Panasz

Panasz

(Kitalált történet fiktív szereplőkkel és helyszínekkel. Figyelmeztetés: deresen történő botozás, homoszexualitás.)

Az Úr 1571. esztendejét írtuk, amikor botrányos esetem megtörtént. Máig a szégyen és a düh keveréke lázong bennem, hiszen hiába mentem el a legfelsőbb fórumokig, nem kaptam jogorvoslatot. De azt hiszem, inkább az elején kezdem.

Az ominózus eset kicsivel több, mint három éve esett meg. Kényelmes életem volt kastélyomban, melyhez hat falu tartozott, különösebb gondjaim nem voltak. Akkortájt is már túl voltam a koron, hogy király urunk hadrendjébe állítson, mint vazallusát, hiszen már negyvenhétszer fordult tavaszba a tél. Vadászatokkal, lakomákkal töltöttem időmet, és az apródok küzdelmeit néztem a várudvaron. Időnként ágyamba rendeltem valamelyiket, és nemigen törődtem esetleges tiltakozásukkal. Jobb belátásra bírta őket egy jókor kapott pálcázás, hogy készségesek legyenek.

Ám egy napon olyasmi történt, ami felforgatta addigi életemet, és azóta sem csillapodott felháborodásom. Elvégre nemesúr voltam, és az eset nem maradhatott fű alatt. Panasszal éltem a Kúriához, majd felsőbb fórumokhoz is beadtam kérvényemet, hogy büntessék meg, aki megszégyenített. Mégsem volt foganatja, inkább csak megmosolyogtak, kigúnyoltak, újra és újra el kellett mondanom, hogy esett a dolog. Ezt legalább olyan megalázónak éltem meg, mint magát a felháborító történéseket.

Akkortájt késtem a király urunk felé továbbítandó adóval, csak egy részét sikerült időben elküldenem, a többire kértem némi haladékot. Ám bölcs uralkodónk a jól bevált módon próbált rávenni, hogy a jövőben ne forduljon elő újra késés. A futár úgy nyújtotta át a pergament, mint aki jól tudja, mi áll benne.

Királyunk korábban is megcsapatott, bár mindig berzenkedtem ellene, hiszen ifjabb éveimben gyakorta kóstolt botot a fenekem, jól ismertem a büntetés ezen módját, noha soha nem sikerült megkedvelnem annak ellenére, hogy katonai szolgálatom évei alatt találkoztam olyan férfiakkal, akikből semmilyen ellenérzést nem váltott ki, ha időnként a deresre parancsolták őket. Beletörődtek, hogy életük része a botozás, és még olyanra is volt példa, hogy egy-egy fegyelmezetlenség után ők maguk kértek a felettesüktől botbüntetést, amit aztán ki is mérettek meztelen hátsójukra.

Hol is tartottam? A futárnál, aki az uralkodótól érkezett. A levélben urunk kifejezte csalódását és neheztelését amiatt, mert birtokomról később folynak be az adók, sőt több részletben, és úgy kívánta elejét venni a jövőbeli hasonló esetek elkerülésének, hogy botozást parancsolt.

Egyáltalán nem kívántam a botot, mert jól emlékeztem még régebbi esetekre, például arra, amikor kockajátékon veszítettem, és duzzogva hasaltam fel a deresre, hogy a veszteseknek kijáró botozást elszenvedjem, kártyapartnereim gúnyolódása és nevetése közepette. A pribék olyannyira igyekezett, hogy a végén alig bírtam lemászni a deresről, és még hetek múlva is belesajdult a seggem, ha lóra ültem.

Ezúttal azonban nem akartam a futár előtt hangot adni kételyeimnek, hogy nem érdemlem a szigorú büntetést, hanem lassan rábólintottam, és összetekerve a pergament, utasítottam szolgáimat, hogy készítsék elő számomra a deresszobát.

