Zsuzsa - 3. rész

Zsuzsa vette fel a telefont: azonnal megismertem a hangját, amikor beleszólt. E tekintetben biztosan nem változott: akárcsak régen, most is halk szomorúság rezgett benne. Ez megnyugtatott és fel is villanyozott kissé: mindig jó hatással van rám, amikor valamit, amit egykor ismertem és szerettem, változatlan állapotban találok.

- Szia, Gábor vagyok. Emlékszel még rám?

Hosszabb szünet.

- Gondoltam, hogy jelentkezel.

- Tényleg? – kérdeztem meghökkenve. – Miért?

- Álmodtam rólad.

Tényleg, az álmai! Nagyon gyakran emlékezett az álmaira, és irigylésre méltó részletességgel mesélt róluk. Én legalábbis mindig irigykedtem rá emiatt: szinte sosem vagyok képes felidézni, amit álmodtam.

- És mit csináltam az álmodban?

- Veled csinálták. Eltemettek. A temetésedről álmodtam.

- Hát. Érdekes. – kissé kellemetlenül érintett a válasz.

- Beteg vagy?

- Igen, azt hiszem, kicsit – nem egészen így képzeltem a beszélgetést – Figyelj, szeretnék találkozni veled! – próbáltam hirtelen ugrással témát váltani.

Megint hosszabb szünet.

- Végül is, találkozhatunk. De ezen a héten biztosan nem jó. Legyen jövő kedd. Este.

Egyáltalán nem örültem neki, hogy öt napot várnom kell. De persze ezt nem akartam mondani neki.

- Igen, az jó lesz. Egyébként veled minden oké? Jól vagy?

- Jól. De most nincs időm foglalkozni veled. Kedden gyere fel hozzám! – lediktálta a címet. – Addig van még egy kis idő, legalább kitalálhatod, tulajdonképpen mit szeretnél tőlem.

- Úgy gondolod, hogy nem tudom, mit szeretnék tőled?

- Úgy. Most mennem kell – és letette a telefont.

Én pedig jó darabig ültem még mozdulatlanul és próbáltam a helyére tenni magamban a beszélgetést.

Hát igen, ez kétségtelenül ő volt: nem tudom, külsőre mennyit változott az elmúlt 25 évben, de ami a személyiségét illeti, biztosan nem sokat. Ellentmondást nem tűrő türelmetlenség, játékos agresszivitás, empátia és határozottság: ezek voltak a legfontosabb összetevői annak a koktélnak, ami annak idején teljesen kiütött – és amiből most is elegendőnek bizonyult egyetlen korty ahhoz, hogy szédülni kezdjek. És éppen olyan tanácstalannak érezzem magam, mint egykoron: fogalmam sem volt arról, hogy mit gondoljak az egészről. Zsuzsa olyan természetességgel beszélt velem a telefonban, mintha legalábbis nem 25 éve, de legfeljebb 25 órája váltunk volna el – ugyanakkor különösebb rokonszenvet, vagy kíváncsiságot irántam egyáltalán nem éreztem ki a szavaiból. Mintha egészen hétköznapi és várható – bár nem különösebben örömteli – esemény lett volna, hogy felhívtam; persze, az álma miatt várható, amelyben – milyen kedves gondolat! – rögtön koporsóba is tett engem. Zsuzsa általában nem csak jól emlékezett az álmaira, de kifejezetten nagy jelentőséget is tulajdonított azoknak. Ugyanakkor mégiscsak azonnal igent mondott a találkozásra: akkor pedig csak kell, hogy érdekeljem őt!

És mi volt ez a megjegyzés a végén arról, hogy szerinte nem tudom, mit is szeretnék tőle? Persze, az ilyen csipkelődés nagyon is illik a habitusához, de miért érzem úgy, hogy ennyire betalált? Honnan a fenéből tudja, hogy valóban ezen töprengek már napok óta: tulajdonképpen mit akarok tőle?

Elsétáltam a falinaptárhoz, és bekarikáztam a jövő keddet. Öt nap még! Ebben a bizonytalanságban ennyi időt eltölteni egy örökkévalóságnak látszott.

folyt.köv.