Frusztráltság 2/2

Frusztráltság 2/2 rész.

(Kitalált történet fiktív szereplőkkel és helyszínekkel.)

Másfél hónap kellett hozzá, hogy eljöjjön az idő arra, hogy újra hasaljak egyet. Ekkor már kifizettem és megszakítottam a kapcsolatot a dommal, aki ilyen ügyetlenül vert el, és csak a majdnem hetvenéves másikkal írogattunk egymásnak.

Neki családja is volt, felesége, gyerekei, unokái, emiatt nehéz volt összeegyeztetnünk az első alkalmat, de legalább addig is beszélgettünk.

Megtudtam, hogy szinte ötven éve ver férfiakat, aktív korában bentlakásos iskolában dolgozott, ahol teológusokat képeztek, és a leendő papok, akkoriban még lázadó ifjak, neki köszönhették, hogy lehiggadtak, mert minden pénteken pálcázta azokat, akik a legjobban kilógtak a sorból, és a tanárok javasolták őket verésre. Délután öt órakor kezdte meg áldásos tevékenységét, amikor már tucatnyian gyűltek össze ajtaja előtt toporogva, és ő egyenként hívta be őket, hogy kiverje belőlük a rosszat. Pályafutása során mindenféle formájú és méretű segg került már a pálcája alá, sőt voltak olyanok, akiket csak bottal lehetett megszelídíteni. Nevetve emlékezte fel, hogy mekkorát ugrottak, amikor alájuk suhintott a bottal, hiszen pálcára számítottak, és mivel káromkodni az egyházi intézményben tilos volt, hát ugrándozásuk közepette seggüket fogdosták, és a szentekre esküdöztek, hogy megjavulnak.

Kifejezte reményét abban, hogy engem is meg fog majd ugrasztani egy-egy jól irányzott ütéssel, én pedig azt feleltem, hogy lehet, hogy koromból kifolyólag nem tudok akkorát ugrani, de pompásan szokott működni, ha leguggolva dörzsölöm az ütés nyomát.

Kérdésére elárultam, hogy a bot ellen sincs kifogásom, kóstolta már a seggem korábban, és igen elégedetten keltem fel a deresről egy alapos huszonöt után. Ennek kifejezetten örült, mert ritkán találkozott olyan férfival, akit ne pálcával, vesszővel vagy szíjjal kellett elvernie. Megkérdezte, mi a véleményem a kézzel való fenekelésről, mire azt feleltem, hogy ilyet már valóban régen kaptam, és a nevelőm térdére kellett feküdnöm, hogy elfenekelhessen.

Azt is tisztáztuk, hogy gyömbért fog dugni a segglyukamba, mert az fokozza a megalázottság érzését azzal, hogy csíp és feszít, és bár nem volt még bennem gyömbér, mégis rábólintottam, hiszen sokkal hatásosabb a verés, ha közben vigyázni kell a gyömbérdarabra is, amely hajlamos kicsúszni. Ígértem, hogy az útmutatásai alapján faragok egyet, és ahogy közeledett az idő, meg is tettem.

Végre eljött a nap, melynek késő délutánján bottal kínálnak. Délben felvettem az utolsó injekciómat, mert ha beválik a dom, akkor néhány hónapig, egy-két évig nem lesz szükségem az alattomos farszurira, amely hideg, csípős utóhatásával sarkallt arra, hogy találjak megfelelő domot.

A domot fél ötre vártam.

Friss kávéval, francia borral vártam a tapasztalt domot, aki fél évszázados tapasztalattal dicsekedett.

Rövidre nyírt ősz hajú, foltokban kopaszodó férfi volt, nálam valamivel alacsonyabb, vaskos, zömök termetű. Elfogadta a kávét, de a bort inkább elvitte volna, és én nem tiltakoztam. Beláttam, hogy előtte nem akar inni, és a borhűtőben még tucatnyi üveggel tartottam ilyen és másfajta nedűkből.

