A jégmadár röpte- XI. rész

(Elnézést kérek a hosszú várakozási időért.)

A puncinak szappanillata- és íze volt. Úgy képzeltem el, hogy az örömlány a bevetés előtt olyan műgonddal mosta meg, ahogy a sebész teszi operáció előtt. Az élmény éppen ennyire is volt izgató, mint a képzet, de tettem, amit kellett, amit a szerelmem várt tőlem. A korábban még parókát és álszemüveget viselő, mostanra átlagos, bájosan husis, szomszéd lány benyomását keltő prosti egyre szaporábban vette a levegőt. Azt mondta, 20 percünk maradhatott, én úgy éreztem, órák óta nyalom. Amikor kerekded combjai remegése állandóvá vált, felsőteste pedig úgy rángott az összegyűrt-összeizzadt ágyneműn, mint aki fel akar ülni, de nem tud, kis kezével öléhez kapott és vad, kapkodó mozdulatokat végzett feltáruló csiklóján.

A nyalástól nem, de az önizgatástól pillanatok alatt elélvezett. Jobbra-balra dobálta magát és kis kacajokat hallatott, amihez foghatót még nem hallottam hasonló helyzetben. Feltérdeltem és hagytam, hadd élje meg az élményt. Közben, puncinedvtől ragacsos szakállamat törölgetve arra gondoltam: maszti! Hogy ez nem jutott eszembe? Annyi volt a feladatom, hogy az ál-Laura elélvezzen. Izzadtam-szenvedtem itt egy órája, az összes lehetséges módon megcsaltam a feleségem, de az fel sem merült bennem, hogy ha már úgyis ki van fizetve, megkérem, hogy masztizzon egyet előttem, és kész. Akkor azt a felkavaró filmet sem kellett volna megnézzük.

Ültünk még egymás mellett. Az órára néztem és láttam, hogy lejárt az idő. A kishölgy azonban igencsak kizökkenhetett az átélt orgazmustól, mert hirtelen nagyon beszélgetős kedvébe került. Csacsogott, nevetgélt, amikor meztelenül átszelte a szobát, nyitva hagyta a fürdő ajtaját és még a zuhany alól is hallottam, ahogy „a többi lányról” meg a munkájáról mesél, és arról, mennyire kikészíti ez a sok napsütés. Én szkippeltem a fürdőt. Megtörölgettem az arcom, majd a farkamat és felöltöztem. Ilyet korábban még akkor sem tettem, ha a feleségemmel szeretkeztünk az ágyunkban. Valami üresség mart belülről, lyukakat égetve az egyes szerveim közt, elvékonyítva azt a fogalmat, amit léleknek hívünk, és ahogy az indulat holmi szervi vegyületből testet növesztett, úgy éreztem: ültet valamit korábbi személyiségem helyébe.

Először is, gondoltam, beszélek Laurával. Elmondom neki, hogy ezt a játékot nem folytatjuk tovább. Ha akar tőlem valamit, ha igazán akar tőlem valamit, elölről kezdünk mindent. Tiszta lappal. Ezt viszont nem folytatjuk. Azután, akármi lesz is Laura válasza, beszélek a feleségemmel. Ajna magát fogja hibáztatni, ezért, ha maradt bennem bármi emberség, ha férfinak számítok még mindazok után, amit tettem, kötelességem elmondani neki, hogy hibás vagyok. Félreléptem, beleszerettem valakibe, azután újra félreléptem másokkal is. Azt nem árulom el neki, hogy láttam a filmjeit, nagyjából az összes típust. Gondoljon rám úgy, mint aki gyenge és esendő és hűtlen, ne arra, hogy undorodtam tőle, ezért futottam más karjaiba.

Karjaiba? Csöcsei közé, szájába, pinájába… nem romantizálom el. Ajna is megtisztelt azzal, hogy nyíltan nevezte nevén a dolgokat.

