Megtöretve (3.)

Mezítláb ültem a pincében iszogatva a másfél literes ásványvíz utolsó kortyait. Ennek még lesz jelentősége... Koszos lesz a talpam? – kit érdekel: van aki letisztogatja. Bár tegnap meztelen takarítás keretében felmosta a padlót, azért mégiscsak egy pince. A mobilomért nyúltam és felhívtam. „Tegnap ígértem egy szelet tortát, most átjöhetsz érte. És kapsz egy banánt is.” Pár perc múlva itt volt. „Gyerünk, vetkőzz, és térdelj le. Látod, itt a sütid” – mondtam –, elétettem a tortaszeletet és a bal lábammal rátapostam. „Így ni, szépen lenyalogatod a sütit, a maradékot pedig feleheted a padlóról.” Végignyalta a ragacsos talpam, a cukormázat eszegette a lábujjaim közéből, majd a nagyobb falatokat szedte fel a padlóról a szájával. „Nagyon jó, most ugyanezt a banánnal is”, amit a jobb lábammal tapostam pépesre. Nyalogatta szorgalmasan a lábamat és a padlót, eltűntek a banán utolsó maradványai is. Ekkor letettem a földre az előre előkészített kutyatálat, amelyben főtt smack-tészta volt elhelyezve. (A levét korábban kiöntöttem.) Már nagyon kellett vizelni, szándékosan tartottam vissza, így szépen térden állva lehugyoztam a tésztát. „Kész is a levesed, gyerünk kezd el enni!” Rám nézett, némi bizonytalansággal az arcán. „Kérem, Uram, ööö… nem…” „Tessék?” „Még soha nem csináltam ilyet és nem… tudom…” „Hát ez nem kívánságműsor!” (vagyis az, csak az enyém – gondoltam magamban.) „De azt hiszem nem szeretnéd a cuccaidat az utca végén látni, nem tart semeddig kivinnem oda, ha itt most befejezzük.” Rám nézett némi beletörődéssel a szemében és a tál fölé hajolt. Várt egy picit, majd elkezdte enni a vizelettől ázott tésztát. Túl akart lenni rajta, ezért a hirtelen elhatározástól, köhögni, majd öklendezni kezdett. Könnycseppek folytak le az arcán, ez keveredett a száján lógó tésztával és nyálfolyattal. Lihegve szünetet tartott, aztán ismét a tál fölé emelte a fejét. Ekkor kezdtem sajnálni, na nem őt, hanem azt hogy lenyírtam a fejét, így nem tudom a hajánál fogva irányítani, de azért belenyomtam a fejét a tálba. Prüszkölni kezdett. Hátrafogtam a tarkóját, és utasítottam hogy nyissa ki a száját. Kezemmel pakoltam bele a tésztát, egyszerre jó sokat, fulladozott kissé, de megrágta és lenyelte. „Már nem sok van” – biztattam, és az utolsó tésztacsíkokat kotortam ki a tányérból. A tenyeremből megette. Nos, ezzel meg is volnánk. A túl vagyok rajta megkönnyebbülésével nézett rám, csapzottan, nyálasan. Nem gondoltam több feladatra, mára ennyi elég volt. „Kérsz egy kis málnaszörpöt” – kérdeztem? „Igen, uram.” „Hozz egy pohár vizet.” A mosdóba ment, és odahozott egy félig teli poharat. Elvettem, és hirtelen az arcába öntöttem. Lenyomtam a földre, letérdelt, a sarkára ült. A szörpös üveget pedig a feje fölé tartottam és rálocsoltam pár deci ragadós málnát. Hát, lehet nem ugyanarra gondoltunk. „Fúúú, mindened ragad, segítek lezuhanyozni.” Felkelt és lehajtott fejjel indult meg a zuhany felé, engedelmesen a zuhanytálcába térdelt. Én pedig megengedtem a hideg víz sugarát, és nagyjából leöblítettem a ragacsos szörptől. „Befejeztük mára” – mondtam neki, és mivel rendes vagyok, beleegyeztem, hogy a végén rendesen, meleg vízzel is lezuhanyozzon.

[folyt. köv.]