Főúri kastélyokban külön helyiséget kellett biztosítani, hogy ne a pórnép szeme láttára csapják meg a kiváltságosakat, így a kastélyom egyik szárnyában berendeztettem a büntetés célját szolgáló szobát, melynek fő bútordarabja a közepén álló, párnázott deres volt. Amikor a futár kíséretében megjelentem a botozásra, már ott várakozott egy pribék, aki jöttünkre fejet hajtott, majd folytatta a botok válogatását.

Az ilyesfajta büntetés mindig a fenékre mért ütésekkel valósul meg, és ilyen alkalmakkor csak egy hosszú inget viseltem, hogy könnyebben szabaddá tudjam tenni ülepemet. Mire a pribék választott, már összeszedtem bátorságomat, közelebb léptem a dereshez, majd szuszogva végighasaltam rajta, szabadkozva, hogy az elmúlt évek lakomái gyarapították súlyomat, és fenekemet simogatva vártam, hogy a pribék deresre húzzon.

Felnőtt életem során szinte minden évben két-három alkalommal részesültem botozásban, de az elmúlt három évben már igencsak elszoktam tőle. Aggodalmam nem volt alaptalan. Ahogy a deres megfelelő párnázata miatt kidomborodott csupasz fenekem, inamba szállt a bátorságom, és duzzogva hasaltam, míg a pribék leszíjazott.

A futár ekkor megjegyezte, hogy láthatóan nagyobb a seggem, mint első pillantásra gondolta, majd amikor tiltakoztam, hogy kitolt állapotban mindenki feneke nagyobb, akkor azzal válaszolt, hogy nagyobb fenéken több ütés fér el. Felhorkantam, hogy huszonöt botütésről volt szó, és nem többről, és megmarkoltam a deres lábait.

A pribék biztosított arról, hogy hamarosan egy hurkásra vert, lángvörös fenék tulajdonosa leszek, majd lendületesen lecsapott. Szabadkozva nyögtem a bottól, és éreztem, hogy veríték ütközik ki arcomon. Ahogy nyögdeltetett, bűnömre gondoltam, és erősen elhatároztam, hogy ezentúl időben beszolgáltatom király urunknak az adót. Aki már kóstolt botot deresen, az tisztában van azzal, hogy miközben csapják, megígér mindent, eléggé felelőtlenül.

A követ gunyoros kérdésére, ami azt firtatta, hogy ízlik-e a seggemnek a bot, valami olyan pökhendi választ vetettem oda, hogy utánam ő is hasalhat egyet, bizonyára jól fog esni egy kis botozás, de hárított, mondván, hogy akkor nem tud lóra ülni, pedig ha kipihente magát, visszatér királyunkhoz. Ebben igazat kellett adjak neki, és még a deresen felemlékeztem, hogy egy-egy kiadós botozás után napokig nem tudtam lóra ülni.

Végre egy kiadós utolsó ütés után a pribék jelentette, hogy mind a huszonötöt kimérte a seggemre, és megkérdezte, hogy érzem magam. Büszkén feleltem, noha remegett még a testem a botozástól, hogy egy férfi büszkén viseli a kiérdemelt büntetést, és nem adja át magát a gyengeségnek.

Mindazonáltal jólesett még maradnom kicsit, és miután feloldozott, néhány percig még erőt gyűjtve hasaltam továbbra is a kényelmes fekvést biztosító, kipárnázott deresen. Ekkor a pribék engedélyt kért, hogy elhagyja a szobát, mert az udvaron még három paraszt várta, hogy megkapják magukét, és őket is neki kellett megbotoznia, így elengedtem.

Egyedül maradtam a követtel, aki lassan körbejárt, megnézegette a fenekemet, majd mire észbekaptam volna, visszacsattintotta szíjaimat. Ne tudtam volna felkelni akkor sem, ha feszegetem testem, de a java csak most következett.

A követ közölte, hogy a szálldosó hírek eljutottak a királyi udvarba, miszerint fajtalan aktusra kényszerítem az ifjakat, akik apródként szolgálnak kastélyomban. Ezért most magam fogom megtapasztalni, hogy milyen az, ha akarata ellenére ilyesfajta szolgálatra bírnak rá valakit.