Amikor a prosti végre távozott, én is elhagytam a lakást. Bezártam magam mögött az ajtót. Feltételeztem, Laurának van kulcsa. Egy kis ideig tébláboltam az utcán, azt hiszem, abban a reményben, hogy Laura hazajön és beszélhetünk. A telefont nem vette fel, on-line sem tudtam elérni. Ajnától azonban több nem fogadott hívásom is volt. Sóhajtottam. Akkor vele kell előbb tisztáznom a dolgot.

Visszahívtam. Fáradt volt a hangja, de mintha örült volna, hogy hallja az enyémet. Valami megmozdult a szívem mélyén. Nem tudtam beazonosítani, de az biztos, hogy fájt. Nem akartam elveszíteni ezt a nőt, ugyanakkor tudtam, hogy bizonyos módon ez már megtörtént.

Azt mondta, későn ér haza. Mondott valami indokot is, de azt meg sem hallottam. Rá tartozik, gondoltam. Immár nem az én dolgom, hol van és kivel.

A mondandóm hozzá személyes interakciót igényelt. Marad Laura, gondoltam, vele beszélek hamarabb. Jobb ötletem nem lévén, elmentem a legutóbbi közös munkahelyünkre, hátha bent van. A buszról leszállva egy népszerű fehérneműbutik előtt összeütköztem egy sráccal, aki az ott nézelődésből vaktában fordult, és indult el. „Anyád” gondoltam. Ránéztem. Nem akartam hinni a szememnek. Kevin volt az.

Emlékszik még valaki Kevinre? Mondhatni, ő indított el mindent. Ajna „munkatársa” volt, noha az ő pornós háttere sosem nyert igazolást. Kettejük akartam nyomozni, hogy dugnak-e. A jó hír, hogy erre nem találtam bizonyítékot. Kevin talán sosem dugta meg a feleségem, csak épp rajta kívül minden egyes ember a bolygón.

– Kevin? Nahát, mit csinálsz te erre? Ajándékot nézel a barátnődnek?

– Bocsánat, ismerjük egymást? – szokatlanul visszafogott volt ahhoz az emberhez képest, aki néhány hónapja nagy mellénnyel vágott át az előszobánkon és úgy falta a tekintetével a feleségem, mint aki még az aperitif előtt meghúzza a hűtőszekrénynek támasztva. Nem kárhoztattam amiatt, hogy nem ismert fel. Talán megváltozott a kisugárzásom a sok félrekeféléstől, de az is lehet, hogy eleve nem vagyok könnyen megjegyezhető fickó. Az viszont kész csoda, hogy én ráismertem: kinyúlt pólót, olcsó farmert és mészfoltos bakancsot viselt. Amikor utoljára láttam, meggyőződésem volt, hogy sminkeli is magát a kis yuppie, most azonban csak egy markáns arcú férfit láttam, utcai öltözékben, aki még csak ellenszenves sem volt.

– Ajna férje vagyok – mondtam, mert biztos voltam benne, hogy a nevemre sem emlékszik. De ezután ő maga vágta rá a keresztnevem és már a kezembe is csapta a markát.

– Bocsánat, nehéz nap, meg ez a hőség… hogy van Ajna?

– Nem beszéltetek?

– A vacsi óta nem. De valamikor átjöhetnétek ti is. A barátnőm most végezte el a szakács sulit, nagyon jó a tiramisuja – olyan közvetlen és lehengerlő volt hirtelen, hogy láttam is magunkat Ajnával, ahogy boldog párként vendégségbe megyünk hozzájuk. A nappalijukban a szerény, de ízléses berendezésről hallgatunk unalmas történeteket, sütit kanalazunk és úgy szarunk a vécéjükbe, mintha a sajátunk lenne. Vendégségben lenni jó. Hiányzott az illúzió, hogy normális életem van, és a vendégség mindig is nyújtott egyfajta látszatot, hogy az emberek közt szoros a kapcsolat: lám, az otthonukba is beengedik egymást. Magam sem értettem, de a következő mondat csúszott ki a számon:

– Sietsz? Igyunk meg egy kávét! Épp a munkahelyemre tartok, szuper a büfénk.

