A másik oldalon

A másik oldalon

(Kitalált történet fiktív szereplőkkel és helyszínekkel. Figyelmeztetés: homoszexualitás, deresen történő botozás.)

Radoslav nagyúr szokás szerint a panasznapon fogadta az uradalmához tartozó grófságban sérelmet szenvedetteket, hogy igazságot osszon. Magas, széles vállú, izmos termetű, negyvenes évei végén járó férfi volt, nemrég őszülni kezdett fekete haját bőrszíjjal összekötve viselte. Az előtte álló vazallusát nézte, aki szégyentől és felháborodástól el-elcsukló hangon adta elő vádját, hogy egy ellenlábasa, hallván az ő büntetéséről, lefizette a botozását végző pribékeket, hogy kedvét tölthesse a kiszolgáltatott, deresre húzott férfin. Mirion nem is a botozás jogosságát sérelmezte, hiszen nem volt ismeretlen számára ez a fajta büntetés Radoslav nagyúrtól, hanem a rajta esett erőszakot.

A gróf gúnyosan lekezelő pillantással méregette csatlósát, és eszébe jutott, hogy az elmúlt hónapokban megszaporodtak az ehhez hasonló panaszok. Tucatnyi férfi állt már elé azzal, hogy a botozás után nem oldozták fel őket azonnal, hanem a pribékeknek juttatott némi pénzért cserébe fajtalan erőszak áldozataivá váltak. Valamennyien beszámoltak arról, hogy amikor már megkönnyebbülten várták, hogy feloldják szíjaikat, valamelyik pribék lucskos faggyút kent fenékvágatukba, majd magukra hagyták őket, és kisvártatva megtörtént velük az elmondhatatlan.

Radoslav gróf elgondolkodott azon, hogy vajh’ hány esett jutott a tudomására panasz vagy szóbeszéd formájában, és hány maradt rejtve, mert elszenvedőik szégyenletükben inkább a nyelvüket harapták, minthogy elmondják bárkinek is. Eleinte, és még most sem vette túlságosan komolyan az efféle panaszokat, hiszen milyen férfi az, aki hagyja, hogy fajtalan módon magáévá tegyék akarata ellenére. Biztos volt abban, ha netán ő kerülne hasonló helyzetbe, széttépné a szíjait, és karddal szállna szembe az alantas erőszaktevővel.

A tanácsadói számos használhatatlan ötlettel látták el, például hogy a delikvensek ne a csupasz fenekükre kapják a botot, vagy ne nagy közönség előtt hirdessék ki az effajta büntetéseket, de egyik sem vált be. Maguk az érintettek is tiltakoztak, arra hivatkozván, hogy a pribéknek látnia kell a nyomokat, és a megcsapottak is úgy vélekedtek, hogy mindig csupasz fenékre kapták a botozást a férfiak, mióta világ a világ.

A mostani panasznap abban is különbözött a többitől, hogy egymás után két hasonló panasz érkezett. Mirion előtt az egyik, falusi pap panaszkodott hasonló méltánytalanságra, és ő sem a feljebbvalója által kirótt botozást nehezményezte, amit egy elrontott szentbeszéd miatt kapott, hanem hogy utána ketten is elkövették rajta felháborító erőszakot, noha meg volt győződve arról, hogy isten szolgájával nem tesznek ilyet.

A tetteseket egyetlen esetben sem sikerült előkeríteni. Részint, mert a pribékeknek névtelenül érkezett a pénzes zacskó azzal, hogy botozás után hagyják magára a delikvenst, részint, mert az erőszaktevők sem dicsekedtek tettükkel, egyház általi kiátkozástól vagy száműzetéstől tartván.

Radoslav így fájdalomdíjul kiutalt előtte térdelő vazallusának egy zacskónyi ezüstpénzt, és intett, hogy a meghallgatásnak vége. Kimerülten dörzsölte halántékát a nehéz nap után, és arra gondolt, hogy másnapra fácánvadászatot rendel el, amikor megérkezett a király intendánsa egy üzenettel.

A gróf feltörte a pecsétet, és széttekerte a pergament. Mivel az olvasás művészete távol állt a hozzá hasonló, harcedzett férfiaktól, írnokának nyújtotta, hogy olvassa fel az uralkodó üzenetét.

Félórával később a vár gyilokjáróján haladva még mindig dohogott, és a kezében tartott ónkupából kiloccsantva az utolsó korty nemes bort, kísérőjéhez, hűséges vazallusához, Larionhoz fordult, aki már apród korától szolgálta őt, és nem maradt el mellőle az utóbbi húsz évben, így bizalmasának is számított.