A nappali két foteljében ülve megszemléltük egymást. Feszengve indult a személyes beszélgetés. Azt kívánta, vetkőzzek le, hogy megszemlélje bőrömet. Ezt a kérést sem találtam túlzottnak, hiszen úgyis meztelenül fogok a botja alá hasalni.

Feltette a szemüvegét, és intett, hogy háttal álljak elé, és dőljek kissé előre.

1. Látom, gyakorlatlan kézzel pálcázták nem túl régen – ujjai a halvány csíkokat rajzolgatták.

1. Sajnos későn jöttem erre rá, pedig kényes vagyok a seggemre – sóhajtottam szégyenkezve.

1. Igen, a legtöbben így vannak ezzel. Kívánják és félik a pálcát, de szeretnének büszkék lenni a nyomokra. Erre nem lehetett büszke.

1. Azt remélem, hogy a bot majd jótékonyan elfedi a szégyenletes nyomokat – feleltem.

1. Eljött az ideje, hogy megtapasztalja – felelte kimérten. – Ugye, tudja, hogyan kell szabályosan deresre hasalni?

1. Láttam történelmi filmeket, amelyekben deresre húztak pórokat vagy nemeseket, ellestem a módit – feleltem büszkén, és a nappali közepén felállított deresre hasaltam.

Az eszközt nemrég csináltattam egy S/M eszközökre szakosodott cégtől, és már megrendeltem egy bakot is.

1. Bizony, sajnos ritka a történelmi film, amiben ilyen büntetést alkalmaznak. Pedig a régebbi korokban nem volt ritka, hogy egy férfi csak ebből értett. Regényekben is próbálták visszaadni írók a büntetést, de kevesen tudták érzékletesen leírni. Azok a legjobbak, amikben a megcsapott férfi számol be büntetéséről, akár utána a kocsmában, akár otthonában, lábadozás közben. Mert míg a pórok már másnap munkába tudtak állni, a kényesebb nemesek napokig nyomták az ágyat egy-egy kiadós huszonöt botütés után.

1. Talán ajánlhatna nekem ilyesfajta regényeket, amikben megcsapnak valakit – kértem, miközben a kényelmes deresre hasaltam.

Hiába, aki ezt a büntetőpadot kitalálta, értett valamit a férfilélekhez. Köldököm felé igazítottam farkamat, majd felvettem a pózt, kis terpeszben, felemelt fejjel vártam, hogy leszíjazzon.

1. Ott van például a Fáraó, egy lengyel regény. Abban a negyvenes korú hadvezért a fáraó negyven botütésre ítél, amit nyomban ki is számlálnak rá. A kemény katona férfiasan csapatja magát, fütyörészik közben, hogy lássák, meg se kottyan neki egy kis bot. De aztán nehezen tud talpra kecmeregni, mire kinevetik, és felhajítják a testét egy szekérre, hogy ne maradjon le a menettől. Ott még méltatlankodik magában, hogy ennyi év katonai szolgálat és ilyen magas rang sem óvja meg attól, hogy időnként botot kapjon.

1. Ez jó történet, olvastam már hasonlót – kitoltam fenekemet néhányszor, a szíjak engedtek egy kevés mozgást. Elégedetten hasaltam, és vártam a dom további történeteit.

1. Kezdhetjük? – nyomkodta meg a seggemet. – Ez a bot alkalmas arra, hogy úgy ellássam a baját, hogy megemlegesse. – Elém tartotta, és én elismerően füttyentettem.

