Lancel 2/2. rész

Lancel 2/2 rész

Kitalált történet fiktív szereplőkkel és helyszínekkel.

Volt már tapasztalatom, hiszen elvertek már néhányszor, és emlékezetembe idéztem Lacko apó tanácsait is. Amikor megpillantottam a rettegett hírű Lancelt, megborzongtam. Kékesfekete, vállig érő haja már őszült, szemének jégkékjétől megremegtek lábaim. Összeszedtem magam annyira, hogy udvariasan üdvözöljem, még meg is hajoltam, majd várakozón pillantottam rá. Intett, és a deresre mutatott. Magas, széles vállú, keskeny csípőjű férfi volt, nálam talán paraszthajszálnyival magasabb. Nem tagadom, megkívántam. Ezért is helyezkedtem el meglehetősen gyorsan a deresen, nehogy észrevegye gerjedelmemet. Megigazítottam farkamat, hogy a köldököm felé mutasson, és lecibáltam nadrágomat a seggemről. A többit már a poroszlókra bíztam. Lerántották térdig, majd ingemet a vállamra hajtották, majd minden teketória nélkül leszíjaztak.

Lancel nem siette el a dolgot, elvégre utolsó voltam az aznapra megbotozandók sorában, és pihenésképpen körüljárt néhányszor, lassú léptekkel, és alaposan szemügyre vett. Zavaromban lehajtottam a fejem, vékony hajfonataim az arcomba hullottak. Odahajolt, rám fújt, és szemembe nézett.

1. Ejnye, talán nem kívánod a botot? – kérdezte.

A poroszlók, akik körülöttünk álltak, és karba tett kézzel várták az eseményt, gúnyosan felnevettek. Úgy tűnt, gyakori kérdés ez a mesterpribéktől a delikvens felé.

1. Mostanában nem kóstolt botot a seggem – feleltem óvatosan. – Legutóbb tavaly szüret után hasaltam deresen, de akkor nem esett jól.

1. Nocsak, netán gyakorlatlanok voltak? – kérdezte, meglepődést éreztem ki hangjából.

1. Az a helyzet, hogy eléggé másnapos voltam, mint hogy fel tudjam fogni, hogy mi történik, és mire magamhoz tértem, már a bot dolgozott a seggemen – feleltem.

Elmosolyodott.

1. Valóban jobb utána inni, mint előtte – biccentett, és kiegyenesedett. – Na, lássuk, most hogy fog ízleni.

Mivel nem várt választ, nem is tolakodtam ezzel. Megmarkoltam a deres lábait, és vártam. Nem siette el. Egyik kezéből a másikba dobálta a botot, meg-megsuhogtatta a levegőben, majd rátette a fenekemre, helyet keresett az üdvözlő ütésnek, majd amikor látta, hogy ellazítom, ügyesen kimért egy ütést. Nem állítom, hogy nem fájt, de a kín jóval alatta maradt a fájdalomküszöbömön. Így némán vártam a következőt.

Ezúttal lejjebb kínált meg, ez már hasonlított azokra a botütésekre, amelyekhez szoktam, halk, elismerő nyögéssel reagáltam. Be kellett vallanom magamnak, hogy meglehetősen jól botozott, a következő ütések is elárulták rutinját. Miközben kiadós nyögésekkel felelgettem a botnak, apró mozgásokkal ingereltem farkamat, mely már teljesen megkeményedett. Nem, nem így akartam, botozástól én még soha nem élveztem el, de most közel jártam hozzá. Inkább újra kitoltam a fenekemet, hogy újfent megkínálhasson egy derekas ütéssel. Mire kinyögdeltem a kapott ütést, már alábbhagyott farkam merevsége, és ennek örültem.

1. Nos, mi a véleményed? Mindig így nyögsz a bottól?

Lancel leeresztette a botot, és a fenekem fölé hajolt. Megérintette, megsimogatta mindkét felét seggemnek, valóban hűvös keze volt. Felemeltem a fejem, és ráfújtam vékony hajfonataimra.