1. Urunk neheztelését fejezte ki, mert az adó nem érkezett meg hozzá időben, és híjával is volt. Tehetek én arról hogy gaz latrok megtámadták, és kétszer is elrabolták a pénzt, harmadszorra pedig, amikor végre odaért, maga a futár dézsmálta meg? A legény azóta nem került elő, vagy elbujdosott, vagy az útonállók közé állt maga is. Jól is teszi, ha nem kerül a szemem elé! De most nem ez az elsőrangú gond. Mit tanácsolsz, jó Larionom? A király büntetést rótt rám, ötven botütést kell az ülepemre vágatnom. Mivel nemes vagyok, és urunk emlékszik még a keresztes hadjáratban tett szolgálataimra, így rám bízta, hogy felfáradok-e az udvarába a büntetésért, vagy itt hasalok deresre, sőt azt az engedményt is tette, hogy két részletben is hasalhatok, de akkor hét napon belül meg kell történnie mindkét huszonöt botnak.

1. Uram, ha méltóztatik meghallgatni, inkább király urunk udvarába kéne látogatnia, így a király első kézből értesülne, hogy megtörtént a büntetés. Ami a másik részét illeti, magam is arra hajlok tapasztalataim alapján, hogy két részre ossza el, hiszen ötven botütés a legerősebb férfiakat is legyengíti.

1. Mondasz valamit – tűnődött az uraság. – Bizonyára urunk is ezt várja el tőlem, és bátorságomat bizonyítaná, ha már holnap útnak indulnék. Gondoskodj arról, hogy a felcser kenetekkel készüljön, és kísérjen el, mert szükségem lesz kezelésre a botozás után.

1. Uraságod bizonyára tart a bottól, de ez természetes – fejezte ki együttérzését a csatlós. – Ha lehetne, felét átvállalnám, annál is inkább, mert úgy vélem, esedékes számomra egy új találkozás a bottal. Nemcsak azért, mert idestova hat hónapja nem méltóztatott megcsapatni, azért is, mert az utóbbi időben gyakorta látogattam a csapszéket, és a rám osztott őrségre nem értem oda időben, mert az istállóban hortyogtam a szalmán.

1. Nem kell átvállalnod, urunk nekem szánta az ötvenet – Radoslav gróf intésére Larion megfordult, hogy ura megszemlélhesse a ruhán keresztül a hátsóját. – Azonban ez nem lehet akadálya annak, hogy még ma hasalj deresre, annál is inkább, mert holnap el kell kísérned.

1. Ez esetben valóban nem halaszthatom el – hajtotta meg fejét a hajdani apród. – Mikor óhajtja, uram, hogy felvegyem a büntetést?

1. Most alkalmas rá az idő, a kínzó napsütés ellen az udvari eperfa alá tetesd a derest – tett egy nemes gesztust az uraság, és intésével elbocsátotta a férfit.

Larion meghajtotta magát, és vonakodva indult a tömlöcsorra, ahol mindig talált néhány pribéket akkor is, ha épp üresek voltak a tömlöcök. Eszközeiket tartották karban, mert bizony azok gyakorta karbantartásra, cserére szorultak. Amikor benyitott a homályos pincefolyosóra, várt néhány pillanatot, hogy szeme megszokja a gyéres fényviszonyokat, majd elindult lefelé a lépcsőn.

Két pribék felpillantott munkájából, egyikük a szíjakat, vesszőket, pálcákat, botokat rendezgette, míg a másik egy deresen üldögélt, és szalmaszálat rágcsált. Láthatóan nem sok dolguk akadt ezen az unalmas délutánon.

1. Miben lehetünk szolgálatodra, Larion? – állt fel a deresről a pribék, és társa is az érkező felé fordult.

1. Radoslav urunk ítéletére huszonöt botot kell a fenekemre vágatnom – felelte zavart mosollyal a férfi. – Voltaképpen rászolgáltam, de legutóbb is annyira megcsaptatok, hogy nem vágytam újra meghasalni a derest.

1. Nem eshetett olyan rosszul – emlékezett a szalmaszál rágcsáló pribék. – Hiszen megköszönted, ahogy illik.

1. Mindig megköszönöm, még akkor is, ha bizton érzem, sosem fogom megkedvelni ezt a fajta büntetést – sóhajtott Larion. – Urunk parancsára az udvari eperfa alatt kell megcsapni engem.

