Hajdanán

Hajdanán

(Kitalált történet fiktív szereplőkkel és helyszínekkel. Figyelmeztetés: homoszexualitás, deresen történő botozás.)

Az Úr 1454-es esztendejében történt. Martalócok elől menekülve az erdőben verődtünk össze, és míg nem mehettünk vissza a falunkba, attól tartván, hogy rajtunk ütnek a hódító seregei, vagy saját királyunk soroz be, történetekkel múlattuk az időt. A többiek egyenként vagy kettesével visszaszivárogtak a faluba, de mi, fiatal legények, még maradtunk egy éjszakát.

Észrevettük az öreg Ramónt, aki fiatalon a fegyverkovács mesterséget űzte, bejárta a fél világot, és magunk közé hívtuk, hogy meséljen hajdani kalandjairól. Kedveltük az öreget, noha szinte mindannyian meg voltunk győződve arról, hogy történeteiben több a kitalálás mint a valóság, mégsem haragudtunk rá.

Mesélt királyokról, elrabolt kincsekről, sárkányokról, napfogyatkozásról, de legjobban azt szerettük, ha hajdanvolt szerelmeiről mesél. Már tudtuk, hogy a szépséges Lenora királynő szeme is megakadt rajta, sőt egy francia lányé is, ki talán egy mutatványos cirkuszából szökött el, hogy vele lehessen, ám ezeket a történeteket már többször hallottuk. Ma újat szerettünk volna, unszoltuk, hogy bizonyára volt más szerelme is.

Hunyorogtak a csillagok, a fák árnyékai jótékonyan takartak minket, tucatnyi parasztlegényt, akik ittuk minden szavát. És Ramón mesélni kezdett.

Amit most elmondok, fiaim, az rég esett meg, idestova van, vagy harminc esztendeje, még Fületlen Balduin király idejében, akinek egy szaracén hasította le egyik fülét, de most nem erről akartam beszélni. Szerelem. Túl fiatalok vagytok még ahhoz, hogy felismerjétek, milyen a tiltott gyümölcs, amikor olyanba szeretünk bele, aki tilos, akinek az ölelésével az Úr haragját vonjuk fejünkre. Nekem ilyen volt Yannick, a titokzatos rablóvezér.

Mormogás, tiltakozás, hitetlenkedés futott át rajtunk, végül Berkőce, a gerencsér fia szólt nevünkben.

1. Hiszen a Yannick férfinév. Férfi létedre, hogy szerethettél másik férfit, Ramón apó?

1. Higgyétek el, nem hazudok. Ha láttátok volna, bennetek is lehet, hogy megdobban a szív, és úgy vágytatok volna csókjára, mint én, aki addig csak nőt öleltem.

1. Soha, hiszen kiprédikálna bennünket a pap a templomban, ha tudomására jutna ez a bűn, eszembe se jutna Jankán kívül mást becsalni a szénakazal hűvösébe, talán még a gőgös Jozefával kivételt tennék, ha nem hordaná ammyira fenn az orrát – tiltakozott Berkőce, akiről tudtuk, hogy bár a kovács lányával, Jankával félig-meddig már el vannak jegyezve, mégis a nagygazda lányába, a fennhéjázó Jozefába szerelmes.

Az öreg komótosan elhelyezkedett, hátát egy fának vetve, és körüljáratta rajtunk tekintetét. Akkor még nem tudtam, de mára már elhiszem, hogy átlátott rajtunk, és könnyedén kiszúrta, hogy melyikünk fejében fordult már meg a gondolat, milyen lehet férfiként férfit ölelni.

Amikor elcsöndesedett tiltakozásunk, kisvártatva belekezdett a szerelmi történetébe, melynek főhőse Yannick, az erdők-mezők portyázó betyárja, a vékony, hosszú hajú, parázslóan zöld szemű hős, akinek neve említésétől rettegtek a környékbeli grófok, mert gyakorta kifosztotta pincéjüket bandájával, és sohasem sikerült elfogni.

