A riporter

A riporter

(Kitalált történet fiktív szereplőkkel és eseményekkel. Figyelmeztetés: deresen történő botozás, homoszexualitás.)

Azon a napon semmi sem úgy alakult, mint kellett volna. Szokásomhoz híven későn ébredtem, és a fürdőszobai tükör sem volt barátságos hozzám. Igaz, hogy már harmincas éveim közepe felé jártam, de eddig valahogy nem tűntek fel táskás szemeim, megereszkedett bőröm, és bár sosem volt kockás a hasam, most kifejezetten puhánynak tűntem. A kis, bérelt lakás, amely menedékemül szolgált, nem segítette elrejtőzésemet. A konyhaasztalnál ülve kavargattam kávémat, és kibámultam a szemközti tűzfalra. Hiába, eljárt felettem az idő, már nem vagyok olyan kelendő, mint tucatnyi éve, amikor első gazdám – stricim? – szolgálatába álltam. Akkoriban még éjjelente az utcán szedtem fel az élvekre vágyó férfiakat, mára elkényelmesedtem, szívesebben jártam motelekbe. Tisztában voltam azzal, hogy sokáig nem űzhetem a szakmát, hiszen a korombeli srácok már nem számítanak friss húsnak, és az sem segített a rajtam elhatalmasodó spleenen, hogy néhány napja új gazdám volt, mivel a régi, akinek idestova hatodik éve dolgoztam, elkártyázott.

Az új gazdám morózus, kövérkés férfi volt, ötvenen alig túl. Megmondta, mit vár tőlem, mennyi pénzt adjak le, és megszabta azt is, hogy hetente hány férfival háljak. Eddig azonban nem tudtam teljesíteni sem a pénzbeli, sem a szexre vonatkozó igényeit, és be kellett látnom, hogy ennek oka nemcsak korom, hanem lustaságom is volt, mert nem akaródzott visszatérni az éjszakai placcra.

Telefoncsörgés adta tudtomra, hogy beindult a napom, ideje volt, kora délután negyed kettőre járt. Új gazdám azonnal a tárgyra tért:

1. Mivel nem hozod az elvárt teljesítményt, kénytelen vagyok megrendszabályozni, hogy komolyabban vedd a munkádat. A mai napon nem kell dolgoznod, ellenben fel kell keresned egy helyet, ahol kezelésbe vesznek. Ritkán kell ilyen eszközhöz folyamodnom, de nem tudok kivételt tenni. Ne aggódj, ha elsőre átmegy az üzenet, nem foglak máskor megcsapatni, de úgy ítélem meg, hogy ez most szükséges.

1. Tessék? – nyögtem.

1. Ne tégy úgy, mintha nem hallottál volna még a deres és a bot jótékony hatásáról. Talán még nem csapattad meg a segged?

1. A seggem a munkaeszközöm – hebegtem.

1. Kaptál már botot?

1. Régebben, igen, de… már hónapok óta nem hasaltam deresre – vallottam be, és hajamba túrtam.

1. Akkor itt az ideje. Ne aggódj a nyomok miatt, egy tégely kenőcs napok alatt eltünteti a foltokat, de most készülj, mert háromra ott kell lenned. Mondd, hogy én küldtelek!

Még elmondta a címet, és bontotta a vonalat.

Keserves arcot vágtam, miközben készülődni kezdtem. Egy magamfajta férfi bizony hozzászokhatott volna már, hogy időről időre megcsapják, de én mégsem tudtam megkedvelni a büntetés eme módját, noha előző gazdáim is részeltettek ilyen serkentőben. Utána mindig jobban ment a munka. Főleg az első gazdám jeleskedett ebben, ő ragaszkodott hozzá, hogy minden második hónapban hasaljak deresre. Megesett, hogy ő maga felügyelte a botozásomat, de az idő múlásával rábízta a pribékre és rám, hiszen mindketten tudtuk a dolgunkat. Ennek ellenére a mai napig fanyalogva fogadom a botozásra szóló utasítást, és még az is lehet, hogy az éveim előrehaladtával elkényelmesedtem.