– Ó, hát, az nagyon jó lenne, de… – láthatóan nem talált megfelelő indokot. Ismertem ezt az érzést: nem vágysz valaki társaságára, nem vágysz SENKI társaságára, de ilyet mégsem mondhatsz neki. Ezért dolgod van, diétázol, vagy sürgős hívást kapsz a szeretődtől, hogy 8 és fél hónapja késik a menzesze. Tátogott és nyökögött, majd el is nevette magát.

– Miért ne? Közel van?

Közel volt. Úgy mentünk be oda, mint két haver. Laurát nem találtam a földszinti büfében, ezért csak kikértem két tejeskávét. A cukor papírborításával percekig terveztem szüttyögni, ugyanis ezentúl nem tudtam, mit mondhatnék Kevinnek. Már egyáltalán nem tűnt formatervezett szexautomatának, aki óránként képes felállítani és elélvezni, mindaddig, amíg a rendező azt nem mondja, elég. Csak egy jóképű, és kicsit egyszerű pasas volt, aki ismerte a feleségem valahonnan. Hogy nem a legjobban szabott öltönyében láttam, azt is észrevettem, hogy a felkarja kissé ráncosodik, pólója pedig has tájékon amolyan apus domborulatot rajzol ki. Ahogy a cukrot bontogattam, ő pedig némán kavargatta a kávéját, rájöttem, hogy azt vizionáltam ebbe a figurába, amit látni akartam: magát a pornóipart, magát az összes valaha volt pornós csávót, aki valaha is megfordult Ajna puncijában, aki valaha a szájába élvezett, a mellbimbóját harapdálta, a haját húzta, nyelvét nyalogatta, fenekét csapdosta… és a többi. Féltékeny akartam lenni, de akkor még nem találtam hozzá arcot.

Kevin, a Munkatárs valóban csak valami szerencsétlen lehetett, esetleg egy operatőr a forgatásról, vagy köze sem volt az iparhoz. És többé nem tartottam tőle.

Időnként felnézett a kávéjából és zavartan köhintett. Bizonyára kellemetlen volt neki ez a hosszú hallgatás, noha szívem szerint felnevettem volna a saját ostobaságomon.

– Kevin – mondtam – mondd csak, honnan ismered a feleségem?

– Munka… – válaszolt két köhintés közt.

– Ajna több helyen is gályázik, tudod. Sokrétű csaj. Ezt-is azt is dolgozik. A sofőrcégtől? Olyan… sofőrös beütésed van.

– Nem, nem. Egy… másik helyről – szeme alatt halvány pír jelent meg. Majdnem az asztalra csaptam a felismeréstől, de akkor talán még el is szalad rémületében. Ez azt hiszi, nem tudom, mit dolgozik a saját feleségem!

– Ó, értem – mondtam, bár még nem adtam fel a gondolatot, hogy ő max kellékes, vagy segédrendező, esetleg ő kínálja pereccel a színészeket két beállítás közt. A zacskó kiszakadt a kezemben és az összes cukrot az asztallapra szórtam. Nemes mozdulattal lesöpörtem az egészet a csempe padlóra. Vigyorogtam – Nem kell titkolóznod előttem, tesó. Ajnával… elég nyíltan beszélünk erről.

– Tényleg? – kérdezte. Olyan hangja lett, mint aki egészben nyelt le egy gombóc fagyit.

– Ja. Tudom. Már régóta tudom. És úgy szeretem őt, ahogy van – ahogy kimondtam, azon gondolkoztam, igaz-e. Kevin előre-hátra dülöngélt a székben, kezével csuklóját masszírozta.

– Akkor… te tudod…

– Tudom. És nincs gáz. Időbe telt, elhiheted, de feldolgoztam.

Kevin mélyeket lélegzett, majd nevetni kezdett. Megkönnyebbülten, mint aki sok időt töltött a víz alatt, majd hirtelen felbukkan feje a felszínre.

– Azta! Komolyan azt hittem, hogy most vallatóra fogsz. Ne értsd félre, rendes ipsének tűnsz, de nem ez lenne az első alkalom, hogy egy férj elővesz emiatt.