Ekkor már kioldozta övét, és meredten néztem a szemem elé táruló férfiszerveire, melyek szemem előtt himbálóztak. Többször is felszólított, hogy vegyem a számba félkemény vesszejét, mire be tudta tolni egészen a torkomig. Jó az apródokkal, ugye? Ezt ismételgette, miközben ki-be járt a számban, és biztatott, hogy nyálazzam meg rendesen, mert hamarosan a fenéklyukamban fogom érezni, bármennyire is ellenemre volna.

A helyzet bizarrsága ellenére meglepett és némiképpen fel is izgatott. Még soha, senki nem tett magáévá akaratom ellenére, és ez az első alkalom, amellett, hogy tartottam a fájdalomtól, szinte csak az illem miatt tiltakoztam. Bevallottam magamnak, hogy jó ideje a másik oldalt is szeretném kipróbálni. Mégis, miközben frissen megbotozott fenekemhez lépett, és teketóra nélkül felnyúlt fenéklyukamba, kiszáradt a torkom, és riadtan felnyögtem. Újra kigúnyolt, és heves mozdulatokkal mozgatta bennem ujját, majd két ujjal tágított, miközben a merőben új érzéstől eltelve egyre inkább feladtam ellenállásomat, és ellazítottam a szoros húsgyűrűt.

Mégis feljajdultam, amikor kíméletlenül felnyársalt, és döfölni kezdett. Emlékezetem szerint könnyek szántották végig arcomat, és hangosan imádkoztam, hogy múljon el a fájdalom, és a szentek meghallgattak. Némi idő után már csak a kellemetlen, határozott nyomást éreztem, ahogy szétfeszíti szűk nyílásomat. Néha belassított, majd annál hevesebben folytatta, miközben én megalázottan nyögdécseltem és lihegtem. Aztán éreztem, hogy belém lövelli magját, és remegve a hátamra fekszik. Bennem maradt még egy percig, majd erőtlenül kicsusszant.

Hát megértettem végre, hogy hasonlót éreznek az ifjú apródok, amikor ágyamba rendelem őket, és ők a pálcától félve elhelyezkednek, hogy aztán kedvemet töltsem.

A követ kioldozta szíjaimat, és miközben eligazította ruházatát, megjegyezte, hogy már többször töltötte kedvét frissen megbotozott férfiakon, és pont ezért küldték őt, mert igencsak hat érzékeire a botozás látványa, most is hamar felállt neki, így nem volt akadálya, hogy én is megkapjam a hátsó közeledést.

Ahogy megalázottan, vöröslő fejjel lemásztam a deresről, az összes szentekre megesküdtem, hogy ezt nem hagyom annyiban.

Azóta számos fórumon jártam, jogorvoslatot remélve, mindenütt kihangsúlyozva, hogy nem a botozás miatt berzenkedem, hiszen az kijárt nekem, hanem hogy a deresen meghágott egy férfi. Mégis, hiába követeltem a futár megbüntetését, nem látták okát, hogy bármit tegyenek ez ügyben. Még a király is, amikor eljutottam hozzá, és fogadott, csak legyintett, mondván, hogy egyáltalán nem látja be, miért kéne megbüntetnie hű emberét, aki szolgálatával kivívta legfőbb bizalmát.

Akkor már hónapok teltek el megaláztatásom óta, és a király kis töprengés után arra a döntésre jutott, hogy egy újabb botozás lehűti forrófejűségemet, és elfelejtem ezt a kis incidenst. A királyi palotában nem törődtek nemesi származásommal, így nem a deresszobában kellett hasalnom, hanem az udvaron, mindenki szeme láttára. Amikor letaszigáltak az udvarra, és még várakoznom is kellett, mert egy tagbaszakadt parasztot botoztak éppen.