Noha gyakorta láttam a botozásra várakozók között idősebb férfiakat is, mégis berzenkedtem ellene, hogy elverjenek. Ez egyik gazdámat sem akadályozta meg abban, hogy ehhez az eszközhöz nyúljon, ha nem kerestem elég pénzt a testemmel.

Be kellett látnom, ha a jövőben sem változik a hozzáállásom, egyre gyakrabban fogok a bot alá hasalni. Kesernyésen felnevettem, és öltözni kezdtem. Talán egy kicsit tovább tapogattam a fenekemet, mielőtt felhúztam a bokszert és az farmert. „Ne hagyj cserben” – suttogtam közben.

A megadott címen a jól ismert, külvárosi épületet találtam, melynek hangszigetelt falai már gyakran hallották keserves nyögéseimet. Nem kerültem azonnal sorra, de ennek csak örültem. Nekem nem volt sürgős, hogy elpáholjanak. A recepciónál bejelentkeztem, és meg is találták a nevem a listán. Kipipálták a nevem, és biztosítottak arról, hogy elégedetten fogok felkelni a deresről.

A folyosón, ahol rajtam kívül még hatan várakoztak, négy sötétre pácolt ajtó mögött folyt a botozás. Már mindegyikben jártam az elmúlt években, és jól emlékeztem a minden egyes alkalommal megismétlődő megszégyenülésemre.

A falnak támaszkodva néztem a többieket, akik szintén verésre vártak. Egyikük, egy alig húsz éves, tetovált siheder dacosan öklelt a falba, kísérője, egy tanárembernek látszó férfi biztatta, hogy legyen úrrá frusztráltságán, hamarosan kiporolják, és ezáltal megkönnyebbül.

Öltönyös, hatvan körüli férfi kerülte pillantásomat, aztán mégis szóba elegyedtünk, hiszen már több alkalommal találkoztunk itt. Megtudtam tőle, hogy könyvelőként ismét durva hibát végett az elszámolásban, emiatt kényszerül újra megcsapatni magát. A szikár férfi nyugtalanul várakozott, szája sarkában üres szipkát rágott, ezzel elárulva, hogy legszívesebben máris rágyújtana, de csak utána hódolhat ezen szenvedélyének.

Kövérkés férfi volt a következő várakozó. Őt is nyugtalansághullámok járkáltatták, és egy ponton becsatlakozott beszélgetésünkbe a sótlan könyvelővel. A harmincas éveit épp elérő férfi papi szemináriumban tanult, ám falánksága miatt gyakorta került kellemetlen helyzetbe. A mostani büntetését paptanára írta elő számára, aki fekete gyászmadárként ült a padon, bibliáját olvasva, fel-felpillantva a férfira, talán, hogy ellenőrizze, hogy nem szökik-e meg a büntetés elől.

A hatodik egy negyvenes férfi volt, aki vértelen ajkát harapdálva állt a közelünkben. Nem kellett sok ahhoz, hogy ő is kibökje, miért adták pribékkézre.

1. Voltaképpen magam sem értem – tárta szét karját, kerülve pillantásunkat. – Új kezelést írt elő a doktor, és nem fűlik a fogam hozzá. Eddig három alkalommal kaptam meg, mindannyiszor nagy nehézségek árán fogadtam el. Rendkívül kellemetlennek érzem. Még tucatnyi kezelést kell felvennem, és már gondolatától is elönt a forróság. A doktor pedig nem a türelméről híres. Szerinte egy magamfajta férfinak rezzenéstelenül kellene tűrnie egy finom, rectális injekciót. Próbáltam előrehajolva, hason fekve, térd-könyök pózban, de mindig bemozdulok, amikor megérzem a tűt a fenéklyukamba siklani. A doktor bevetette az asszisztenciáját, hogy lefogjanak, és belém fecskendezhesse a szert, és most úgy döntött, hogy a további alkalmakra elejét veszi gyáva viselkedésemnek, szerinte egy időben kapott jó huszonöt botütés jobb belátásra bír.

