. A férfi szemei Anna arcán maradtak, mintha próbálná kiolvasni a lány reakcióját, hogy megértse, vajon elfogadja-e a szavait, vagy ellenkezni fog. A tekintete kemény és hideg maradt, de az ajkán egy szinte észrevehetetlen, gúnyos félmosoly suhant át, jelezve, hogy számára ez a helyzet teljesen egyértelmű és ellenőrzött. Anna arca sápadt volt, szemei enyhén tágultak, ahogy megpróbálta feldolgozni a férfi szavait. A nyakörv súlya, amit érzett a bőrén, emlékeztette arra, hogy mostantól nem csupán egy egyszerű személy, hanem valaki más, valaki, aki ennek az új rendnek az alávetettje. A férfi, látva a lány reakcióját, elégedetten bólintott, a szemében egy árnyalatnyi megelégedettség villant meg, mintha minden a terv szerint haladt volna.

Anna nyelt egyet, érezte, ahogy a nyakörv szorítja és feszesen a bőréhez simul. Nem szólt, nem mozdult, csak állt ott előtte, mintha az egész világ ezen a szobán belülre szűkült volna.

A katona erővel letérdeltette. – Maradj így – utasította, majd egy erős, vastag pálcát vett elő az egyik sarokban lévő asztalról. A pálca vége lassan végigsimított Anna haján, majd a tarkóján. A férfi közelebb lépett, és Anna feje fölé magasodott.

– Térdre ereszkedni, csillogó cipőt nyalni… Tudod, mit jelent ez? A teljes alázatot. Tedd meg. Most. -

Anna habozott, de a katona egyetlen mozdulattal megragadta az állát, és szigorúan a szemébe nézett. – Nem fogom kétszer mondani. - Anna szeme megtelt könnyekkel, és a szégyen hulláma elborította. De lassan lehajolt, és ajkai megérintették a bőrcipő hideg felületét. A férfi egy pillanatig mozdulatlan maradt, majd elégedetten hümmentett.

– Jó. Látom, van benned potenciál. Most állj fel. – A parancsot a pálca egy határozott csattanása kísérte, amely Anna combját érte.

folyt.köv