A vaskos testű pór, mint megtudtam, a kastély kovácsa kapta meg büntetését kemény botütések formájában, melyek szőrös fenekén csattantak. Önuralma még belőlem is tiszteletet váltott ki. Elégedett, szinte hálás nyögésekkel felelgetett a botnak, és könyökölt a deresen, nem kapaszkodott a deres lábaiba, csak fogta az arca felőli szélét. Fel-felnézett az őt bámuló ráérő szolganépre, és amikor a pribék kijelentette, hogy megkapta a huszonötöt, a kovács tiltakozott, mondván, hogy legutóbb alaposabban elverték, majd tisztelettel kért még tízet. Így nem oldozták ki, hanem a pribék a tenyerébe köpött, és folytatta a szőrös fenék botozását. A kovács már nehezebben bírta, nyögdécselésén hallatszott, hogy ezúttal jobban megviseli a bot.

A szolganép nevetésére, miszerint marasztalja a deres, hiszen elég nehezen kelt fel róla, szégyenkezve elvörösödött, majd hálásan megköszönte a pribéknek a büntetést hozzátéve, hogy sosem fogja elfelejteni. A pribék kérdésére zavartan bevallotta, hogy ezúttal jobban ízlett neki a bot, mint máskor, ezért is döntött úgy, hogy megrepetáztatja a fenekét.

Miután óvatos léptekkel eltávozott a kovácsműhely irányába, sorra kerültem. Hevesen tiltakoztam, hogy az udvaron kapjanak le a húsz körmömről, minden arra tévedő léhűtő szeme láttára, de hiába. Két pribék úgy a deresre lökött, hogy csak úgy nyekkentem. Alig volt időm felvenni a helyes testtartást, noha mindig büszke voltam arra, hogy szabályosan meg tudom hasalni a derest, már le is szíjaztak, csak annyi időt hagytak, hogy meglazítsam ruhámat, hogy lefeszegessék rólam a nadrágot, melyet térdig lehúztak rólam, valamint az ingemet felhajtották a nyakamig.

Eszembe jutott, hogy ezúttal nem fogok kapni egy kupa bort a büntetés végén, és ez is elkeserített. Ököllel ütöttem tehetetlenségemben a deresre, majd megmarkoltam a deres lábait, mert már sürgetett a pribék, hogy a lábaim és a derekam után a karjaimat is leszíjazná.

Dohogtam, hogy engem ért sérelem, és mégis nekem kell a bot alá hasalnom, bár a néhány hónapja kapott, váratlan befejezéssel véget ért botozás nyomai már nem is látszottak, így nem volt akadálya, hogy újra botot kóstoljon a seggem. Ezt belátva már csak az igazságtalannak érzett büntetés ellen zúgolódtam, miközben vártam, hogy alaposan ellássák a bajomat.

A pórnép mindig kárörvendő, amikor urat látnak hasalni, így már néhány megjegyzés engem is megtalált a tucatnyi léhűtőtől, akiknek éppen nem volt másutt dolguk. Megjegyzéseket tettek hájas ülepemre, és biztatták a pribéket, hogy ne kímélje a botot.

Valóban vaskosabb és fehérebb volt a seggem, hiszen termetben is látszott rajtam a jólét, de akkor is rosszul esett hallani, hogy kigúnyolnak érte. Megfogadtam, hogy a jövőben tartózkodni fogok a lakomáktól, legalábbis nem hetente, hanem csak havonta lesz eszem-iszom a kastélyomban, melyen a környékbeli uraságok és kíséretük is asztal alá itta magát.

Voltaképpen magam is reményt fűztem ahhoz, hogy a mostani botozás alkalmas lesz arra, hogy lehűtse forró fejemet, és elfogadjam, hogy szükségszerű volt, hogy nyársra húztak a legutóbbi botozás után. Elvégre ugyanezt tettem a rám bízott apródokkal, és sohasem zavart tétova tiltakozásuk.

Még cikáztak a fejemben a gondolatok, de ekkor a pribék felriasztott egy könnyed botütéssel. Voltaképpen nem is figyeltem, mit csinál a hátam mögött, csak igyekeztem szabályosan hasalni, és ráhangolódni a botra, ahogy ilyenkor szoktam. Bár utóbbi nem ment könnyen, hiszen a büntetés elrendelése és a végrehajtása között vajmi kevés idő telt el, mégis sikerült valamennyire megbarátkoznom a gondolattal, hogy újra megcsapják a seggem.