1. Épp ott van a másik deres, mert délelőtt ott kaptuk le a húsz körméről a kovácsot – bólintott a szalmaszál rágcsáló férfi. – Fáradj oda, és hamarosan sort kerítünk a megbüntetésedre.

Larion fásultan lépkedett fel a lépcsőn, nem nézett hátra, enélkül is tudta, hogy a két pribék követni fogja. Hamarabb ért oda a dereshez, várnia kellett. Bár az elmúlt két évtizedben szórványosan, évi két-három alkalommal megkapta rajta a magáét, mégsem tudta megkedvelni a botot, noha szinte mindig úgy hasalt fel, hogy ezúttal hálásan fogja fogadni a fenekére mért ütleget. Komótosan lépett a fekpadhoz, majd mély sóhajjal kibontotta övét, és feltérdelt, lecsupaszította fenekét, majd végighasalt az alkalmatosságon. Mire kényelmesen elhelyezkedett a gyalult deszkán, megérkezett a két pribék. Már egyikük sem szólt, mindhárman tudták a dolgukat.

Larion hamarosan deresre húzva hasalt, és az eléje tartott botot szemlélte. Megbízható darabnak látszott, hasonlót már több alkalommal is kóstolt a feneke. Mire köré gyűlt néhány léhűtő, akinek máshol is akadt volna dolga, már fegyelmezetten nyögte a botot. A kijózanító erejű ütések gyakorta ellazított fenekét érték, mert önuralmát összeszedve nem feszítette meg az ütést várván. Bár még messze volt attól, hogy végig ellazítsa seggét botozás alatt, mégsem volt elégedetlen. Nyögdelés közben visszaemlékezett néhány régebbi botozásra ifjúkorából, amikor türelmetlenül, tiltakozóan rázta a seggét, nem és nem érezte jogosnak a rá szabott büntetést.

A mostani alkalom azonban meglepetésére egészen kedvére volt. Azzal magyarázta magának, hogy hetek óta kívánta a botot, és a meztelen bőrén suhogó büntetőeszköz szépen kivörösíti féltett fenekét, ami büszkeségre ad majd okot. A rendezett, vörös hurkák elárulják, hogy férfiasan állta a büntetést, nem rángatta seggét, hanem azon volt, hogy segítsen a pribékeknek alaposan elverni őt. Időnként nyögött egy nagyobbat, de szégyenkezve visszavette hangját, mert nem akarta hallani a gúnyos nevetést a köréje gyűlt kisebb tömegtől.

Végre megkapta az utolsót is, és megkönnyebbülten nyúlt el a deresen, tagjaiból kiengedett a feszültség. Felemelte kivörösödött arcát, és körülnézett. Bár feneke lángolt és sajgott, mégis segítség nélkül mászott le megpróbáltatásai padjáról, majd ruháját igazgatva köszönetet mondott a két pribéknek, hozzátéve, hogy elverték már néhányszor, de ilyen jó verést ritkán kapott. Majd kezet fogott a két férfival, és elindult, hogy felkeresse a felcsert.

Egyrészt, hogy gyógyírt kérjen sajgó fenekére, másrészt, hogy átadja ura üzenetét.

Négy nappal később Radoslav gróf és kísérete megérkezett a királyi udvarba. Az uralkodó nem tudta fogadni bokros elfoglaltságai miatt, de megüzente, hogy haladéktalanul vegye fel a kirótt büntetést, legalább az egyik felét.

A gróf tehát üzenetet küldött a királyi tömlöcbe, hogy megtudja, mikor tudják fogadni. Biztos volt abban, hogy a király csak kipróbált, gyakorlott pribékeket alkalmaz, tehát alapos verést fog kapni. Alig egy órával később megérkezett a válasz, a pribékek várják. Egyben megszabták az árat, mennyibe kerül a soron kívüli szolgálatás.

Radoslav gróf dohogott, hogy nem elég, hogy őt verik el, még fizetnie is kell érte? De nem tehetett mást, ötven aranypénzt tétetett egy zacskóba, az ötven bot árát, és hamarosan elindult néhány csatlósa, köztük Larion kíséretében az udvari deres felé.

Mint más helyeken, itt is egy széles lombú, árnyas fa alatt zajlottak az effajta büntetések. A gróf a rá váró pribékek láttán kissé megremegett, de gyorsan erőt vett magán, és folytatta útját. Nemesi külseje nyomban odavonzott néhány léhűtőt, ez sem volt ismeretlen számára. Nem tudott felemlékezni egyetlen botozást sem, amikor csak ő és a pribékek voltak jelen. Mindig akadt nézőközönség.

