Meggondolatlan panasz 1/2.

Meggondolatlan panasz 1/2.

(Kitalált történet fiktív szereplőkkel és eseményekkel.)

A nádor körülnézett a tanácstagokon, ott ültek körben a zöld posztóval bevont asztalnál, és vélelmezte, hogy már türelmetlenül várják a tanácskozás végét. Annál is inkább, mert a tanácsteremmel egy folyosón lévő ebédlőteremből már ínycsiklandó illatok lopóztak be az ajtó résein, jelezve, hogy már terítenek, tálalnak a szolganépek.

1. Az utolsó panaszost kell meghallgatnunk, és utána átadhatjuk magunkat az asztal örömeinek – emelte fel hangját, mire mindenfelől bólogató arcokkal változtak az imént még fásult arcok. – Az utolsó tétel a mai listán egy liptói nemesúr, aki azzal a panasszal fordult a legfelsőbb fórumhoz, hozzánk, hogy tétessen igazság az ő ügyében. Írnok, ismertesse a tényállást!

Vékonydongájú, korán őszülő férfi emelkedett szólásra, igyekezett néhány szóban összefoglalni a panaszt:

1. Báró Kürtössy Kürthy Lóránd báró úr a pirmonti csatában csúfosan megfutott, a vesztes csata után birtokára bujdosott, a Liptó vármegyei Balmanok várába, melyet még Zsigmond király urunk adományozott dicső ősének, Ludomirus lengyel uraságnak. Királyunk fülébe jutá csúfos menekülése, így futár útján utasította a báró urat, hogy csapassa meg ülepét ötven kemény botütésekkel, és ezzel feledve lesz gyávasága. Még arra is hajlott király urunk, hogy két részletben húzassék deresre, alkalmanként huszonötöt vágjon boldogabbik felére a várbéli hajdú. Ám a büntetés felvétele után Kürthy báró mégis panasszal élt királyunk felé, melynek jogorvosatát ránk testálta urunk.

Az írnok összetekerte a pergament, és visszaereszkedett helyére. Gondolatban már a lakomázó asztal mellé telepedett, és nyújtotta volna kezét a boroskupája felé, amikor a nádor hangja visszarántotta a jelen valóságba.

1. Báró Kürtössy Kürthy uraság megjelenítve magát előttünk, személyesen kívánja előadni panaszának okát. Kéretjük őbáróságát!

Az ajtónálló kitárta a tanácsterem ajtaját, és elrikkantotta a panaszos nevét. Ötvenes, kövérkés férfi lépett a terembe, mögötte a két ajtónálló becsukta az ajtót. Kissé megszeppenve nézte a nádori tanácsot, de összeszedte bátorságát, mert igazságáért jött, ezért vállalta a hosszú utat.

1. Báró uram – a nádor szeme megpihent a hollószín, zsinóros díszruhát viselő férfin, aki süvegét kezében tartva várakozott, zsíros arca fénylett, halántékán verítékcsepp csurrant. – Adja elő panaszát!

1. Nos… uraim – a báró igyekezett összeszedni gondolatait. – Király urunk arra ítélt, hogy megcsapassam azt a részemet, amin ülni szoktam.

1. Mi gondja a büntetéssel? – vonta fel szemöldökét Pomorkowsky uraság, aki maga is gyakran alkalmazta ezt a büntetést jobbágyai körében, és meglehetősen rendben lévő eljárásnak tartotta férfiak esetében.

1. Uram, én… már koromból kifolyólag is… többször részesültem botbüntetésben, nem idegen számomra, ha meg kell hasalnom a derest. Alkalmasint még jól is esik az embernek, főként, ha gyóntatója, vagy hűbérura parancsára kell megcsapatni magát a magamfajta férfinak. Ilyetén alkalmakkor megkönnyebbüléssel kelek fel, hiszen lelkem felszabadult a bűntől. Ám ezúttal panasszal vagyok kénytelen élni.

1. Térjen rá, uram – biztatta az érsek, aki ezúttal tiszteletét tette a tanácsban, helyettesítve az egyéb elfoglaltságokkal távol lévő váci püspököt.