1. Kérem, mutasson be neki – feleltem kapkodva, mert már alig bírtam.

1. Ennyire kívánja? – a dom ismét nevetett. – Akkor nem várakoztatom. Nem kell számolnia.

A következő pillanatban lecsapott, és ösztönösen összerándultam. Úgy hasaltam, mint aki első huszonötjét veszi magához, a régebbi botozásaim elmerültek az időben. Hálás nyögésekkel felelgettem a botnak, és őszintén örültem, hogy ennyi erő van a koros dom karjában. Mindketten úgy viselkedtünk, mintha már régen összeszokott páros lennénk. Ügyelt arra, hogy fenekem középső és alsó részét is megdolgozza, figyelt rám, időnként még azt is megkérdezte, hová mérje a következőt, lejjebb vagy feljebb. Ilyenkor eltűnődtem, és kértem, hogy inkább lejjebb, mert akkor néhány napig ülni is nehezebben fogok. Így egészen addig lehaladt, míg a combom és fenekem találkozásához ért, ezt már inkább tőle tudtam meg, mert egyre jobban sajgott a bőröm az ütéseitől.

Amikor megkaptam a huszonötödiket, nem oldozott fel azonnal. Hűvös kezével tapogatta, simogatta égő hurkáimat, majd kijelentette, hogy még öttel ajánlatos lenne megrepetáztatnia. Eltűnődtem, és azt feleltem, hogy tegye belátása szerint.

Így újra nyögdeltetni kezdett, és ekkor, csak ekkor nyomtam ki a gyömbért. Nem haragudott érte, hanem megállt, leeresztette a botot, és határozott mozdulattal visszanyomta, hogy csak a szélesebb része állt ki, de az nem volt akkora, hogy kilátszódjék fenekem vágatából. Elnézést kértem tőle a fegyelmezetlenségért, de csak annyit mondott, hogy előfordul, és az ő felelőssége, hogy botozás közben végig bennem legyen, majd ügyesen újra alám vágott a bottal. Elégedetten nyugtázta nyögdécselésemet, és kivárva, hogy ismét ellazítom a seggemet, az utolsó botütéssel is seggbe kínált.

1. Nos, mire gondolt közben? – kérdezte, és még mindig nem oldozta ki szíjaimat.

1. Sok minden járt a fejemben – vallottam be, és hátrasandítottam rá. – Láttam egy filmet, amiben egy nemes váratlanul azzal szembesül, hogy a deresszobába invitálták. Ott aztán nem volt számára menekvés, duzzogva hasalta meg a derest, és amíg deresre húzták, előre szabadkozott, hogy mostanában nem kapott botot. Berzenkedett a váratlan büntetés ellen, de a másik nemes gúnyosan felelte, hogy jót fog tenni neki, és magára hagyta a pribékkel, aki a bezáródó ajtó után magára maradt a férfival. Nem teketóriázott, azonnal megkezdte a botozását, amitől a hasaló férfi szinte azonnal sóhajtozni és nyögdelni kezdett. Véges-végig, míg botozták, sértődötten nyögdelt. A másik nemes akkor ért vissza, amikor az utolsó botütést nyögdelte, és nyomban meg is jegyezte, hogy a folyosón is hallani lehetett a botütéseket követő nyögéseket, mire a hasaló férfi szabadkozva felelte, hogy ez amiatt lehetett, mert mostanában nem hasalt deresre, és elszokott a bottól. De belátta, hogy büntetése jogos és időszerű volt. Közben szuszogva, fenekét tapogatva lekászálódott a deresről, és néhány tallérral kifizette a pribéket. Utána a nemes a szobájába kísérte, majd visszatért, hogy ő is megkapja a neki járó huszonötöt. Ez már olajozottabban folyt, mert ő gyakorta hasalt le a botnak, és régi ismerősként üdvözölte. Bár néhány botütéstől ő is hangosabban jajdult, mégis kitartott, és utóbb meg is jegyezte a pribéknek, hogy ennek a botnak máskor is lehasal, mert kifejezetten ízlett a fenekének. Büszkén, alig sántítva hagyta el a deresszobát, és kinn a folyosón már nem is sántított.

1. Érdekes lehetett ez a regény is – közben a dom kioldozta szíjaimat. – A kastélyok építésénél a kastély ura gondolt a deresszobára is, hogy férfivendégeit, és alkalmasint saját magát is meg tudja csapatni. De a póroknak az udvaron, vagy rossz időben a tömlöcsoron kellett deresre hasalni.