Az udvar végében álló fa lombjai szinte a földig nyúltak egyik oldalon, ez valamennyire elrejtette a kíváncsi szemek elől. Átadta kardját, övét csatlósainak, majd levette zekéjét, és kioldozta a nadrágját. Fél szemét a deresen tartva a fához lépett, és bőségesen megöntözte a tövét, ezt talán babonából is tette, hiszen katonáskodása alatt is mindig vizelt, mielőtt deresre húzták. Emlékezett néhány katonatársára, aki ezt elmulasztotta, és néhány ütés megszégyenültek, gyakran nemcsak maguk alá vizeltek, de recsegve tiltakozott fenekük is a bot ellen.

Az ő fenekét is recsegtette már bot, hiszen az ember fia igyekszik ellazítani a seggét, ha bottal illetik, és ilyenkor nem tudja visszafogni a fingást. Mégis, szégyenkezve tapasztalta, hogy belőle is kicsalja egy-egy botütés a jellegzetes hangot és bűzt, hisz nem tudja egyszerre szorítani a záróizmait és ellazítani a seggét.

Miután kirázta legnemesebb szervét, a dereshez lépett, és némi hezitálás után végighasalt rajta. Büszke volt arra, hogy szabályosan meg tudja hasalni a derest, emlékezett fiatalkorából, milyen szégyenletes érzés volt, amikor igazgatták testét rajta, pedig ő tényleg igyekezett megfelelően hasalni. Mialatt deresre húzták, a kezeit leszíjazó pribékhez szólt, hogy huszonötöt most, a másik huszonötöt hét nap elteltével kívánja kiméretni. A biccentés elárulta, hogy a pribék is tisztában van ezzel.

Most jött a neheze. A tucatnyi, és percről percre szaporodó bámész nép szeme láttára kellett megcsapatnia magát. Voltaképpen nem volt idegen tőle az érzés, ráadásul féltett titkai közé tartozott, hogy gyakorta maszturbált a botozásokat felidézve, noha ezt sosem merte meggyónni. Nem tehetett arról sem, hogy nem ritkán merevedése lett, miközben kimérték büntetését. Ez nem változott kora előrehaladtával sem, bár negyvenes évei végére már egyre ritkábban ért el merevedést, pedig hajdan híre járt potenciájának.

Bátorságáról téve tanúbizonyságot, felkérte a pribékeket, hogy mérjék ki rá büntetését „huszonötöt a jobbikból” szavakkal. Nem kellett csalódnia. A király pribékjei valóban kitettek magukért. Egyikük a számolásban jeleskedett, minden botütést, mely vörös hurkát mart a fehér, nemesi hátsóra, számlált, és egyszer sem tévesztette el a számolást. A másik, tudása legjavát adva botozta a grófot, aki eleinte némán, később szabadkozó morrantásokkal viselte az ütleget.

Azzal biztatta magát, hogy fiatalon meg se kottyant neki egy huszonöt, és bár bőre megereszkedett azóta, egyáltalán nincs elhízva, sportos életmódjának köszönhetően. Elismerően morrant néhány ütéstől, ezzel is tudtára adván a pribéknek, hogy meglehetősen ízlett a kapott botütés. Tisztában volt azzal, hogy a pribékek számára a visszajelzés fontos, és igyekezett a kezükre játszani, hogy elnyerje szimpátiájukat, elvére néhány nap múlva még egy botozás várt rá.

Néhány perc alatt megkapta a neki járó botot, és elégedetten szusszantott. A tömeg oszladozni kezdett, csatlósai is elszivárogtak egyenként a közeli csapszék felé, melynek idehallatszott a jellegzetes lármája. Mire észbe kapott, már egyedül maradt a fa alatt, az udvar végében, a pribékek sem léptek hozzá, hogy kioldozzák szíjait. Feneke meglehetősen sajgott, de ennek ellenére jóleső érzések futkostak bőre alatt. Büszkeségé, melyet kiegészített a jó érzés, hogy megint merevedése van, méghozzá olyan mérvű, hogy néhány percig még elhasalgat a deresen, csípője mozgásával izgatva magát, ha már a kezét nem használhatja, reményt látott arra, hogy hamarosan elélvez.