1. Fiatal fegyverkovács voltam akkoriban, már túl a tanoncéveken, vándorúton, hogy távoli mestereknél tökéletesítsem tudásomat, mielőtt mestervizsgát teszek, és felvesznek a céhbe. Vándoroltam, és a falvakban töltöttem néhány hetet, neves mesterek adtak kézről kézre, tudományukat eltanulva vándoroltam tovább. Éppen megpihentem egy mezőn elheverve a dús fűben, amikor lódobogást hallottam. Felkönyököltem, és megláttam őt, ahogy gesztenyepej lova hátán közeledett, haja és bő ujjú gyolcsinge lobogott a menetszélben. Egyedül volt, és talán nem is vett volna észre, ha lova el nem árul. De Yannick azonnal rájött lova horkantásából, a hegyes fül moccanásából jelenlétemre, és a közelembe érve leugrott a nyeregből, majd mire észbe kaptam volna, letepert, két karomat lefogta, és rám ült. Bár bennem volt a dac, hogy megleptek, és menekülnöm kéne, de annyira lenyűgözött férfias jóképűsége, hogy nem mozdultam, csak csodáltam vállát verdeső haját, melybe néhány vékony fonatot fontak, az ingéből kivillanó halványbarna bőre, és ahogy megszólalt, a rést is észrevettem első fogai között. Előhúzva kését végighúzta hegyét nyakamon, mellkasomon, de nem vágott belém. Gúnyos mosoly játszott ajkán, ahogy elcsípte őt csodáló pillantásom, majd eltette kését, és feltápászkodott rólam. Kulacsából bort kínált, és ő is ivott. Ekkor már felültem, és ő hozzám hajolt, a szám sarkánál lecsorduló vörösborcseppet ujjával fogta fel, lenyalta ujját, miközben engem nézett, és felparázslottak zöld szemei. A következő pillanatban megcsókolt. Forró-jeges borzongás járt át, és éreztem, hogy egy teljesen új világba lépek be, mely eddig rejtve maradt előttem. Mire meglepetésemből felocsúdtam, már visszalendült lovára, és elvágtatott, anélkül, hogy egyetlen szóra méltatott volna. Bizony, akkor még az is megfordult a fejemben, hogy néma.

Az öreg tekintete felfénylett, ahogy a távolba meredt. Már épp sürgetni akartuk, hogy folytassa történetét, még akkor is, ha sohasem hallottunk még ilyet, amikor nagyot sóhajtott, és a történet új csapásába kezdett.

1. Amikor magamra maradtam, már alkonyodott, és bizony vétkeztem, mert a lovasra gondolva, akinek még a nevét sem tudtam, háromszor is eljuttattam magam a gyönyörbe. Megfogadtam, hogy a legközelebbi faluba betérve meggyónom, és kérem az Úr feloldozását, és jól megtanultam, hogy mielőtt az Úr házába lépek, mosakodjak meg alaposan. Így is tettem, a legelőn az itatóvályúnál, és még porlepett ruháimat is rendbe hoztam. A templom hűvösébe lépve elmondtam egy imát, majd miután megszokta szemem a félhomályt, észrevettem a fekete ruhás papot, aki észrevétlenül jött be egy oldalajtón. Meghallotta szavaimat, hogy valami bűn miatt térdepelek az oltárnál, és felajánlotta, hogy meggyóntat. Végre elmondhattam valakinek, aki meghallgatott, és megkönnyebbült a lelkem. A pap, sosem felejtem el aszott, ráncos arcát, mint aki nemrég jelentős súlyveszteséget szenvedett, meghallgatott, majd penitenciát rendelt. A bűnöm súlya miatt kevésnek ítélte meg az ilyenkor szokásos imádságokat, és azt is látta, hogy vándorló mesterlegényként nincs pénzem a perselybe dobni a bűnbocsánat árát. Mégis hamar meghozta a döntést. El kell mondanom néhány miatyánkot, addig ő üzen a pribékeket, akik a templom előtti téren álló deresen meg fognak botozni. Nagyot nyeltem, mert bár volt már részem botozásban, sohasem kedveltem a büntetés ezen formáját. Mégis, megköszöntem a papnak a penitencia kiszabását, és első részét, az imádságokat teljesítettem is, miközben ő intézkedett, hogy haladék nélkül megkapjam a többit is. Emlékeztem, hogy a templomba jövet eljöttem a deres mellett, mely egy ecetfa alatt állt, és éppen nem hasalt rajta senki. Bátorítottam magam, miközben várakoztam, hogy huszonkét éves, erős legényként meg se kottyan nekem egy kis bot, annak ellenére, hogy jól emlékeztem arra, hogy amikor idestova fél éve utoljára hasaltam, alig bírtam lekecmeregni a rajtam gúnyolódó pribékek szeme láttára, nevetéstől kísérve botladoztam ki az ispán udvarából, ahol elvertek. Most, ezen a nyári estén egy falu főterén fog megismétlődni velem, és csak remélhetem, hogy hasznomra válik, és elhagynak a bűnös gondolatok.

