Tanár 1.

- Azt hittem, a múltkor megbeszéltük!

A hangod kíméletlenül szigorú. Egyből nehezebben kapok levegőt, hiszen pontosan tudom, mi fog történni.

- Ha késel, azzal azt mutatod, hogy nem tiszteled az időmet - Az üres tanterem visszhangozza szavaid, miközben felállsz a tanári asztaltól és lassan közelebb jössz. - Hogy nem tisztelsz engem.

Megszólalni sem merek, csak állok az ajtóban és egyre butábban érzem magam.

- Csak azért vállaltam el a korrepetálásod, mert jóban vannak a szüleink és úgy gondoltam, könnyű dolgom lesz veled - le sem veszed rólam a pillantásod, komótosan odasétálsz egy elülső padhoz és leülsz az asztalára. - Végzős vagyok, Lola, hidd el, lenne jobb dolgom is.

A feszültség egyre tapinthatóbb. Tudom, azt várod, hogy elkezdjek szabadkozni, de azt is tudom, hogy az csak még inkább feltüzelne. Türelmes vagy, kivárod, én pedig hosszú percek után nem bírom tovább: - Ne haragudj, nem szerettem volna tiszteletlenül viselkedni. Köszönöm szépen, hogy segítesz a tanulásban, siettem, ahogy tudtam. Sajnálom.

Elmosolyodsz szinte kétségbeesett próbálkozásomon. Ám elhatározás sugárzik szemedből, a hangod szigora mit sem változik: - Csukd be az ajtót!

Szó nélkül engedelmeskedem. Lerakom a táskám a legközelebbi padra és leveszem a dzsekim, miközben folytatod: - Csak nemrég kezdtük el az órákat, de már nem először késel, ráadásul most 17 percet. Mit ígértem legutóbb, mi lesz, ha megint elkésel?

Az emlékébe is belevörösödöm. Ez a mondatod cikázott a fejemben azóta folyamatosan, úgyhogy minden erőmet össze kell szedjem, hogy ne törjön meg a hangom, miközben kimondom: - Hogy úgy elvered a fenekem, hogy a legközelebbi óránkig ráülni sem tudok.

- Pontosan - elégedetten nyugtázod a szó szerinti idézésem, és teátrálisan felrakod a lábad a székre. - Gyere ide!

Kiveszem a farzsebemből a telefonom és megindulok feléd. Kezdem megbánni, hogy vékony anyagú nadrágot húztam ma. Még egy utolsó gyenge próbálkozás azért kicsúszik a számon: - Nem fognak minket meghallani?

Megvárod, amíg egészen közel érek hozzád, csak akkor válaszolsz: - Ne aggódj, ilyenkor már a takarítók is otthon vannak, megkaptam a terem kulcsát. Csak ketten vagyunk... - Azzal megragadod a csípőm és egy mozdulattal felfektetsz a combodra.

A tenyered először finoman simul a fenekemre, mintha csak újra felfedeznéd a területet. Aztán épp mikor elkényelmesednék, lecsapsz. A kezed nyoma felperzsel, önkéntelenül nyögök halkan, de rögtön jön a következő ütés. Már bemelegítésként is keményen fenekelsz, egy idő után nem bírom visszatartani nyöszörgésem. Néha belassítasz, kisebb szüneteket tartasz, amíg nyugtatóan simogatod fenekemet. De folyton újabb lendülettel, hosszasan és egyre erősebben büntetsz.

Amikor már úgy érzem, nem bírom tovább, két marokkal kapaszkodom a lábadba, mégis mocorogni kezdek, képtelen vagyok egy helyben maradni. Tudom, hogy nem sikíthatok, azt már a portás is hallaná, és ha ellenkeznék, csak rontana a helyzeten. A csapások ismét lassulnak, majd simítássá csillapodnak.

- Le a nadrággal! - utasítasz, miután lesegítesz a lábadról.

Miközben vetkőzöm, próbálom minden lélekerőmet összeszedni. Reménykedtem benne, hogy megkönyörülsz rajtam, de te a tanári eszközök között kutatsz. Egy hosszú fa vonalzóval fordulsz vissza, azzal mutatsz a nagy íróasztalra: - Hasalj fel szépen!

Tehát még közel sem végeztünk, tényleg megtartod az ígéreted. A tangám túlságosan aprónak érződik, ahogyan engedelmeskedem. Vörös fenekem megfeszül.

A fa érintése hideg, de szinte előre érzem csípését. Beméred félgömbjeim közepét és nagyot suhintasz...

folyt.köv.