1. Uraim, tehát ott tartottam, hogy magamfajta férfi már meglehetős tisztelettel fogadja a botot, én is így tettem. Király urunk jósága folytán nem egyszerre kellett az ötven botütést kiméretnem, hanem egy hét eltéréssel, míg az első huszonöt emléke elhalványul az alfelemen és a lelkemben. Az első huszonöt annak rendje és módja szerint lezajlott, alkonyi órán csapattam meg az ülepemet a várudvaron, mert azon a napon eső szántotta délután a poros udvart, és nem akartam a derest fedél alá vitetni. Állandó helye van a várudvaron egy jó tölgy árnyékában, ami alatt még Csák Máté uraság is megpihent hajdan…

1. Kérem, ne térjen el a tárgytól – figyelmeztette a nádor. – Röviden foglalja össze panaszát!

1. Igen, kérem, röviden – lihegte a báró, halántékáról újabb verítékcseppek peregtek. – Nos, ott tartottam, hogy megkaptam a jó huszonötöt, és elégedetten keltem fel a deresről, hiszen a hajdú jól végezte dolgát, meg is jutalmaztam. Ám egy héttel később, amikor sor került a második részletre, király urunk futára ekkor tudatta velem, hogy a második részletet ő személyesen fogja kimérni a hátsómra, mert a királyi várban is gyakorta veszik igénybe ilyen jellegű szolgálatait, ráadásul alkalmasint orrol is rám, amit elfeledhet, ha alaposan kiporolja a csupasz alfelemet. Uraim, értsék meg, én akkor már deresre húzva vártam, hogy beteljesedjék a sorsom, és nem állt módomban tiltakozni sem. Meg kell, hogy értsék, a várbéli hajdú botjához volt szokva az ülepem, és most egy teljesen idegen férfi csapott meg. Kinevettek a várbéli népek, mert szokás szerint közönsége is volt a büntetésnek, hiszen olyan keményen kínált farba, hogy néhány alkalommal recsegve tiltakozott az alfelem, vagyis, elnézést kérek uraim, alaposan megfingatott. Azt sem vette figyelembe, hogy többször kértem, hogy lejjebb mérje rám az ütéseket, a combjaim közelében, azt felelte, hogy saját módszere szerint az egész feneket egyenletesen szokta megbotozni, nem tesz kivételt velem sem. Így is tett, egészen a fenékvágásom felső széléig mérte rám az ütéseket, és lefelé a combhajlatom felett hagyta abba, le és fel haladva az ütésekkel.

1. Ebben semmi kivetni valót nem látok – szólalt meg Krindowinsky uram, a tanács doyenje. – Ez egy remek módszer arra, hogy egy férfi megkapja a magáét. Ha botozásra kerül a sor, magam is így szoktam megkapni a huszonötömet a hajdútól, hej, legutóbb jó féléve hasaltam deresre – fejezte be az idős nemesúr, akiről köztudomású volt, hogy a király kisebb-nagyobb vétkekért szinte minden évben deresre küldi, noha már a hetvenedik évéhez közeledik.

1. A panasz tehát abban áll, hogy nem a kívánsága szerint csapták meg?

1. Igen, uram! Jogorvoslatként a küldönc megcsapatását követelem!

1. Az király urunk hatáskörébe tartozik – válaszolta a nádor, és körülnézett a teremben. – Szavazzunk! Kürtössy báró sérelmezi, hogy nem megfelelően kapta meg a botot, ezért azt javaslom, hogy az előző büntetés kijavítására a saját hajdúja botozza meg, kétszer huszonötöt mérve a csupasz ülepére, egy hét eltéréssel, alkalmanként huszonötöt. Ki ért velem egyet?

Minden kéz a levegőbe emelkedett. Aztán átvonultak az ebédlőterembe, és kezdődhetett a lakoma.

Kürtössy báró azonban nem vett részt rajta. Bár elfogadta az ítéletet, hiszen a legfelsőbb fórumhoz fordult, ezen felül már nem volt senki, mégsem volt elégedett. Szóbeli ígéretet kapott a nádortól, hogy a küldönc megcsapatása ügyében a királlyal értekezni fog, de utána elbocsátotta őt, és így újra a hintóban rázkódhatott a poros utakon hazafelé.

Hazaérve várába két napot várt a büntetéssel, noha az úton megfogadta, hogy nem fogja húzni-halasztani a dolgot, elvégre csak nem ilyed meg egy kis bottól. El kellett intéznie néhány ügyet, melyek távollétében gyűltek össze, és csak ezekkel végezvén adott parancsot a hajdúnak, hogy könnyű huszonöt botütéssel illesse fenekét.

Voltaképpen minden egyes alkalommal ódzkodott a fekpadtól, pedig főleg ifjonti éveiben, gyakorta kóstolt botot, mégsem tudta megkedvelni. Ahogy idősödött, és alakja felpuhult, hízásnak indult, már nem rettent vissza oly látványosan a deres látványától, mint hajdan, sőt eljutott addig, hogy szinte kedélyesen beszélgetett a hajdúval, miközben újabb és újabb botütésekben részesült.

Ezúttal is egy szál hosszú ingben érkezett a büntetésre, és szuszogva hasalta meg a derest. A hajdú biztosította arról, hogy jól fog esni egy kis bot, miközben felhúzta válláig ingét, ily módon lemeztelenítve testét, és nem feledkezett meg a lószőrrel tömött kemény párnáról sem, amit a delikvensek öle alá csúsztatva elérte, hogy a fenék szépen kidomborodjék. A báró dicsérte is a találmányt néhány alkalommal, hogy nem kell ügyelnie arra, hogy a fenekét kitolja a botnak, a párna ezt megoldja.

