Meggondolatlan panasz 2/2.

Meggondolatlan panasz 2/2.

(Kitalált történet, fiktív szereplőkkel és eseményekkel.)

Egy héttel később sor került a második adagra, és a báró már napokkal előtte felcsigázva várta, annál is inkább, mert a felcser elújságolta, hogy egy beöntéshez hasonlatos tartályos, csőrös eszközzel fog utána belefecskendezni egy adagot, ami tartalmazza a nyugtatót, altatót és fájdalomcsillapítót is. Beöntést már többször kapott, és az meglehetősen a kedvére volt az uraságnak, ráadásul az emésztését is rendbe hozta.

Miközben elhelyezkedett a deresen, pironkodva vallotta be a hajdúnak, hogy napok óta egyre jobban kívánja a botot, és amikor a hajdú azt felelte rá, hogy másoktól is hallotta ezt, noha nem gyakran, akkor megkönnyebbülve nyújtotta karjait, lábait a szíjnak, hogy minél előbb megtáncoltassák farán a botot.

A hajdú megpaskolta, megsimogatta a kidomborított feneket, és megjegyezte, hogy az előző verés nyomai már jórészt elhalványultak, ideje újra botot kóstolnia, ezzel a hasaló uraság is egyetértett. Most nem gyűltek oda bámészkodók, annál is inkább, mert mind a széna begyűjtésére mentek ki, és még nem tértek vissza a mezőről. Ritkán történt, hogy kettesben maradt a hajdúval, talán egy vagy két alkalommal, mikor meg kellett csapatnia magát.

Így amikor a hajdú megmutatta neki a botot, hogy ugyanaz, amivel egy hete kapta a huszonötöt, szinte türelmetlenül lazította el hájas fenekét, és ezt a hajdú is észrevette. Éles szemű lévén felmérte, hogy az általa botozott delikvensek hogyan viszonyulnak a büntetéshez, és az évek alatt sikerült kinevelnie több férfit a várban, aki a kezdeti ódzkodását, félelmét feledve, immár férfiasan, bátran hasalt alá a botnak, később pedig dicsérte a hajdú munkáját, megjegyezve, hogy az előző alkalmakkor nem esett ennyire jól a kapott ütleg.

A hajdú saját érdemének tekintette, hogy az urasággal is eljutott eddig, hiszen ő is javakorbeli ember volt, aki már akkor botozta a fiatalurat, amikor az huszonévesen rossz eredménnyel tért haza a kollégiumból, és meg kellett hasalnia a derest. Bizony, sokat berzenkedett, panaszolta, hogy meggyötri a bot, egy-egy ütés után hangosan jajdult, hosszasan nyögdelte az ütéseket, vagyis igen rosszul bírta a botozást, noha a kollégiumban gyakorta illeték pálcával, ezek nyoma látszott a bőrén.

Most azonban, negyvenedik éve táján már eljutott addig, hogy ellenkezés nélkül hasalt deresre, és kimérten nyögte a botot, hiszen kényes volt az alfelére, melyen így szépen látszottak a bot vöröslő csíkjai, a fájdalmas hurkák. Ráadásul míg eleinte meg nem szólalt volna, míg csapták, az utóbbi években már beszélgetett botozás közben a hajdúval, véleményezte az éppen kapott ütést, javaslatot tett a következő helyére, vagy megkérdezte, hogy szépen sorakoznak-e az ütések nyomai az alfelén.

Ezúttal elégedett nyögésekkel nyugtázta a kapott ütéseket, és a hajdú újra és újra kiváltotta belőle a hálás sóhajt, vagy önkéntelen vallomást, hogy ez az ütés milyen jólesett, vagy javasolta, hogy lejjebb ismételje meg, és amikor megkapta, csettintett, mintha különösen ízlett volna neki. A hajdú ezt látva javasolta, hogy megrepetáztatja tíz ütéssel, elvégre ekkora fenéken van még hely, ahová még nem ért el a bot. Némi tanakodás után a hasaló uraság beleegyezett, hozzátéve, hogy huszonötnél többet még sosem kapott egyszerre, de úgy látszik, ennek is el kellett jönnie.

Így a hajdú ismét nekiveselkedett, és olyan helyeket keresett a terebélyes fenéken, ahová még nem sújtott, mire az uraság kínkeservesen kinyögdelte az extra ütéseket, elárulva, hogy ezek már nem esnek annyira jól neki, mint az első huszonöt. A hajdú azonban azt felelte, hogy voltaképpen a botozásnak büntetés jellege kell legyen, és eddig volt a jutalom, innen a büntetés. Az uraság pedig nemcsak nyögésekkel, de kiadós recsegéssel is hangot adott annak, hogy ilyen botozásban még nem részesült. Megkönnyebbült nyögdeléssel fogadta az utolsó ütést, ráérősen nyögdelte ki, hiszen többet már nem kellett kapnia.