Mivel magam is kaptam már rectális injekciót, megértően bólogattam. Bizony, nálam sem ment zökkenőmentesen. Talán ugyanaz a doktor kezelt minket, mert igencsak megviselt minden egyes alkalom. A kezelés jó hatását mindenesetre nem vitattam, hiszen felgyorsította a hatást a fenéklyukba fecskendezett szer. Meglehetősen jobban éreztem magam utána.

Bátorítottam, saját példámat hozva, hogy jó adag önuralommal ki lehet bírni egy biztos kézzel beadott rectális injekciót, de láttam rajta, hogy nem tudom meggyőzni. Valami olyat felelt, hogy bízik abban, hogy a bot majd segít. Eddigi életében is jó néhány kellemetlen élményt segített legyőzni, és most is bízik abban, hogy egy kiadós botozás után jól injekciózhatóvá válik a fenéklyuka.

Ekkor a két ajtó is nyílt egyszerre, és megviselt arcú, nehezen lépkedő férfiak hagyták el megpróbáltatásuk színhelyét. Érződött a megkönnyebbülés körülöttük, hogy túl vannak a botozáson, és máris könnyebben lélegeznek, noha fenekük meglehetősen sajog, ahogy ilyenkor szokott.

Behívták a kövér kispapot, kísérője követte, hogy imádkozhasson, miközben gyámolítottja megkapja a magáét. A másik ajtón a tetovált ifjú óvakodott be nevét hallván, kísérője megtaszította vállát, nehogy az utolsó pillanatban elbátortalanodjon.

Ekkor vitatkozást hallottunk, majd két férfi kanyarodott be a folyosóra, és megtorpant mellettünk. Egyikük kamerát tartott, a másik, aki kettejük közül a főnöknek látszott, mikrofont lóbált a kezében.

1. Végre! – szólt, ahogy odaért hozzánk. – XY riporter vagyok, a Kínozz meg! című szado-mazo havilapnál dolgozom. Engedélyt kaptunk, hogy interjút készítsünk a verésre várókkal, de az a tulok recepciós mégsem akart beengedi, valamiféle titoktartásra hivatkozva.

1. Uraim – kapta a könyvelő az arca elé a kezét. – Megérthetik, hogy szeretnénk megőrizni az inkognitónkat.

A dzsekimet húztam az arcom elé, de már léptek dobogása jelezte, hogy megérkeztek a biztonsági őrök.

1. Kérem, hagyják el az épületet! – hangzott parancsuk, és amikor a riporter meglengette engedélyét, akkor durvább stílusra váltott: - Tépje össze kis darabokra, ide akkor sem jöhet be semmilyen firkász!

Ezzel galléron ragadták az akadékoskodó hírhiénákat, és nemes egyszerűséggel eltávolították őket a folyosóról, reményeink szerint az épületből is.

Megkönnyebbülten néztünk egymásra a könyvelővel. Ekkor vettük észre az injekciótól reszkető férfit, aki a falhoz tapasztotta arcát, két kezével fülén, és ezt ismételgette:

1. Elmentek már? Elmentek már?

1. Igen, előjöhet az inkognitóból – felelte a könyvelő.

A másik két ajtó ekkor nyílt ki, és tekintetünket kerülve, kijött egy-egy frissen elvert férfi. Az egyik szinte daliásan, büszke tartású katonatiszt benyomását keltette, a másik egy köpcös, görnyedt férfi, aki inkább hetvennek látszott, vagy még többnek. Ahogy elment mellettünk, büszkeség sugárzott róla.

El sem tudtam volna képzelni, hogy ennyi idősen is aláhasaljak a botnak, de az öreg szükségét érezte, és látszott rajta, hogy rendben lévőnek találja, amit kapott.

Kisvártatva a könyvelőt és engem szólítottak, az injekciós egyedül maradt.