1. Való igaz, uram, meglehetősen ízlik a bot. Magamfajta pór megérzi, ha gyakorlott kéz forgatja.

1. Rászolgáltál?

1. Mikor nem szolgál rá egy kis botra egy magamfajta? – mosolyodtam el hajam rejtekében. – A templomban is azt prédikálják, hogy ezen testrészünket jelölték ki arra, hogy időnként bottal kínáljanak, és ez így van rendjén. Hogy rászolgáltam-e? Bizonyára, ha az urak úgy döntöttek, hogy hasalnom kell egyet.

1. Okosan szóltál ismét – ismerte el Lancer, és felegyenesedett, ismét körbejárt, majd a fenekemre fektetve a botot jelezte, hogy folytatja.

Nagy levegőt vettem, és oldalra sandítottam. Nem láttam a botot, olyan gyorsan lendítette meg, és ismét lecsapott. Ezúttal azt se várta meg, hogy ellazítsam a seggem. Meg-megráztam fenekemet, miközben meglepetten nyögtem egyet. Amikor látta, hogy ennyi nyögést tudott kicsalni belőlem, újra lecsapott. Ezúttal lejjebb vágott alám, és elégedetten nyugtázta, hogy felkapom a fejem újra, és kínosan nyögdelek.

Nem számoltam, de talán már a felén túl lehettünk. Máskor ennyi idő elég volt arra, hogy huszonötször megcsapjon a bot, de Lancel nem sietett. Ellazítottam és kitoltam a seggem, jelezve, hogy készen állok a következőre, mire tűnődve megkérdezte:

1. Hová szeretnéd? Feljebb vagy lejjebb?

Csodálkozva néztem rá hátra. Ezt még sohasem kérdezték meg tőlem a deresen.

1. Uram, inkább lejjebb, ha kérhetném.

1. Legyen kívánságod szerint!

Utoljára, amikor a számadó juhász botjától ugráltam, akkor talált el ott, mert parancsára szinte szabályosan beleültem az ütésbe, mely megdobott, és elestem. Keservesen tapogattam az ütés nyomát, és csak azután vettem fel újra a számadó juhász által oly kedvelt, térdhajlítós, előrahajló pózt, amiben alám kívánt vágni botjával. Lejjebb hajoltatott, és amikor már arcom a térdemnél is lejjebb volt, akkor csapott, alulról felfelé, hogy ismét megröptessen.

Ebből az ütésfajtából négy-öt ütésnél többet még Lacko apó se bírt ki, pedig neki aztán volt tapasztalata ebben is. Sohase tudhattam, hogy keresztben, vagy hosszában vágnak alám, mert bizony előfordult, hogy a póztól szétnyílt fenékvágatomba mérte az ütést, és ettől nem megröptetett, hanem leguggoltam, és panaszosan nyögdeltem, két kezemmel a seggemen. Szerencsés esetben ez már a negyedik vagy ötödik ütés volt, és felhúzhattam végre csupasz hátsómra a nadrágot, mert a számadó úgy ítélte, eléggé megbüntetett.

Lacko apó, aki szintén nem ritkán részesült ebből a speciális ütésből, nemes egyszerűséggel csak hashajtónak nevezte, mert egy-egy ilyen célzott botütés után felgyorsult az emésztése. Nálam nem ért el ilyen hatást, bár megesett, hogy fingottam tőle, arról nem beszélve, hogy kisterpeszben tudtam visszamenni a nyájhoz, ami elárulta, hogy ismét a számadó botjához volt szerencsém.

Ezúttal azonban keresztben kaptam az ütéseket a seggemre, és ez teljesen rendben volt. Lancel közben három újabb ütést mért rám, és ismét kivárta, ahogy nyögtem.

1. Csak ennyi hangod van? – kérdezte, amikor újabb pihenőt tartott.

1. Mindig így nyögdécselek a deresen – vontam vállat.

1. Utánzol valakit, vagy így jön magadtól? – töprengett.

1. Tessék? – elgondolkodtam kérdésén, majd őszintén feleltem. – Egy idősebb pór, akit először láttam botbüntetést kapni majd tucatnyi éve, ő nyögött így. Csodáltam érte. Aztán a saját botozásaim alkalmával igyekeztem hasonlóan nyögni. Nem gondoltam arra, hogy ez ennyire nyilvánvaló.