1. Vannak jobbágyok, akik egyszerre kapnak ötvenet, és másnap már úgy szántanak, vetnek, mintha nem is viselné meg őket – mesélte a hajdú, miközben felsegítette a bárót, aki nyögdécselve mászott le a deresről.

1. Igen, az ispán is említette, hogy milyen erősek, sőt néhányan hang nélkül bírják végig.

1. Bizony, pedig kemény botozásban részesülnek. Ne szégyenkezzen az uraság, őket is meg szoktam fingatni, nem ritkán – utalt arra, hogy az utolsó tíz közben igencsak recsegett az uraság fenéknyílása.

1. Alaposan meg lettem fingatva – húzta el száját a verítékező uraság. – Meg is izzasztott a bot, de ez mindig így történik velem.

1. Gondoljon arra az uraság, hogy nemcsak alaposan megkapta a magáét, hanem szépen látszanak a fenekén az ütések, és a hátsójára legyen büszke, hogy ennyire bírja a botot.

1. Ohh, köszönöm, ez a dicséret jólesik – vallotta be a báró, és elindult szolgái karján a szobájába.

Ott lemosdatták, és mivel botozás után soha nem vacsorázott, így csak a felcsert kellett megvárnia. Kíváncsi volt, milyen lehet a befecskendezés, de mivel a felcser biztosította, hogy az ujját nem dugja be, így inkább a beöntésekre gondolt, amelyből időről időre többet is kapott, renyhe emésztésére alkalmazták a kamillás klistélyt.

Egyetlen hosszú hálóinget viselt, és amikor kisvártatva megérkezett a felcser, gyanakodva nézte a letakart tálcát, amit magával hozott.

1. Ne féljen, uram, ez nem fáj, csak kissé kellemetlen, feszítő érzéssel jár. Beöntést gyakran kapott, és a kúpokat is fel tudtam nyomni, tehát képes ellazítani a záróizmait. Milyen pózban kívánja felvenni a befecskendezést?

1. Talán az székre térdelek, és az asztalra dőlök hasmánt – javasolta a báró.

1. Ez még kevés, ki kell tolnia a fenekét, és el kell lazítania a záróizmait.

1. Megpróbálom – ígérte az uraság, és felmászott a székre, majd hasmánt az asztalra dőlt.

Fenekét kidomborította, és amikor a felcser széthúzta ujjaival a fenékvágását, felsóhajtott, és lassan ellazította.

1. Nagyszerű, uram! – lelkendezett a felcser. – Maradjon ebben a pózban!

Az uraság tekintete a tartályra és a szerelékre esett, és beharapta szája szélét. A tartályban lévő zavaros folyadékot kell a fenéklyuka mélyére fogadnia, ez pedig kellő koncentrációt igényelt.

A felcser megkérdezte, hogy felkészült-e, majd az igenlő válaszra felnyomta a szerelék csőrét a nagyúri fenékbe, szárazon, ahogy a kúppal is tette. A fenék megvonaglott, majd megállapodott, és a szerelék csőre férfiujjnyi mélyen, szilárdan fészkelt benne. Most következett a következő része, be kellett préselni a tartályban lévő folyadékot, mely enyhén csípett, de erre nem figyelmeztette az urat.

Így az uraság lihegve, áááá-kat sóhajtva itta a folyadékot alfelével, és arra gondolt, hogy ezt nem kell kiengednie, mint a beöntést, inkább ügyelnie kell, hogy benntartsa. Egyelőre azonban meg kellett innia, az utolsó cseppig. Mélyeket sóhajtva, meg-megvonagló fenékkel tűrte, hogy a felcser lassan belépumpálja a folyadékot, megjegyezve, hogy nem gondolta volna, hogy egyszer megitatják alulról, mire a felcser nevetett, és azt felelte, hogy még néhány korty, és kész, eddig nagyszerűen viselkedett.

Ez az utolsó néhány korty azonban felkavarta az uraság beleit, érezte, hogy csíp a hűvös folyadék, és újra megvonaglott, már nem ááá-kat sóhajtott, hanem a határozott nyomás, feszítés újra és újra megaúztatta, panaszolta, hogy csíp benn, és hűvös, és bizonygatta, hogy eleget ivott már.

A felcser nyugtatóan megpaskolta a fenekét, és kérte, legyen még egy kicsit türelemmel, majd erősen megnyomta a csőrt, amitől az uraság csípője ismét megvonaglott, és immár hangosabban aúzott.