Ahogy ott hasalt a deresen, és a bámész várnép közül tucatnyian várták, hogy megcsapatva lássák urukat, kissé szégyellte magát a közönség miatt, de diákkorában és később katonakorában így szokta meg, hogy a botozásnak nyilvánosnak kell lennie. Így csak sóhajtott, megmarkolta a deres lábait, ellazította ülepét, és utasította a hajdút, hogy vágjon rá jó huszonötöt.

A hajdú a tenyerébe köpött, megmarkolta a botot, megérintette vele a báró kitolt fenekét, majd nekiállt, hogy alaposan ellássa a baját az uraságnak. Ismerte természetét, és tisztában volt azzal, hogyha nem porolja ki alaposan, akkor ő maga csapatik meg, hogy megérezze, mekkorákat ildomos ütnie a bárói ülepre.

Így nem takarékoskodott erejével, keményen megkínálta az urát újra és újra, és elégedetten hallgatta a kínos nyögéseket, melyekkel a botütéseket nyugtázta az uraság. Ilyen hájas feneket egyébként sem gyakran csapott meg, hiszen a várban csak a szakácsnak és a papnak volt ekkora ülepe, és bár ők is hasaltak már a botja alá, mégis, az uraság feneke volt a leghúsosabb mind közül.

Így nyögdeltette az urat, aki magában számolta az alfelét ért ütéseket, és hosszasabban nyögdelte ki azokat az ütéseket, amelyek érzése szerint jobban meggyötörték. Amikor kis szünet után a hajdú a huszonötödiket is kimérte, az uraság nagyot sóhajtott, és az utolsó nyögés is elhagyta a száját.

1. Hogy ízlett, uram? – kérdezte a hajdú, miközben nekilátott kioldozni a szíjakat, melyek nyugton tartották verés közben a férfit.

1. Meglehetősen… meg vagyok botozva – lihegte az uraság, miközben sajgó testtel kászálódott le a deresről. – Meg kell hagyni, alaposan megkaptam a magamét – tette hozzá, és kihúzta magát, a fehér gyolcsing ismét befedte testét.

1. Akkor egy hét múlva méltóztatik hasalni újra? – kérdezte a hajdú.

1. Igen, ugyanebben az órában, az ötven botütés másik felét is mérd ki nekem. Ugyanezzel a bottal kérem, ezt már ismeri a farom.

1. Így lesz, uram!

Az uraság szolgái karján tért vissza szobájába, ahol hűs kendőkkel tisztították le verítékben fürdő testét, majd a várbéli felcser is meglátogatta, és az alkonyi órán három kúpot tolt fel ura fenéklyukába, melyek nyugtató, altató és fájdalomenyhítő hatással bírtak. Ezeket minden botozása után megkapta az uraság, bár nem tudta megkedvelni a szűk fenéklyukába hatoló kíméletlen ujjat ennyi alkalom után sem. Hiába próbáltak már többféle pózt, hajolva, hasalva, térd-könyék pózban, szék támláján áthajolva és hasmánt az asztalra dőlve, nem és nem szerette meg a kúpokat, melyektől nem menekülhetett, ha jó alvást kívánt magának. Így kicsit elvergődött a felcser ujján, aki megvárta, míg elnyugodik, aztán húzta ki mélyre nyomott ujját.

Közben felemlékezte, hogy más férfiak, akiket kúraszerűen naponta kúpol, akár a vár folyosóján is behajolnak egy mély ablakfülkébe, felfedve feneküket, és miközben ő felnyomja a vaskos kúpot a szűk nyílásukba, ők a rácsba kapaszkodva, mély sóhajok közepette figyelik a várudvaron zajló nyüzsgést, majd amikor ő kihúzza az ujját, megköszönik neki a finom farfalatot, és ruháikat igazgatva kissé óvatos járással mennek tovább a folyosón. Az sem zavarja a műveletben őket, ha valaki tanúja volt, cselédek, szobalányok, inasok, őrök jártak a folyosón, míg ők felvették a kúpjukat.

A báró úr ezt már elpilledve hallgatta, mert a kúpok gyorsan hatottak, és egy-egy hajolás, asztalra könyökölés után már az ágyba is segítséggel talált vissza. Így a felcser azt javasolta, hogy hason fekve az ágyán kúpolja a jövőben, és akkor akár el is aludhat, mire a harmadikat is kificánkolja, ahogy az önkéntelen vonaglást nevezte, a kúpot nyomó ujjal a fenéklyukában.

Folyt. köv.