Ekkor hideg iszonyat érte. A feneke vágásába hűvös, lucskos faggyú csordult, és egy kutakodó ujj a fenéknyílását kereste. Első meglepetésében össze akarta szorítani a fenekét, de már elkésett. Az ismeretlen férfi, aki föléje helyezkedett, kibontotta nadrágját, és néhány mozdulattal saját magát is bekente, majd féltett bejáratához nyomult. A gróf meglepetésében ordításra nyitotta száját, de aztán nyöszörgéssé csillapult ordítása, mert időben észbe kapott, hogy nem akarja idecsődíteni a királyi udvar népét, ezáltal lelepleződjön megszégyenülése. Csikorgó fogakkal fogadta be a férfit, aki szűk nyílásába hatolt, miután néhány alkalommal ujjaival tágította azt. Méltatlankodva emelte fel és hajtotta le a fejét, miközben az ismeretlen férfi egyre lázasabban döfölte érintetlen fenéknyílását.

„Ez nem velem történik meg! Ez nem történhet velem!” – ismételgette magában, ám érzékletei arról tanúskodtak, hogy igenis ő az áldozata ezúttal a fajtalan erőszaknak. Meglepetésére a váratlan ijedségtől lelankadt férfiassága is újra erőre kapott, és önkéntelenül alájátszott testével az őt döfölő ismeretlennek, pedig a szíjak minimális mozgásra kárhoztatták. A fájdalom elcsendesedett, átadva helyét valami ismeretlen érzésnek, ami átjárta bensőjét, megremegtette szívét-lelkét.

Az idegen ebből annyit vett észre, hogy a gróf nem tiltakozik a becstelen erőszak ellen, sőt ijedsége és fájdalma elmúltán maga is részesévé válik a kierőszakolt szexaktusnak. Ettől meghökkent, eddigi tapasztalatai nem erről szóltak. Bárkit is meghágott a deresen, mind könyörögtek, tiltakoztak, fenyegették őt az ég büntetésétől kezdve elevenen megnyúzással sokféle retorzióval, ám először történt, hogy egy férfi ilyen gyorsan beletörődött a vele történtekbe.

Nem is tudott elélvezni, annyira rontotta élvezetét a kiszolgáltatott férfi néma odaadása, kapkodó lihegése, és a tiltakozás elmaradása. Így néhányat lökött még rajta, majd kihúzta, és saját maga fejezte be a keze segítségével az aktust, majd eltűnt. A gróf néhányat mozdult még, míg neki is sikerül elélveznie.

Amikor valamivel később kitisztult a feje, a pribékek épp feloldozták a deresről, hallotta megjegyzéseiket az árulkodó, ragacsos foltokra, melyet szétkentek sajgó fenekén. A másik férfi magja gyógyerejűnek bizonyult, mert csillapította a hurkásra, vörösre botozott segge fájdalmát, és tisztában volt azzal, hogy nem az a férfi hasalt deresre, aki most felkelt onnan. Ez a másik megújult, megfiatalodott, és szilárdan eltökélte, hogy a jövőben keresni fogja az alkalmakat, hogy ismét megtörténjen vele ez a hihetetlenül jó. Mert bár a kezdett félelmetes és ijesztő volt, utána már, ahogy ráhangolódott a másik férfira, az erőszak észrevétlenül változott szeretkezéssé.

Abban is biztos volt, hogy a botozástól sem fog ennyire ódzkodni, mint eddigi életében, hiszen elmúlt már tíz év is, mióta utoljára megkínálták a fenekét bottal. Elhatározta, hogy ezentúl legalább évente négy alkalommal meghasalja a derest, és nem fogja bánni, ha utána „ottfelejtik” egy kis időre, hogy titkolt élvezethez jusson.

Aztán eszébe jutottak a neki panaszkodó férfiak, vazallusok, papok, parasztok, és egy szempillantás alatt megtalálta a megoldást. Várában deresszobát rendez be, póroknak és nemeseknek külön, és ott, kíváncsi pillantásoktól távol, biztonságosan csapathatják magukat a férfiak, többé nem kell félniük fajtalan erőszaktól. Az ajtó elé őrt állít a büntetés időtartamára, hogy senki ne tudjon bemenni közben.

Mielőtt aznap elaludt, utolsó gondolatával még a közeli jövőbe révedt, ajkán kis mosoly játszott, amikor bevallotta magának, hogy hét nap elteltével, a második huszonöt után már igenis számít rá, hogy újra megtörténjen vele, ami ezen a szeptember végi napon a deresen.

Vége