Beléptem az ajtón, mely bezárult mögöttem. Kisebb helyiségben találtam magam, ahol tábla figyelmeztetett, hogy szabaduljak meg ruháimtól. Felsorolták alatta előnyeit a ruhátlanságnak, kezdve az öltözék megkímélésétől, szakadások, gyűrődések elkerülésétől, és hogy ezáltal nem fogok beleizzadni, hiszen egy alapos botozás megizzasztja az embert. A fali hangszóró pár perc múlva megreccsent, és egy férfihang érdeklődött, hogy levetkőztem-e már. Ha igen, akkor az ajtón át lépjek a szobába.

Mély sóhajjal léptem be megpróbáltatásaim színhelyére. Négy férfi várt rám. Egyikük orvosként lépett hozzám, sztetoszkóppal meghallgatta szívverésem, homlokomhoz közelítve egy tollszerű műszert hőmérsékletet mért, majd biccentve átadott a másik háromnak azzal, hogy alkalmas vagyok arra, hogy megkapjam a botozást, amiért jöttem.

1. Úgy látom, mostanában nem érezte szükségét, hogy seggbe kínáltassa magát a bottal – somolygott a doktor, és a deresre mutatott, jelezvén, hogy feküdjek fel rá.

1. Valóban nem – helyeseltem, miközben mély sóhajjal hasmánt elhelyezkedtem a fekpadon.

1. Most mi indokolja, hogy újfent megcsapassa magát? – folytatta a kérdezősködést a doktor, és a kezébe vett felírótáblára tűzött lapon feljegyezgette válaszaimat.

1. Lustaság – méláztam, miközben két férfi deresre húzott. – Nem teljesítek annyit, amennyit elvárnak tőlem.

1. Ez hiba. Ne aggódjon, könnyedén orvosolható egy kiadós botozással. Úgy látom, mostanában nem járt nálunk, de bizonyára nem felejtette el, hogy mit várhat.

1. Nagyjából tudom – sóhajtottam kínosan.

1. Kényelmesen fekszik? – választ sem várva folytatta. – A deres úgy van kialakítva, miként érzi, hogy nem kell kitolnia a fenekét, mint régebben. Bizonyára akkortájt kezdte csapatni a farát, amikor még vízszintesen kellett hasalni, és nem domborította ki a fenekét a deres.

1. Igen – fanyalogtam. – Jól emlékszem, milyen nehezen toltam ki a fenekem, még felszólításra se ment, pedig mindig azzal a szándékkal érkeztem, hogy jól fogok viselkedni a deresen.

1. Lazítsa el, és igyekezzen arra gondolni, hogy le kell küzdje a lustaságot. Így hatásos lesz a bot munkája. A saját, jól felfogott érdekében ajánlom ezt – folytatta az orvos. – Kérem, segítsen kiválasztani a botot! – utasította az egyik férfit, mire az sóhajtva bólintott.

Letolta nadrágját, szabaddá téve fenekét előrehajolt, társa felhúzta ingét. Összeszokott párosnak látszottak. Mindez a szemem előtt történt, úgy helyezkedtek, hogy mindent lássak.

A pribék odalépett a választott bottal a kezében, és odaérintette a felkínált fenékhez a botot, majd ügyesen kimért egy ütést. A férfi leguggolt, két kézzel megdörzsölte fenekét, majd újra felvette a pózt, és elvéve kezeit kíváncsian sandított rám.

1. Mi a véleménye? – kérdezte a doktor, és ujját végig húzta a vöröslő hurkán.

1. Meggyőzőnek látszik – feleltem kisvártatva.

A férfi felhúzta nadrágját. A másik következett. Ő is követte munkaköri kötelességét, és hamarosan csupasz fenékkel hajolt le megmarkolva bokáit, inge a nyakába csúszott. Fehér bőrén már látszott néhány vörös csík, aznapi ütések nyomai. Társával ellentétben nem habozott egy pillanatig sem, amikor bemutatót kellett tartania. A pribék remek ütést mért a fenekére, amitől ugrott egyet, és majdnem elesett, de az utolsó pillanatban visszanyerte egyensúlyát, és felegyenesedett. Ingét felhúzta, hogy szemügyre tudjam venni az ütés nyomát.

