Régies történet: Liáné képmása

- Liáné templomához!- dirigálta Szindbád a konflist, amely előtt a legfürgébbnek vélt lovacska toporgott a Déli Vasút indóháza melletti téren.
- Hová parancsolja uraságod ??
- Verpeléti út 25- hátradőlvén az ülésben, tenyérnyi portrét varázsolt elő szíve feletti kabátzsebéből, amelyen Liáné gyönyörű arca fordult feléje, szürkészöld szemében hívogató kíváncsiság:
- Merre bolyong még kedvenc rabszolgám?- legalább is Szindbád így értelmezte a megfejthetetlen, gyönyörűséges tekintetet.
E szíve felett lapuló képecske fölé tette jobb kezét nemrég a bús ravatalon, mint aki esküt tesz megholt barátja üdvére, pedig sajátjára gondolva esküdött magában:
- Örökkön élek jó egészségben, hogy lehessek Liáné örök rabszolgája.

- Hát megjött végre!
Szindbád nagy fekete kabátjában kidőlt szálfaként feküdt az előszoba vörös szőnyegén, mintha e szálfa veres folyam színén úszna háborítatlan, nagy áradásban. Deres bajszával szegett fagyos ajkait Liáné meztelen, forró lábfejére illesztette; megbékélt rabszolga templomi gesztusa Istennője felé.
- Vesse le kabátját, Szindbád!- Liáné hangja mint ezüst fuvola ringató zenéje: csitítja a zaklatott szívet, pezsdíti a rajongó lélek álmait, akár a "Faun délutánja" Debussynél.
- Így kabátban fekve nem tudom lábam a nyakára tenni, pedig ezért még könyörögni is képes! Vegye már le és jöjjön a szalonba elébb!
Kigombolt fekete selyemingben térdelt Szindbád a végtelen perzsaszőnyegen, mint a sortűzre váró halálra ítélt, de nem könyörtelen, süvítő záporra várt, hanem gyönyörű rabtartójára, aki ítélet-hozatal előtt alkalomhoz illő öltözetért a gardróbban rejtekezett.
Midőn visszatért, szépsége láttán Szindbád szoborrá merevedvén állt térdein oly erősen, hogy kivégző sortűz sem bírta volna leteríteni.
- Káprázat!- motyogta Szindbád, megfogva eléje álló úrnője kicsiny kezét, előbb csókot adott rá, majd két meleg tenyerét arcára húzta és belé temetkezett.
- Állva barátom ravatalánál...
- Hallgasson!- Liáné a térdelő férfi szájára tapasztotta bársony tenyerét:
- Vigyázzon magára, kérem...nagyon fájna, ha elveszíteném!
Szindbád szemében (aznap másodízben) könnyek fakadtak, térdeltében átkarolta Liáné nádszál derekát, magához ölelte oly erősen gyönyörű Istennőjét, mint mikor a gyötrelmek mozsarában összetört apa sok év után holtnak hitt leányára lel.
- Nekem ilyet még senki sem mondott kétszáz évem alatt,- karjaiból erejét vesztve Liáné lábaihoz omlott és feküdt ott ernyedten nagy, fekete, lelőtt madárként.
Percnyi csönd után lányos kacagással Liáné felitattatta a hála édes könnyeit:
- Csak nem képzeli, hogy elveszni hagyom kedvenc játékszerem?
Megkönnyebbült Szindbád:
- Mire ítél ma imádott Úrnőm?
Liáné fölé hajolt, kedves mosolygással ezt súgta rajongva rettegő rabjának, ki bódultan merítette arcát a selymes hajzuhatag fénylő tengerébe:
- Érzed a szegfűszeggel tűzdelt narancs illatát? Ma nem kínozlak, Karácsonyra készülődvén hóhérod helyett angyalod leszek, megkínozatlanul elbocsájtlak, ma megelégszem a végtelen alázattal, ahogy talpam alá hajtod arcodat.
Ezer apró csókkal borította Szindbád kegyelmes angyala jobb lába ujjait, míg a bal vereslő orcáját tapodta végtelen gyönyörben megaláztatván.
- Öltözz és menj, cselédeim hamarosan ezüstfenyő-ággal, csillagos füzérekkel, ünnep-váró cifra girlandokkal jőnek hazafelé, hogy időben s méltóképp feldíszítsük birodalmamat.
Ólomnehézzé lett a pézsmagalléros nagykabát, amint Szindbád belé költözött a hűvös előszobában.
- Mikor fogad ismét, fenséges Liáné? Mikor imádhatom újra tenyerembe búvó, puha lábacskáit? Mikor feszít ki megint szeretetem oltárává kövült, gonosz kínpadjára?
Liáné felágaskodva átölelte, talán hogy útravalóul lélegezzen még haja keleti varázzsal izgató, bőre örök tavasztól mámoros, rúzsa csalfán megrészegítő illatából.
- Újév másnapján jöjjön és rettenetes kínzásokban megvallja nekem eddig volt élete legszebb szerelmének szent titokként elrejtett nevét. Nos, jó utat hazáig, drága rabszolgácskám, Szentestén gondoljon rám kicsinyt!
- Akkor van születésem napja, mint Jézusé,- nagy kabátja szárnyait kitárva magához vonta Liánét,- megsárgult, zörgő papírjaim szerint. Igazi életem maga teremtette meg a nyáron, máskor oly kegyetlen, angyali rabtartóm.
Liáné két kezébe fogta a férfi arcát, bájoló-bűvölő tekintetével szorosabbra fonta foglya finom kötelékeit.
- Tetszik, hogy Szenteste születtél! Ha eljön az idő és kiérdemelted csókjaim, azok töviskoszorúddá lesznek boldog arcod felett, irántam serdült nyüszítő vágyad keresztjét korbácsom alatt vonszolod végig reményveszejtő Golgotádon, hogy végül ÉN megfeszítselek!

- Légyen így, lészen így!- suttogta álmában milliomodszor Szindbád, elaltatta könnyen a dohogó, éjjeli vonat bölcső-ringatása. Valamely régi állomáson a zajra, füttyre, fényre felriadt, kabátja fészek zsebéből kiemelve Liáné tenyérnyi képmását, áhítatos csókkal illette azt, mint élete s világa legszentebb ikonját.