Mindig megfogadtam, ha csapattam magam, hogy önuralmat gyakorolok, de ritkán sikerült betartanom, voltaképpen szinte soha. A botozás, a férfiak büntetése olyannyira meggyötört, hogy hangosan nyögdécseltem tőle, szégyenkezve az erősebb hangokért. Mégis be kellett vallanom magamnak, hogy dühöm kezd elpárologni, a feszültség fokozatosan távozik belőlem, és egyre jobban elfogadom, hogy megérdemlem a botot, mivel meggondolatlanul panaszkodásra ragadtattam magam.

Kérdésemre a pribék elismerte, hogy szépen látszanak a vöröslő hurkák a seggemen, és ez elégedettséggel vegyes büszkeséggel töltött el, mert mindig kényes voltam arra, hogy igényesen botozzanak meg, ne összevissza nyomokat hagyjon a bot bőrömön. Ezt el is árultam a pribéknek, aki nevetett, és azt felelte, hogy ez természetes, hiszen minél többször hasal valaki deresre, annál jobban odafigyel arra, hogy utóbb büszke lehessen megbotozott seggére. Ő ezt piperkőcségnek nevezi, hiszen mindig többen vannak olyanok, akik alig várják, hogy megkapják a büntetést, és nem törődnek a seggük látványával, úgysem mutogatják idegennek. Már látja, hogy én inkább a piperkőc fajtából való vagyok, ezért igyekszik úgy kimérni az ütéseket, hogy azok elkülönülve, szépen látsszanak.

Megköszöntem neki, és mondtam, hogy inkább vállalom a piperkőcséget, de akkor is fontos számomra a látvány. Közben rapszodikusan újra és újra seggbe kínált a bottal, amitől szabadkozva nyögtem és nyihogtam, meg-megrázva faromat az újabb ütés előtt, mintha ezzel enyhíteni tudnám a fájdalmat. Jobban szerettem, ha kivárja, míg újra mozdulatlan lesz a seggem, és ő meg is jegyezte, hogy így könnyebben oda tud suhintani a kinézett helyre.

Meglehetősen összeszokott páros benyomását kelthettük, noha először kaptam tőle botot. Mindketten igyekeztünk feladatunkra koncentrálni, én arra, hogy szépen, lazán tartsam a seggem, ő pedig arra, hogy ügyesen megkínáljon egy-egy új ütéssel. Engedte, hogy kinyögdeljek minden ütést, és bizony belefáradtam a nyögdécselésbe, mire kijelentette, hogy az uraság büszke lehet a fenekére. Feloldozta szíjaimat, és ahogy négykézlábra vergődtem, hogy lemásszak a deresről, kihasználva kiszolgáltatott testhelyzetemet, váratlanul újra megcsapott a bottal.

Felegyenesedtem még mindig a deresen térdelve, és két kézzel kaptam seggemhez, tágra nyílt szemmel méltatlankodva, hogy ezt miért kaptam? Nevetett, és azt felelte, hogy az ő ajándéka, legyek hálás érte. Mindig meg szokta még lepni a deresről felkelő férfiakat egy plusz botütéssel, amikor legjobb helyzetbe kerül ehhez a fenék, úgymond ez az ő védjegye. Felemlékezte, hogy valaki a plusz figyelmességtől újra hasra feküdt a deresen, és mindenki gúnyolódott rajta, hogy még további ütéseket kíván. Másodszorra már úgy fogott neki, hogy elhagyja a derest, hogy eltakarta fél kezével a seggét, hogy védje, pedig a pribék bizonygatta neki, hogy csak egy plusz ütést szokott kimérni.