1. Azt hiszem, ezt választom – döntöttem el a kérdést.

1. Meglátja, uram, elégedett lesz vele! – dicsérte az eszközt a doktor, majd a két férfival együtt oldalt álltak, hogy a pribék elkezdhesse munkáját.

Életem során változó gyakorisággal kényszerültem megcsapatni a seggemet, megesett, hogy kelletlenül, máskor nyugtalanul fogadtam a botot. Mostani hangulatom eléggé összetett volt. Keveredett benne a félelem, a nyugtalanság, a jóleső tudattal, hogy megérdemelten kapok botot, és a magammal szemben támasztott elvárásokkal, miszerint úgy megnyögdeltessen a bot, hogy érezzék hangomon a tiszteletet és a belenyugvást is.

A pribék nem okozott csalódást, jómagam azonban annál inkább csalódást okoztam magamnak viselkedésemmel. Újfent kiderült, hogy nyafogós kis buzi vagyok, aki képtelen férfiasan viselkedni a deresen. Bár mindkettőnk célja közös volt, hogy alaposan meg legyen botozva a seggem, mégis nyüszítettem és vergődtem, miközben újabb és újabb ütéseket mértek féltett hátsó felemre.

Hallottam, hogy a doktor és a két férfi nevetgélnek rajtam, és a doktor még gúnyosan oda is veti:

1. Mi az? Talán nem ízlik?

Mit is felelhettem volna? Lehajtottam fejem szégyenemben, majd az újabb ütést ismét meghánykoltatott, panaszosan jajdultam tőle. Ekkor elöntött a düh, hogy még mindig nem tudom úgy állni a botot, ahogy elvárják tőlem. Nem egy botozást láttam, hiszen akkortájt, amikor akkori gazdám elkezdte csapatni a seggemet, még több deres állt egy nagyobb teremben, ahol egyszerre több férfit botoztak.

Akkortájt, míg deresre húzva, meztelenül vártam a soromra, megfigyelhettem a többiek viselkedését. A fiatalok nehezen törtek be, volt, aki hangosan lamentált, miközben megdolgozta seggét a bot. Idősebb férfiak már higgadtabban csapatták magukat, visszafogott sóhajokkal felelgettek a feneküket gyötrő botnak, és sohasem mulasztották el megköszönni a kapott verést, amikor felkászálódtak megpróbáltatásuk színhelyéről.

Ott voltam tanúja először annak, hogy egy hatvan körüli férfi alázatosan sóhajtozva, meg-megnyikkanva felelgetett a botnak, és amikor kimérték a huszonötöt, ő maga javasolta, hogy repetáztassák meg, mert úgy érzi, még többet érdemel. Tíz ütésben egyeztek meg, és láttam, ahogy kitolja vörös sávokkal feldíszített fenekét, hogy a pribék további botütésekkel kedveskedjen neki. Ezt már nehezebben bírta, fel-felhorkant, de utána elégedetten, noha nehezen mászott le a deresről. A férfi hálásan megköszönte, és a pribék kérdésére kissé zavartan felelte, hogy valóban ízlett seggének a botozás.

Évekig arra készültem, hogy én is így fogom bírni a botot, de reményeim szertefoszlani látszottak. Pont úgy nyivákoltam és hánykoltam magam, miközben a pribék azon dolgozott, hogy a büntetésem megkapjam, mint kezdetben, az első néhány alkalommal, és ritkán tudtam ellazítani a fenekemet, noha erre többször is felszólított. Amikor elkínzottan reszkettem a deresen, noha már kioldozták szíjaimat, a doktor lépett hozzám, és mire észbe kaptam volna, már fel is nyomott egy hideg végbélkúpot fenéklyukamba. Remegésem lassan alábbhagyott ujján, amit még keményen bennem tartott, nehogy napvilágra bukkanjon a belém tolt hideg falat, és restelkedve köszöntem meg figyelmességét.