Itt megint megtorpant a beszédben, de kisvártatva ismét magától folytatta. Már benne jártunk az éjben, néhány társunk hortyogott, mindössze hárman voltunk még ébren, és feszült kíváncsisággal vártuk a történet többi részét. Többen már szereztünk már tapasztalatokat a deresen, és nem mertünk egymásra nézni, annyira szégyelltük.

Ramón apó megvakarta sárgásan őszülő borostáit, majd látva, hogy nem szólunk közbe, folytatta történetét.

1. Nos, ahogy várakoztam térdelve és imádkozva a templom hűvösében, felötlött bennem, hogy el is menekülhetnék. De akkor felötlött bennem a jóképű idegen arca, akiről még nem tudtam, hogy Yannick a neve. Beleborzongtam a csók emlékébe, és további bűnökre gondoltam, amiket vele kívántam átélni. Így a bűnös gondolataimat nem tudtam száműzni a fejemből, ezért maradtam. Tisztában voltam azzal, hogy megérdemlem a botot, és egyébként sem voltam gyáva legény. Így amikor a pap szólt, hogy fejezzem be a penitenciául kirótt imádságokat, mert a templom előtti téren már várnak, felsóhajtottam, bólintottam és keresztet vetettem, majd felkeltem az oltár elől. Aztán erőt vettem magamon, és követtem a papot a térre, ahol két pribék várt rám a deres mellett. Intésükre leraktam a kevésnyi holmim tartalmazó iszákot, majd kissé feszélyezve a deresre hasaltam. Zavaromban elfelejtettem megoldani a gatyamadzagomat, így amikor lerántották a fenekemről a bő nadrágom, az elszakadt. Nem sokat teketóriáztak velem. Miután deresre húztak, még megpaskolták a hátsómat, és biztosítottak arról, hogy ezt a verést sohasem fogom elfelejteni. Azon törtem a fejem, hogy elárulta-e nekik a pap a gyónási titkot, hogy miért rótta ezt penitenciául, de nem sokáig gondolkozhattam ezen, mert a két pribék a tenyerébe köpött, és mindketten botot ragadtak kezükbe. Az első alkalommal történt, hogy két oldalról kaptam az ütéseket. Felváltva csaptak le, és én szánalmasan vonaglottam az ütések alatt, vinnyogva és nyögdécselve adtam jelét fájdalmamnak. Tisztában vagyok azzal, hogy más jobban bírja a botot, mégsem bírtam csendben maradni. Láttam már katonatisztet, akit előző napi részegeskedése miatt küldtek deresre, és ő tisztelettudóan, halk nyögésekkel fogadta a botot, és nem rázta a meztelen seggét sem, mint én. Láttam olyan idősebb parasztot, aki még beszélgetett is a pribékekkel, miközben az azon dolgozott, hogy alaposan kiporolja a fenekét. Biztatta a legényt, aki még bizonytalan volt, hogy bátrabban üsse, és külön kérte, hogy a feneke alsó részére mérjen még néhány extra ütést, mert akkor biztosan nem tud ráülni néhány napig. A legény hallgatott is rá, és megfingatta a parasztot, akin a körülötte álló bámészkodók kinevettek érte. A hasaló férfi szabadkozott is, amikor a botozás végén felkelt a deresről, hogy az előző napi bableves lehet az oka, és biztosította a gúnyoldó férfiakat, hogy hasonló esetben az ő seggük se maradna csendben. Megköszönte a legénynek a kapott ütleget, és ruháját igazgatva, kissé sántítva elindult. Ezeken gondolkodtam, és a férfitól kapott csókon, amikor nyögdelve, vinnyogva csapattam a seggemet, és szorítottam a deres lábait. Nem számoltam az ütéseket, de ilyen alkalmakkor huszonöt vagy harminc ütést vágnak a fenékre, hogy emlékezetessé tegyék a büntetést. Kissé zúgolódtam, amikor kioldozták a szíjaimat, miközben előbb térdre kászálódtam, majd lemásztam a deresről. Azóta is, ha meghallom ennek a falunak a nevét, belesajdul a hátsóm. Később ismét arra vetődtem, és a jó pap gondoskodott arról, hogy ismét megcsapasson, noha más okból. Második alkalommal már jobban bírtam a botot, ennek az is oka lehetett, hogy idősebb voltam már néhány évvel, de az is, hogy napok óta nyugtalanság hullámzott át rajtam, és tisztában voltam azzal, hogy egy alapos botozás segítene. Így is lett. Ez alkalommal egy pribék munkálkodott azon, hogy jól megjegyezzem a leckét, és én fűszálat rágcsálva, kelletlenül nyögtem a botja alatt. Ezúttal volt néhány piculám, így ki tudtam fizetni a botozást, kérdésére pedig zavartan bevallottam, hogy itt már másodszorra kapnak le a húsz körmömről, és megköszöntem a botozást. De ne szaladjunk ennyire előre. Van még valaki ébren?