Leléptem a deresről, és sóhajtva néztem a pribékre, aki ennyire elvert. Büszkén nézett rám, és kifejezte reményét, hogy ízlett a botozás. Kissé pironkodva válaszoltam, hogy igaz, hogy reggel még nem gondoltam rá, hogy ma még hasalnom kell, és kevés volt az idő arra is, hogy ráhangolódjak a botozásra, mégis sikerült, ez pedig az ő érdeme, mert végig segített nekem, hogy jól viseljem, és ügyelt arra, hogy minden feszültség távozzon belőlem. Immár belátom, hogy megérdemeltem a büntetést, és még azt is hozzátettem, ha újra úgy rendelkezne királyunk, hogy bottal tanítsanak móresre, ha tudom, hogy ő fogja ellátni a bajomat, könnyebben tartom oda a seggemet.

Közben már a következő delikvens várakozott, egy szilaj tekintetű betyár, akit ketten fogtak le, mert annyira tiltakozott a botozás ellen. Másik pribék vette gondjaiba, aki kikérdezte, hogy talán a közelmúltban már hasalt deresen, mire kiderült, hogy jó egy éve nem kapott botot, de most sem érzi jogosnak, hogy megint botvégre kerüljön. Az ötven körüli, nagy bajszú betyár mégis gyorsan a deresen találta magát, és hiába rángatta szíjait, közölték vele, hogy huszonöt botot kell kapnia a csupasz fenekére.

Középtermetű, szíjas testű férfi volt, nem és nem kívánta a botot, ezt többször is elmondta, még akkor is, amikor elkezdődött a büntetése. Felemlegette, hogy nem érdemelte ezt, és csak az ötödik, hatodik ütés táján halkult el, és kezdett koncentrálni a botozásra. Gyér fekete szőrrel lepett segge volt, a vágatában kissé sűrűbb bozonttal, ezt lehetett látni, amikor afeletti igyekezetében, hogy ellazítsa seggét, kissé szétnyílt a feneke. Összeszorította fogát, és felemelte a fejét büszkén, de hamarosan leszegte a fejét, és kínosan nyögdelt. Szabadkozott is, hogy mindig így nyögi a botot, nem tud halkabb lenni. Közben újabb és újabb kemény ütéseket kapott, és ez valóban nyugtató hatással volt rá. Már nem dohogott az igazságtalan büntetés ellen, és mire a huszadik ütést megkapta, már beismerte, hogy valóban szüksége volt erre. A pribék kivárt kicsit, de mivel többet nem mondott, újra megkínálta egy ütéssel. A betyár felhorkant, vállai megfeszültek, majd szégyenkezve ismét lehajtotta a fejét. Látszott rajta, hogy szégyelli viselkedését. Dacosan körülnézett, de nem szólt, csak nyögött a soron következő ütésektől.

Szinte hálás volt, amikor a pribék bejelentette, hogy kész. Méltósága maradékával lekecmergett a fekpadról, és felcibálva nadrágját elsántikált.

Ekkor én is indultam, hiszen kastélyomban vártak, és mivel nem ülhettem lóra, így hintóval kellett utaznom.

Az elkövetkező években még háromszor érdeklődött a király, hogy lenyugodtam-e végre, és a lázadó gondolatok elszálltak-e fejemből, de mivel egyszer sem tudtam meggyőzni, hogy így van, minden alkalommal a deresszobában végződött a nap. Mára már töredéke maradt lázadásonak, így a király urunknak ismét igaza volt abban, hogy lehűti a véremet egy jókor kapott botozás.

Eddig jutottam visszaemlékezésemben, és a futárra néztem aki nemrég érkezett a király újabb levelével, melyben ugyanezt kérdezi, egyben javasolja, hogy csapassam meg magam. Beletörődőn bólintottam, és hamarosan a fekpadon hasalva néztem körül.

A futár érdeklődő tekintettel nézett, elvégre neki kellett jelentést adnia arról, hogy valóban elmúlt belőlem a feszültség, ezt azonban csak egy kiadós huszonöt után tudtam garantálni. Nyugtalanságom okát ekkor fejtettem meg, és meglepve vallottam be magamnak, hogy testem már igényli a rendszeres botozást, három-négy havonta. Ellazítottam seggemet, és jelt adtam a pribéknek, hogy kezdje el.

Vége