Az inas 1/3.

Az inas 1 / 3.

(Kitalált történet fiktív szereplőkkel és helyszínekkel.)

Amikor a nemesi udvarházba alkalmazást nyertem, idestova három éve lesz szüretkor, már volt némi tapasztalatom az uraságok kiszolgálása terén. Azért jöttem el előző helyemről, mert nem volt ínyemre a bánásmód, és az ajánlólevél segített hozzá ehhez munkához. Irigyelt helyzetem abból adódott, hogy csak egyetlen urat kellett szolgálnom, míg az előző helyemen egy egész család apraja-nagyja ugráltatott. Nyugodalmas helyre vágytam, ahol minőségi munkát végezhetek, és nem fenyeget annak veszélye, hogy a sok feladat miatt kevésbé jól teljesítek.

Új gazdám, aki régi nemesi családból származott, ahogy a kastélya falát ékesítő festmények elárulták, melyeken ősei díszes ruhában ábrázoltattak, férfiak karddal oldalukon, könyvön pihenő kézzel, a hölgyek, gyermekek pedig kézimunkával, kismacskával, alkalmasint lóháton, mind arról tanúskodtak, hogy a Lord, kit uramnak nevezhettem, több évszázadra vissza tudta vezetni családfáját.

Már szolgálatba lépésem második hetében megkaptam első botbüntetésemet, akkor még csak figyelmeztető célzattal, hiszen nem adtam rá okot. Nem volt ismeretlen számomra a deres, mégis savanyú képpel, vonakodva hasaltam fel, hiszen a legutóbbi alkalmak, melyeken még az előző helyemen részesítettek a férfiak eme büntetésében, alaposan feltörték az ülepemet.

A botozáshoz illik szabaddá tenni a feneket, hiszen a pribéknek látnia kell, hová üssön, jobban el tudja osztani a fenéken a botütéseket, és nem utolsósorban egyáltalán nem mindegy, hogy milyen lesz a hátsóm, elvégre mindig kényes voltam ezen testrészemre.

Bár a szerződésemben benne volt, hogy urunk bármikor megcsapathat, ha úri kedve úgy hozza, mégsem élt gyakran ezzel az eszközzel, hiszen jól szolgáltam, és igyekeztem nem okot adni arra, hogy ismét bemutassanak a botnak. Hellyel-közzel azért két-három havonta meghasaltam a derest, ami talán csak azért volt optimális, mert így az udvarház többi szolgái nem közösítettek ki azon indokkal, hogy hozzájuk képest kivételezett helyzetet élvezek.

Két-három hónap bőségesen elég volt arra, hogy elhalványuljanak a nyomok, és arra is, hogy titkon sóvárogni kezdjem a következő alkalmat. Több alkalommal is észrevettem magamon a furcsa nyugtalanságot, amit azzal azonosítottam, hogy igenis, kívánom a botot. A fokozódó nyugtalanságot kiválóan orvosolta egy jókor kapott huszonöt, így meg voltam győződve, hogy ez a nevezett nyugtalanság kiváltó oka.

Mégis, aggodalomra adott okot, hogy megkezdtem negyvenes éveimet, és a kor előrehaladtával bizony attól tartottam, hogy túlságosan megszokom, hogy időnként a pribék ellátja a bajomat, és csak az adag növelésével érhető el, hogy nyugtalanságom elmúljon. Márpedig úgy véltem, hogy huszonöt jó botütés megfelelő büntetés egy magamfajta férfinak, és ha többet, esetleg a dupláját kapnám, az jobban megviselné bőrömet. Ritkábban, de sorra került arra, hogy egy-egy zúgolódó parasztot, kézművest vagy szakácsot ötvenig vertek, és utána alig tudott felkecmeregni a deresről, méltóságának morzsáival, dadogva, lihegve köszönte meg a pribéknek, hogy elverte, és napokig sántikált, ráülni pedig még két héttel később is csak óvatosan tudott meggyötört fenekére.

Márpedig eddigi botozásaim alkalmával mindig igyekeztem megőrizni méltóságomat, igyekeztem önállóan felkelni utána a deresről, és még egy ezüstpénzzel is kifejeztem hálámat a pribéknek, hogy újra ráterelt a helyes útra.

Két hónapja, és egy hete hasaltam utoljára deresre, így már éreztem a jól ismert nyugtalanságot, mely elárulta, hogy egyre többet gondolok arra, hogy közeledik a szokásos büntetés, mi több, szinte sóvárogva néztem a mesterlegényeket, parasztokat, akikből szinte naponta akadt egy-két jómadár, akit a deresen páholtak el.

Megszokott dolog lévén, minden botozásnál, mely az udvar egy félreeső részén, az ecetfa árnyékában történt, kisebb tömeg gyűlt össze, a nézők sohasem voltak csendben. Hol kinevették, hol tanácsokat adtak, hol feddőleg kiáltottak a botozott férfi felé, de nem volt ritka, hogy tanácsokat adtak a pribéknek, aki vagy megfogadta azt, vagy nem.

Magam is gyakorta vitatkoztam a deresen hasalva a bámész népekkel, akik szerint még kijárt volna nekem repeta, és igyekeztem meggyőzni őket, hogy huszonöt botütés pont elég számomra ahhoz, hogy jobban végezzem a munkámat, és a fegyelmezetten viselkedjek. A pribékre is figyelnem kellett, aki nem ritkán kérdezett tőlem, miközben kemény ütésekkel kínálta fenekemet, és arra illett válaszolni, noha nyögéseimmel tarkított válaszomból vajmi keveset érthetett.

Folyt. köv.