1. Kész! – jelentette ki a felcser. – Kérem, óvatosan másszon le, hasaljon az ágyára, és akkor eltávolítom a szereléket. Ha kihúztam, azonnal szorítsa össze a fenéklyukat, hogy bennmaradjon a szer, különben megint kezdhetjük elölről.

Az uraság lassan vánszorgott ágyáig, lehasalt, átölelte párnáját, és várta, hogy kikerüljön a feszítő csőr az alfeléből, miközben halkan nyögdécselt.

1. Mivel első alkalommal kapott, jobb, ha bedugom a fenekét – töprengett a felcser. – Tehát ha kihúzom a szereléket, nyomban felhelyezek egy dugaszt, ami megakadályozza, hogy kifolyjon. Ennek reggelig is benne kell maradnia, ha az árnyékszéket látogatja, előtte távolíttassa el az inassal, és küldje vissza nekem.

1. Dugó? – ismételte az uraság, miközben kissé kitolta fenekét, combjait széttárta, hogy a felcser hozzáférhessen a szerelékjéhez.

1. Ezt nem kerülheti el, uram! – a felcser szétfeszítette a báró fenéklyukát, majd lassan kihúzta a szerelék csőrét, majd felcserélte egy hosszúkás, talpas dugóval, melynek széles talpa megakadályozta, hogy kicsússzon.

1. Aúhhhh – kapta fel a fejét az uraság, miközben befogadta a dugót, mely lassan találta meg a helyét, nehezen szokta meg az érzést, meg-megrázta a fenekét, de a dugó szorosan a fenekében maradt.

A felcser elégedetten szólt:

1. Így! És most, uram, ha megjegyezhetem, nagyszerűen néz ki a feneke, mennyi botot is mértek rá?

1. Köszönöm – felelte büszkén a hasaló uraság, és lassan elnyugodott vonaglása. – Huszonötöt kellett volna kapnom, de a hajdú megrepetáztatott, és harmincötször vágott alám a bottal.

1. Büszke lehet rá, nagyszerű munkát végzett – dicsérte újra a felcser, majd a tálcára visszarendezte eszközeit, majd újra letakarta. – Így néz ki egy alaposan megbotozott far.

1. Talán kedvet kapott? – emelte fel a fejét hasaltában az uraság. – Mikor is kapott utoljára?

1. Mostanában nem illették bottal a fenekemet, csak az ispán rúgta meg néhány napja, le kellett hajolnom hozzá. De ma, amíg nem sötétedik be, magam is hasalok egyet, igen esedékes számomra egy kiadós huszonöt.

1. Akkor ne várassa a hajdút – bocsátotta el a felcsert a báró, aki jó éjszakát kívánva, hajlongva távozott.

Nem mondott valótlant, napok óta halogatta már, hogy kiporoltassa a fenekét, most azonban elszánta magát. Így hamarosan keserves képpel választott botot magának a fali tartóból, és a hajdúval a nyomában kelletlenül a dereshez lépkedett. Jól számította, hogy belefér még egy huszonöt, míg a várnép a szénával visszaérkezik, így nem lesz tanúja, hogy már megint botot kapott.

Kelletlenül hasalt a deresre, és tette szabaddá a fenekét, mert így látta a hajdú, hová kell ütnie. Meg is jegyezte, hogy most valahogy nem kívánja a botot, noha tisztában van azzal, hogy rászolgált.

1. Hiába, nem tudom megszokni, hogy időről időre meg kell hasalnom a derest – panaszolta, miközben megmarkolta a deres lábait, és figyelte, ahogy a hajdú ügyes mozdulatokkal leszíjazza. Felemelte derekát, hogy öle alá csúsztathassák a kemény szőrpárnát.

1. Pedig igen jó hatást ért el eddig minden botozás – emlékezett a hajdú. – Utána mindig jobban végezte a munkáját, felcser uram. Próbáljon ráhangolódni a botra.

1. Igyekszem én ráhangolódni, de mégis mindig úgy meggyötör, hogy utána napokig nehezen tudok ülni – fanyalgott a felcser, aki ösztövér, harminc körüli férfi volt.

1. Felkészült? Meglátja, jól fog esni egy könnyű huszonöt – paskolgatta a felkínált meztelen feneket a hajdú.

1. Lehet erre felkészülni? Hamarosan egy kiporolt far tulajdonosának mondhatom magam – kesergett a felcser.

Az uraság az esti csendben tisztán hallotta az udvarról felhallatszó párbeszédet, és bizonytalanul öléhez nyúlt. Merevedése egyre határozottabbá vált. És míg az udvaron a felcser nyögte keservesen a botot, addig ő eljuttatta magát a jóba.

Vége