1. Még két ütés, és kész – jelentette ki kisvártatva Lancel, aki újra és újra megtapogatta a forró hurkákat seggemen.

1. Jöjjön, aminek jönnie kell – hajtottam le megadóan a fejem, és vártam.

Lancel ezúttal meglepett, mert nemcsak keresztben, de oly módon csapott le, hogy egyik fenekem felső részétől a másik alsó részéig, majd gyors egymásutánban megismételte, ellenkező módon, így X alakban fejezte be a botozásomat. Később megtudtam, hogy ez volt a védjegye.

A poroszlók kioldották szíjaimat, és bár meglehetősen sajgott a hátsóm, elégedetten térdeltem fel, majd leléptem a deresről. Felcibáltam nadrágomat, és ingemet nem tűrtem bele, jobban esett így.

1. Várj, mi is a neved? – kérdezte Lancel, amikor a poroszlók magunkra hagytak bennünket.

1. Miroslav, de mindenki Mirko-nak nevez – feleltem csodálkozva.

1. Gyere velem!

1. De hát már elvert, uram, már…

1. Ne tiltakozz. Jár az ajándék.

Ajándék? Akkor most megtudom, miről beszélt Lacko apó.

Követtem a pribéket az udvarház egyik folyosójáról nyíló szobájába, ahol ledobta ingét, és a lavórban megmosakodott. Őt is megizzasztotta, hogy kiosztott 125 ütést alig egy óra alatt. Amikor elkészült, törölközővel dörzsölte felsőtestét és arcát, majd ledob a törölközőt hozzám lépett.

1. Mirko. Gyere, rászolgáltál egy kupa borra – töltött két kupába, majd az egyiket felém nyújtotta.

Zavartan vettem el kezéből, de jólesett a hideg, nemes bor, főleg, hogy inkább savanyú vinkókhoz voltam szokva.

1. Ajándék. Milyen ajándékot szeretnél? – kinyitotta ládáját, és az asztalra tett egymás után egy csillogó aranypénzt, egy míves bőrövet és egy hosszúkás dobozt, amelyben ékszert – ékszert? – sejtettem.

Nem nyúltam egyikért sem, csak őt néztem, lenyűgöző testét, jóképűségét. Arcán zavart láttam, majd lassan bólintott.

1. Értem – kisvártatva folytatta, miközben kezemet a mellkasára simította, majd a tenyerembe csókolt. – Láttam, pedig próbáltad elrejteni a merevedésedet, igaz? Megkívántál az első pillantásra. Nos – szünetet tartott, míg én szótlanul figyeltem. – Az ajándék én magam legyek?

Hajnalban, még a kakasok kukorékolás előtt surrantam ki szobájából. Magammal vittem bőrömön illatát, csókjainak emlékét, és megfogadtam, hogy ezt még Lacko apónak sem árulom el.

Ő vajon melyik ajándékot választotta volna? Az aranyat? Az övet? Vagy a dobozt, amelyet mégis megkaptam ráadásként azzal, hogy csak otthon nyithatom ki?

A dobozban egy hosszúkás, míves zárba való kulcs lapult, egy pár soros levél Lancel szálkás betűivel:

„Mirko, ez a kulcs a táltosom külön istállóbokszát nyitja, ahová csak én léphetek be. Vigyél egy almát, és súgd neki háromszor, hogy SÁRGA TÁLTOS, akkor magához enged. Ülj fel a hátára, ő elvisz a hazámba, elvisz az otthonomba. Éjjel gyere, amikor mindenki alszik. Tettem egy puha párnát a bokszába, azt tedd a nyeregre, hogy puhábban ülj, és elemózsiás iszákot is találsz, vidd magaddal az útra. Ha holnap még helyén lesz a táltosom, akkor megértettem, hogy csak ennyit gondoltál. De ha eltűnik, hamarosan újra találkozunk, nálam. Akarod? L.”

Vége