A kedvenc játékszer, 7.

Az Úrnő megsimogatta a fiú összevert hátát, gyengéden beletúrt a hajába is, majd kivette a szegény pára szájából az órákkal ezelőtt beletömött fehérneműt, és azzal törölte le a fiú könnyeit. Tovább simogatta a fiú fejét, amíg az abba nem hagyta a sírást. Ajka és orrcimpái azonban még mindig remegtek, ezért az Úrnő aggódva megkérdezte:
- Mi baj, fiú? Rosszul esett a verés?
- Túl hirtelen hagyta abba, Úrnőm - válaszolt a fiú. - Egészen elmerültem a fájdalomban. És amikor Ön abbahagyta... Nem is tudom megfogalmazni... Mintha felébresztettek volna a legszebb álmomból... Mintha kiűztek volna az otthonomból...

Gregor szégyellte bár, de nem tudta megakadályozni, hogy a féltékenység eluralkodjon a szívén, amikor az Úrnő lehajolt és szájon csókolta a fiút.
Ígéretes játékszer, gondolta magában. Hosszasan és meghitten nézett a fiú szemébe, aki mint gazdájára felnéző könyörgő kiskutya tartotta tekintetét.
- Ne aggódj, fiú, mindjárt folytatom. Csak kiválasztom a megfelelő eszközt - mondta az Úrnő.
Előbb azonban egy kendőt vett elő egy ládából, bekötötte vele a fiú szemét.

- Nyisd ki a szád.
A fiú engedelmeskedett, ajkai remegtek még kicsit, nyelve száraz volt.
- Azt akarom, hogy a következő játékommal ne csak a bőröd ismerkedjen meg. Ízlelgesd, szagold meg, és próbáld kitalálni, mi az és milyen anyagból van.
Ezzel a fiú arcához legyintette a falról leemelt vesszőt, és hol a szájába nyomta, hol az orra alá.
A fiú szenvedélyesen nyalta és szimatolta a vesszőt, majd amikor hosszabb ideig szabad volt a szája, sietve megjegyezte:
- Ez egy vessző... valamilyen fából?
- Milyen fából? - kérdezte az Úrnő, majd újból a fiú szájába nyomta a veszőt. - Nyalogasd, szopogasd, amíg rá nem jössz.
A fiú egy-két percig ízlelgette a vesszőt, majd mozdulatlanná váltak nyelve és ajkai.
- Na, kitaláltad? - kérdezte az Úrnő. - Büntetést kapsz, ha nem - tette hozzá viccelődve, tudván, hogy a fiú számára most az lenne a legkegyetlenebb büntetés, ha minden kíntól és megaláztatástól megvonná.
- Azt hiszem, akác - válaszolta a fiú.
- Ügyes vagy, valóban az. Majd kerítek a számodra egy friss akácágat tövisekkel, de most be kell érnünk ezzel az egyszerű vesszővel. Készülj.

A nadrágszíjjal mért száz ütés nagyja főleg a fiú hátát érte, ezért az Úrnő most a fiú fenekére és combjaira összpontosított. Ritmusosan, a fiú türelmével kacéran játszadozva adagolta az ütéseket.
A fiú elméje ismét kezdett mámorban úszni, de nem érezte a szüntelen szenvedésnek és kiszolgáltatottságnak azt az örömét, mint a kegyetlen és dühös nadrágszíjas verésnél. Nem számít, ez az Úrnő játéka, gondolta. Én is az Úrnő játéka vagyok. Csak az Úrnő öröme számít.
Élve a lehetőséggel, hogy már nem volt betömve a szája, néha-néha felszisszent, sőt feljajdult - a legszebb muzsika volt ez az Úrnő füleinek.

Amikor az Úrnő megunta a vesszőzést, kilencágú bőr korbácsot emelt le a falról, azzal verte kicsit a fiú hátát, fenekét, lábait, karjait, majd hajánál fogva felemelte és hátára fordította a fiút a deresen.
A fiú nem tudta, mi fáj jobban: a már háromféle eszköz által meggyötört háta, ahogy a dereshez dörgölődik, vagy a csapások, amelyeket az Úrnő mér mellkasára, majd teste többi részére is. Úgy tűnik, a korbáccsal kívánja elérni, hogy a fiú egész testén egyenletesen oszoljanak el az ütésnyomok, gondolkodott el kis idő múlva, amikorra már teljesen visszatért a szenvedés boldogságának állapotába. Az Úrnő határozottan óvatosabban bánt vele, mint mikor a nadrágszíjjal csépelte, de - bár nem számolta, és időérzékét is elvesztette a mámorban - úgy érezte, többet kapott már a korbáccsal a hátán feküdve, mint hasra fektetve az összes eszközzel együtt.

Amikor az Úrnő ezzel is kiszórakozta magát, ismét felhúzta a még mindig bekötött szemű fiút a hajánál fogva, elhúzta a derestől, megállította nagyjából a kamra közepén, majd ismét a falhoz sétált, és leemelt egy régi, használt, kötélből font, durva ostort, amelyet egy kocsistól vett egy-két éve. Gregor nagyot nyelt, amikor meglátta.
Az Úrnő végignézett a fiú testén: a különböző eszközökkel okozott csapások nyomai rendszertelen, mégis gyönyörű mintázatba öltöztették a bőrét, akár a jégvirágok az ablakot. Itt-ott kevéske vér is kiserkent.
Most pedig megkoronázta művét néhány vaskos ostorcsapással. Gregor pislogott, ahogy az ütések a fiú testét érték, a fiú néha megtántorodott, de mindannyiszor sikerült visszatérnie a szűk terpeszállásba.
A kemény ostorcsapások vastag nyomokat hagytak a fiú bőrén, melyek hamar fel fognak duzzadni. Az Úrnő végignézett a fiú testén, és számba vette, hol vannak még a bőrén érintetlen területek. Ha a szúnyogcsípéseket nem számolja, akkor a fiú arcát, tenyerét és talpát nem érte még támadás - na és az ágyékát.

- Hozz egy gyertyát, Gregor - utasította sarokban álló cselédjét az Úrnő, aki (immár megigazított nadrággal, visszacsatolt nadrágszíjjal) el is indult, hogy teljesítse Úrnője kérését.

Ki legyen a ranglétra legalján, gondolkodott el az Úrnő, közben azt is elképzelve, amit a gyertyaláng és a forró viasz fog művelni a fiú bőrével. Gregor vagy ez az ártatlannak tűnő fiú? A fiú egész élete az abszolút kiszolgáltatottságról szólhatott, ő azt a megváltást adta meg neki, hogy végre a megfelelő személynek lehet kiszolgáltatva - izgalmasabb lenne tehát, ha Gregort száműzné a legalsó pozícióba. De talán a legkényelmesebb az lenne, a játékhoz a legtöbb szabadságot az adná, ha mindketten egyformán a hátukon vergődő, kiszolgáltatott, apró bogarak lennének a lábai előtt.

Átvette Gregortól a gyertyát, majd a fiú felé fordult.