– Gondolom – mondtam és azon tűnődtem, hogy ő akkor a rendező, vagy az író lehet-e? Ha igen, melyik alkotást rendezte? A romantikusabb fajtákat, vagy a felcsatolhatós-seggbekúrós fajtát? Vagy ezt is, azt is?

– Figyelj… – folytatta fesztelenül – nem beszéltünk sokat Ajnával, de azt tisztázta, hogy házas, szereti a férjét és csak egy pontig lehet húzni a határt.

– Áh – ennyit bírtam erre mondani.

– Azt nem mondta, hogy a tiétek olyan… nyitott kapcsolat lenne. Ezért igyekeztem olyannyira tiszteletben tartani, mintha a saját házasságomról lett volna szó.

– Nagyra értékelem.

– És nem tartott sokáig. Azt mondta, neki ez nem komfortos.

– Ó. Örülök… hogy nem ment bele olyasmibe, amibe… nos, ha már így dumálunk: mégis, hol volt az a pont, ahol ezt mondta neked?

Pár másodpercig csak az hallatszott, ahogy két férfi kanala kevergeti a csészéikben gőzölgő, érintetlen kávékat. Kevin hangja megint olyan „fagylaltos” lett.

– Pontosítanád – dőlt előre és halkította le a hangját – hogy mire gondolsz?

– Persze. De előbb te mondd el, hogy te mire gondolsz.

– Hát… – Kevin elbizonytalanodott, de úgy dönthetett, ha már fél lábbal belelépett, beletrappol a tiszta csizmájával is – a nyári táborról, amit együtt vezettünk pár éve. És… ö…

– Aha – mondtam. Vártam a folytatást. Ő megakadt.

– Erről… akkor te nem tudtál?

– De. Éppen, hogy a nyári táborról akartam beszélgetni veled – hazudtam, és gondolatban hozzátettem azt is, hogy „te köcsög.”

– Egyszerűen nagyon megtetszett. Az, ahogy a gyerekekkel bánt, de… hát…

– Gyönyörű.

– Igen!

– És vicces. És izgalmas.

– Pontosan. És ő kezdeményezett.

– Ott csináltátok? A nyári táborban? – még nem voltam egészen biztos abban, hogy mire kérdek rá. Ennyi félreértés után simán kiderülhetett, hogy valami közösen írt sci-fi forgatókönyv lesz a megfejtés. Ugyanakkor arra jutottam, hogy nem fog fájni. Ennél jobban már nem.

– Persze, hogy nem ott! A szállásunk nem is ugyanabban a körletben volt, meg… elég ízléstelen is lett volna. Utána kezdtünk összejárni, szobát vettünk ki. Nekem is a barátnőm otthon, ugye… de figyi: te erről biztosan tudtál?

– A részletekről nem.

– Hát… nem tudom, mit akarsz hallani, öreg…

– Hogy megérte-e. Hogy jó volt-e. Hogy jelentett-e valamit.

– Nekem igen. Simán szakítottam volna, ha azt mondja, folytassuk. Neki szerintem csak szex volt, érted. Változatosság, vagy nem tudom. Volt, hogy sírt utána. Én… komolyan, én azt hittem, bántod, vagy mi. Amikor a múltkor átmentem hozzátok, akkor voltam csak biztos benne, hogy nem. Felismerem a bántalmazót, ha látom, és te nem tűnsz annak.

– Nem tűnök.

– Könnyű… belezúgni, tudod. És amíg tartott… az a pár alkalom… én is elhittem, hogy kedvel. Vagy szeret.

– Jó színésznő lenne belőle.

– Az biztos! – nevetett, mintha értené a poént – Nem akartalak megbántani. Nem akartam elvenni tőled, csak, ha amúgy is… elhagyna. Nem is tudod, mekkora megkönnyebbülés nekem, hogy tudtál a dologról. Azért, még így is bűnösnek érzem magam.

– Aha, aha – le sem vettem róla a szemem. Elképzeltem, ahogy beleverem a fejét az asztalba. Nem dühből. Hanem csak úgy – kotont használtatok?

– Azt mondta, szed tablettát.

– Beleélveztél?

– Öreg, én… nem tudom…

– Bele. Élveztél. A pinájába? – Kevin letette a kanalat és hátralökte a széket.

