Útban Gazdámhoz...1

Covid idején nem volt egyszerű a találkozni Gazdámmal. Eleve ritkán tudtunk egy-egy pásztorórát összehozni, a Covid és a vele járó korlátozások még jobban megnehezítették a dolgomat, hogy Gazdámat szolgáljam és mindenben a hasznára váljak.

Gazdám akkor Ausztriában élt, oda kötötte a munkája. Ő nem tudott Magyarországra jönni, így nekem küldött hivatalos meghívót, hogy nála dolgozom és ezzel a munkavállalói igazolással átmehettem a határon.

Ez jelentette a használatra szólítást. Amikor Gazdámnak amikor kedve támadt a szolgálatomra, akkor írt és én mentem.

Minden alkalommal izgultam, hogy a határon elkérik-e az igazolásomat és kérnek-e Covid tesztet, mert, ha nem tudok átmenni, akkor Gazdám mérges lesz és legközelebbi alkalommal bizony alaposan megbüntet.

Egy téli este Gazdám üzent, hogy igényt tart a szolgálatomra. Nagyon féltem útnak indulni, mert már sötét volt és félek sötétben, egyedül, ismeretlen úton vezetni. És még ott a határ is. Ráadásul sietnem kellett, mielőtt a kishatár bezár, különben nem tudok átmenni Gazdámhoz, aki várja kicsi szubját, hogy kényeztesse egy nehéz nap után.

Az úton nem volt probléma, de végig azon kattogott az agyam, hogy vajon a határőrök mennyire fognak kukacoskodni velem? Mennyire vizsgálják meg az irataimat? Hogy ha kérdezik, akkor vajon mennyire tudom hitelesen elmondani, hogy szolgáltatást nyújtok a cégnek? Ha tudnák, hogy milyen szolgáltatásról van szó? Az álca az volt, hogy az üzlethelyiséget kellett éjszaka, zárás után kitakarítanom. Mindezt úgy kellett mondanom, hogy erős smink volt rajtam, szép, elegáns, finom szoknyában. Nem tudom ki hiszi ezt el? Csak nehogy megállítsanak! A gyomrom egy görcsben volt.

Aztán odaértem a kishatárhoz. Félelmetes volt már a látvány is a betontömbökkel, amiket elterelésnek és a forgalom lassításának szántak. Sötét volt, betontömb, félelmetes urbex érzés kerített hatalmába.

Aztán jött a még mindig sötét határ. Ott áll két határőr, fegyver az oldalukon. Figyelem az arcukat, de csak óvatosan, nehogy szemkontaktus alakuljon ki, mert akkor tuti megállít. De muszáj odanéznem, hogy továbbenged-e vagy megállít.

És akkor összeért a tekintetünk. Tudtam, hogy ez végzetes számomra. Elkaptam a tekintetemet, mert szinte szúrt az egyik határőr szeme, de már késő volt. És egyébként is a legnagyobb hiba volt, mert így azt üzentem a szigorú határőrnek, hogy valami nincs velem rendben.

folyt.köv.