1. Igen – szusszantam. – Hiszen aki télen kapta az ítéletet, nem várhatott addig, míg kitavaszodott.

1. Hogy érzi? Megfelelőnek találta a kapott botozást? – kérdezte a dom, és visszatelepedett a fotelba.

1. Úgy vélem, szakszerű kézbe kerültem – mielőtt felhúztam alsómat, kinyomtam a gyömbért. – Ugye, ezt már nem kell benntartanom?

1. Nem, csak a verés idejére kellett. Ha úgy gondolja, hogy máskor is rászolgált a botra, akkor megbeszéljük és eljövök.

1. Köszönöm, magam is ezt akartam kérni – bólintottam, és óvatosan leültem a másik fotelba. – A jövőben nem akarom elhanyagolni, ezért akár havonta megismételhetnénk.

1. Az optimális egy férfi számára – helyeselt a dom. – Havonta egyszer én is el tudok jönni, és megkapja a magáét.

1. Mi az ára? – kérdeztem.

1. Hogy képzelni? Anyagiak nem jöhetnek szóba. Ezt vagy ingyen csinálom, vagy sehogy – most először láttam rajta sértettséget. – A bort elfogadom, de pénzt nem.

1. Ha nem siet, beszélgethetünk még könyvekről – siettem másra terelni a szót.

1. Még van valamennyi időm. Olvasta azt a regényt, amiben egy húszéves legényt botoznak, aki végig némán tűri? A kuruc korban játszódik. Vagy a másikat, amiben úgy vallatnak egy parasztlegényt, hogy minden ötödik után felteszik a kérdést, majd folytatják. Ő csak segítséggel tud visszajutni a tömlöcbe, annyira megbotozzák. Hiába, a vallomás érdekében cselekedtek.

1. Nem, ezeket sem ismerem. De a hajdani történelemtanulásom közben egy szöveggyűjteményben szerepelt egy valós történet, amikor a parasztok úgy megharagították földesurukat, hogy az nemes egyszerűséggel ötszáz botot küldött nekik. A főtéren állították fel a derest, és a férfiak jelentkeztek, hogy bevállalják a huszonötöt. Fél óra alatt összejött annyi pór, hogy elkezdhették a büntetést. Sorban álltak, és úgy várták, hogy sorra kerüljenek. Hazamentem, és erre masztiztam hetekig. Továbbírtam a történetet, ebben már minden pór a saját indíttatását is előadta, hogy miért érzi szükségét, hogy bevállaljon huszonötöt. Még egy hatvan évnél idősebb férfi is volt köztük, aki azért kéretzkedett a deresre, mert így akarta gyógyítani kóros falánkságát. Legalább addig se eszik, tréfálkozott, majd komótosan a deresre hasalt. A másik idősebb, az ötven éven túli kocsmáros volt, aki a lelkiismeret furdalása miatt kívánta a botot, mert vizezte a bort. Magában fogadkozott, míg verték, és ő fogcsikorgatva tűrte, hogy többé nem teszi. Egy harmincas legény meg azért hasalt fel, mert egyre inkább úgy gondolta, hogy nem veszi el a Julcsáját, mert sosemvolt érzelmei kihunytak, de annál inkább hajtották a földesúr írnoka, a nyalka Fabricius felé érzései, és már folyton csak rá gondolt, egyre hevesebb vággyal.

1. Ilyen történeteket olvasnék én is – a férfi felemelkedett a fotelből. – Köszönöm a bort!

Távozása után lezuhanyoztam, és arra gondoltam, hogy hogyan fogom elmondani orvos barátomnak, hogy nagy valószínűséggel megtaláltam a domot, akire szükségem van.

Frusztráltságomnak nyoma sem maradt, és ennek kifejezetten örültem, de annak még jobban, hogy másnap, amikor megnéztem fenekemet a tükörben, szép, egyenletes vörös csíkok sorakoztak rajta.

Vége