– Én most megyek. Megértem, hogy feldúl a dolog. Én nem tudom, mi van köztetek, de ezt a beszélgetést te akartad. Lehet, hogy jobb, ha leültök, és…

– Sziasztok! – állt meg az asztalunk mellett Laura. Hullámos, szürke szoknyát, pántos zöld pólót viselt, azóta vörösesre festett haját kontyba fogta. Vállán gyöngyözött a veríték, hóna alatt biciklis sisakot viselt. Felnéztem rá és ösztönösen megérintettem a kezét. Elhúzta, talán a nyilvánosság miatt. Merthogy mosolygott közben. Lentről fölfelé nézve még izgatóbb és még gyönyörűbb volt, ha szemét nem is láttam rendesen a szemüveg kerete miatt. Kérdőn fordult Kevin felé – A barátod is itt dolgozik?

– Nem. Ő csak megbaszta a feleségem valami suliprogram keretében. Tanár vagy, Kevin? Ezt nem értettem pontosan…

Kevin „nem hiszem el, basszameg” felcsattanás kíséretében távozott.

– Olyan bunkó tudsz lenni – mondta halkan Laura, és mire bármit felelhettem volna, Kevin után sietett. A szellőzés végett nyitva hagyott ajtóban érte utol és az üvegfalon át láttam, ahogy az utcán beszélgetnek. Laura valamit sietve magyarázott, közben többször megérintette a zaklatott Kevin vállát, aki lassan bólogatott, végül egy névjegykártyát adott át Laurának.

– Mi a fasz volt ez? – kérdeztem Laurát, amikor visszatért. Kérdésem legalább annyira szólt a mostani jelenetnek, mint a korábbinak, amit ő rendezett velem és a két kurvával.

– Én is ezt akartam kérdezni. Miért hordod ide a feleséged… töltelékeit?

– Mit adott neked?

– Névjegykártya – lobogtatta az orrom előtt – Mondtam neki, hogy ne haragudjon rád, szar a házasságod, ne vegye a lelkére, ilyenek. Tudod, megsajnáltam. Ide hoztad, csapdába csaltad és neki estél? Azt hittem, pornózott.

– Én is.

– Pszichológus. És gyerekek mellett önkénteskedik. A névjegyét azért adta, ha úgy érezném, a barátságunk túl… toxikussá válik. Azt mondja, csalódott benned. És segítségre lenne szükséged.

– Ő bennem? Megdugta Ajnát! – eddigre azt hiszem, a büfében már mindenki engem nézett. Laura lopva körülnézett és elrejtett egy gunyoros mosolyt. Imádtam.

– Nagy ügy – súgta – ki nem? – szeme elé emelte a kis, jellegtelen papírkártyát – Tudtad, hogy a cég is alkalmazna pszichológust? Én nem bánnám, ha itt dolgozna.

– Csak azt ne mondd, hogy bejön neked – felkeltem. Egy-egy húzásra kiittam mindkét kikért kávét. Laura félrebiccentett fejjel, talányosan fürkészte az arcvonásaimat.

– Az kiakasztana? Ha ő meg én…

– Nem – mondtam, hirtelen elhatározásra jutva. Úgy tűnt, mostanság minden életdöntésemet ilyen elhatározások határozzák majd meg – Én nem játszom veled tovább és te sem velem. Meg akartam kérdezni, mit szeretnél… kettőnk közt. De már látom, hogy semmit. Amit őszintén sajnálok. Azt viszont akkor sem hagyom, hogy erre rámenjen a maradék józan eszem. Ez… nem én vagyok.

– Vagy ez vagy igazán te.

– Az igazán én most elköszön tőled. A legjobb az lesz, ha nem keressük egymást többé.

Nem vártam meg, hogyan reagál. Kimentem. Még láttam Kevint a buszmegállóban. Telefonált. Nem volt nagy detektívmunka kikövetkeztetni, kit hív.

Inkább gyalog mentem. Nem tudom, miért, de különösen jól éreztem magam. Mintha egy daganatot vágtak volna ki a testemből.

folyt.köv.