Még ketten figyeltük a történetét, a többiek mind mély álomba merülve hevertek körös körül.

1. Na, ha még ébren vagytok, folytatom. Az első botozás után egy erdei pataknál hűsítettem a bőrömet, és el is aludtam, mert már magasan járt a hold, ki kellett pihennem a megpróbáltatást is. Hajnalban lódobogásra riadtam. Az előző napi férfi talált rám, aki megcsókolt, majd magamra hagyott. Ezúttal maga elé fektetett a nyeregben, és elvitt a titkos táborhelyükre, egy barlangba, ahol a cimboráival rejtőzött. Ápolt engem, míg erőre nem kaptam. Megtudtam a nevét, Yannick. Időnként portyára indultak a környékre, és mindig hozott nekem valami apró ajándékot. Akkor már éjjelente egymáshoz simulva aludtunk el, napközben pedig megmutatta kedvenc helyeit a hegyekben, a forrást, ahonnét a vízesés lezúdult egy természetes tóba, ahol meztelenül úszkáltunk, és nagyon szerettük egymást. Hallgatag volt, ám zöld szemei mindig felragyogtak, ha rám nézett. Egy alkalommal elkapták egy faluban, valami apró lopásért, akkor is nekem akart örömet szerezni. Megbotozták, és másnap hajnalban vergődött haza, mert nehezen tudott felmászni a lovára, aki aztán hazahozta, miközben ő keresztben feküdt a hátán, és kapaszkodott, míg az okos állat hazaporoszkált vele. Ekkor én ápoltam, ahogy ő engem. Borogattam fenekét, megitattam, és összebújtunk a farkasbőr bunda alatt. Véget ért a nyár, csípős ősz jelezte, hogy nemsokára megérkeznek a fagyok. Végül ő döntött úgy, hogy menjek tovább. Sohasem láttam többé. Mestervizsgát tettem, felvettek a céhbe, és elmúlt azóta néhány évtized, de még mindig a nyakamban hordom ezt a kis medált, kifúrt farkasfog, ő fűzte zsinórra, mikor a nyakamba tette.

A reszelős hang elhallgatott. Ramón apó megsimogatta medálját, majd intett nekünk.

1. Alvás, fiatalok, mert mindjárt virrad. Felejtsétek el a bohó Ramón apó meséjét, ha kérdezik, mondjátok, hogy habókos az öreg, mindenfélét összebeszél.

Meg voltam győződve, hogy élt ez a rablóvezér, aki bátor volt, hallgatag, zöld szemű és időnként fiatal legényt vett maga mellé.

Aznap éjjel a múlt ködébe veszett, rejtélyes Yannickról álmodtam, és simogattuk, csókoltuk egymás meztelen testét a farkasbunda alatt.

Vége