Karácsony koldusa, Újév zarándoka

- Istennőt imádni magányos szenvedély-, kedve szegetten nézte Szindbád az asztalára varázsolt tósoki pecsenyét, amihez remek, ízes erdei gombát maga tett a szakácsnő vesszőkosarába.
- Nem ízlik, Szindbád? Szóljon idejében, mert a ma esti bálban ezt szervírozzuk az éjféli virsli, hajnali korhelyleves megágyazójaként.
- Üljön le, kérem,- felállva s a szembeni széket kihúzva, helyet kínált az ibolyakék szemű, asszonyosan telt szakácsleánynak,- Nincs az étellel semmi baj, csak szomorúan hallom, szakítottak kisebbik fiammal oly sok év után, Karácsony előtt.
- Maga arról mit sem tehet, tekintetes uram! Leltározza csak a saját esztendejét! Bort vagy sert kíván, apám szederpálinkáját?
- Maradjon még, ráér hoznia sűrű veres bort, amelynek színe s állaga véremre hajaz, mit korbácsolás szent rítusa fakaszt a hátamon.
- No és ha szenved, hát szenvedjen is! Szenvedek én is a cudar fiától, csinált nekem keserű Karácsonyt!- könnyel futott teli az ibolyakék szempár, asszonyi dús keblek mutogatták a sírás hullámveréseit:
- De látom, maga is itthon bujdokolt, nézte mélabúsan a Malomtó parti malomkereket.
- Igen, Liáné végül nem fakeresztre, erre feszít fel, s amíg a jeges víz ajkaim el nem éri, gyönyörködhetem mágikus szemében, hisz téli öltözékben szinte csak az imádott szürkészöld szemek látszanak, de előlem nem rejti el földig érő bundája gyönyörű, karcsú testét, mit csak válogatott kínok szegletében érinthetek.
Félretolta a sültet Szindbád:
- Csomagolja be, kérem, öreg kutyám, ha még életben találom, elcsemegézhet vele Újév hajnaláig, habár tekintete s bánatos kedélye közeli gyászra inspirál.
Hazament kihűlt házába Szindbád, kályhában tüzet rakott, szomorú, vén kutyája edényébe pergette a még langyos pecsenyét.
- Leltározza csak a saját esztendejét!,- jutott eszébe e közeli, magvas gondolat, levette hát a falról míves kalendáriumát, amin Kozma és Damián, bölcs patikáriusok és felkent orvosok védőszentjei óvták őt az emberélettel való fontos munkálatok útvesztőiben.
Gyertyát is gyújtott mázas cserépedényben, karácsonyi mécsesek maradékait, mert a leltárt kezdve: Boldogasszony és Télelő havában súlyos gyászok lélekgyalázó ördögei tapodtak rajta hetekig, míg felegyenesedni újra nem lett képes, betegebb lett betegeinél, hiszen ők "csak" kezük-lábuk törték vagy másképp kerültek veszélybe, neki lelke tört darabokra és ezáltal úgy éldegélt, mint Kempelen Farkas sakkozó gépe, szívtelen-színtelen robotemberként.
Beírta ezeket keservesen a láthatatlan leltár "veszteség" rovatába.
Majd nyári fény derült: Szent Jakab havának 24.napján Duna-parti lépcsőn üldögélt, először érkezett Liáné házához ismeretlenül, bemutatkozásra, de illetlenül korábban jőve leballagott a közeli Dunához, múltbéli élete szép emlékeit a folyó szalagja fogta össze, mint ahogy összekötöztetnek az antikváriumba szánt poros regények, száz év alatt mindkét parton sétált szerelembe fonódott, pest-budai nőkkel.
Pontos időben visszament sietve, Liáné a kapuban várta káprázatos öltözetében és azonnal rabláncra fűzve vezette fel legújabb foglyát a kínok termébe s azóta is lábcsók illeti Őt minden megérkezéskor, elbúcsúzáskor.
- Az igazi születésem napja!-mondotta Szindbád, öreg kutyája kihűlt pecsenye felett bóbiskolva hallgatta türelmesen.
- Új névnap is kell Újesztendőm kalendáriumába!- peregtek gyorsan a lapok, megálltak Mindenszentek havának 29.napján, amely szombatra esett: ekkor került jobb vállára Liáné izzó bélyege, a cikornyás L betű nagy kínban, édes fájdalomban.
- Hozzám való örök kötődésed jele,- súgta fölé hajolva Liáné. Ez lesz tehát a névnap, gondolkozott most Szindbád, hiszen ez a bélyeg jóváhagyó pecsét a testén, amire Liáné korábban már forró, vörös viasszal felfestette a nevet, amely nem létezik semmilyen névtárban, hiába ütjük fel azt s lapozgatunk az R betűnél.
Ó, gyönyörű Liáné! Istennő az áhított kínok fényes templomában, majd kínzóterme rendjén őrködő gondos Domina, utóbbi szólt így rabszolgájához a megbélyegzés után:
- Szellőztesd ki gyorsan az égett bőr szagát!
Régen volt esztendők porladó naptáraira tette Szindbád a búcsúzó évet, elővette a másnap eljövendőt, táskájából tollát, amivel betegeinek receptre rótta fájdalmaik legjobb medikamentumát, de arra az inkurábilis fájdalomra, mit néki Liáné távolléte s leveleinek hiánya okozni képes, nem létezik gyógyszer földi patikákban, Kozma és Damián sem tudják ellenszerét...Folytatván történetünk: e tollal bejelölte szép karikásan Boldogasszony havának negyedik napját (Leona és Titusz örvend nevének ilyenkor), mikor Liáné ismét lábaihoz csúszni engedi őt, hogy inkvizíciós kínvallatásban feladni, elárulni kényszerüljön régi szeretőt, jelen kacérkodót, eretnek álmokat.

Istennőt imádni magányos szenvedély, hiszen kinek mesélne Liáné csodáiról, kinek mutatná szerelemmel viselt kínzások sarjadó sebeit, hiszen azokkal bujdokolni kell ez idegen világban, kinek jajonganá el Istennő távollétének gyötrelmeit, a mindennap üres postaláda gyermeki csalódását, nincsen arra méltó lény e búsongó, téli sivatagban, akinek büszkén dicsekedhet Úrnő bélyegével!
Karácsony koldusa, Újév zarándoka: négy fekete napnyi "el camino" Liáné küszöbéig, ballagnak Szindbád s megvénült ebe e végtelennek sejlő zarándoklaton, bandukolnak életükért ketten, Szindbád tán eléri célját (Liáné képmása a szív feletti zsebben!) vagy árokparti, csorba kőkeresztnél elnyugodnak végleg.