1. Most már fel tud kelni? – kérdezte, kihúzva ujját belőlem.

1. Igen, doktor úr – leheltem fülig vörösen, és bizonytalanul sikerült talpra állnom és kiegyenesedtem.

1. Szorítsa a záróizmait, nehogy kicsússzon a kúp – figyelmeztetett, majd újra ellenőrizte életfunkcióimat, majd amikor rendben találta, intett, hogy mehetek.

1. Kö…szönöm – nyögtem ki, hiszen az alapvető udvariasság megkövetelte, hogy bármennyire is elvertek, megköszönjem munkálkodásukat.

1. Úgy vettem észre, hogy igencsak berzenkedett ellene – szólt utánam a doktor. – Máskor hangolódjon rá jobban, és akkor meglesz az esélye, hogy jobban fog viselkedni a deresen.

1. Elnézését kérem, de mindössze két órával korábban tudtam meg, hogy ma még hasalnom kell – szabadkoztam.

Az öltözőhelyiségben felhúztam izzadt testemre a ruháimat, majd elindultam, hogy mielőbb elhagyjam a házat. Külön szerencsének tartottam, hogy a nem ingyenes szolgáltatást a gazdám fizeti, noha gyanítottam, hogy az én keresetemből vonja le.

A kidobott riporter és fotósa az utcán várt, jöttömre egy kocsiból ugrottak ki elém.

1. Uram, fizetünk az interjúért! – mézezte a madzagot. – Csak néhány kérdést tennék fel a magazin számára. Az olvasóinkat érdeklik a megbotozott férfiak gondolatai.

1. Mire kíváncsiak? – támaszkodtam két kézzel a motorháztetőre, amúgy rendőrségi motozós stílusban, csak a lábaim nem tártam annyira szét, ahhoz túlságosan feszült sajgó bőröm.

1. Pihenjen csak – biztatott a riporter. – Az első kérdésem, hogy régóta részesül ilyen büntetésben?

1. Már ha tucatnyi év soknak számít – feleltem kitérően.

1. Ennyi idő alatt hányszor húzták deresre?

1. Hogy hányszor? – töprengtem. – Nem számoltam, de talán harminc-harmincöt alkalommal bizonyára. Régebben gyakrabban hasaltam meg a derest.

1. Hogy ízlik a fenekének a bot? Ugye, meztelenül tartja oda?

1. Persze, meztelenül. Ez a szabályzat része. Hogy ízlik-e? Megesett, hogy jobban kívántam, de az is gyakorta előfordult, hogy egyáltalán nem kívántam a botot. Előbbi esetben megfigyeltem, hogy némelyik ütés ízlik a seggemnek, ezt nem is titkoltam, a pribék fülének jólesik az ilyet hallani.

1. A most kapott bot jólesett?

1. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy igen, hiszen büntetésül kaptam, és nem jutalmul.

1. Hogyan viseli a botozást?

Itt szünetet tartottam. Egyre kényelmetlenebbnek éreztem a kérdéseket. Terelni próbáltam.

1. Minden férfi másképp viselkedik a deresen. Van, aki csendes beletörődéssel csapatja meg a seggét, mások hangosan lamentálnak, nálam sincs másképp. Rázom a seggem, és nehezen maradok nyugton, hogy jól botozható legyek. A szíjak pont ebben segítenek, minimálisra korlátozzák a mozgást.

1. Maga szerint mennyi időnként optimális a botozás?

1. Változó. Van, aki évente két-három alkalommal kap, mások azonban havi rendszerességgel is a bot alá hasalnak. Nem árt valaki, aki odafigyel a gyávábbakra, akik ódzkodnak ettől a büntetéstől, és gondoskodik arról, hogy viszonylag rendszeresen botozzák őket. Mivel a gyávábbak meglehetősen nehezen veszik rá magukat, hogy meghasalják a derest, nem ritkán fizetnek is annak, aki idekíséri és ráveszi őket.

1. Mi a véleménye a botozás jó hatásairól?

1. Évszázadokon keresztül jól bevált büntetésforma volt ez, és ami már bevált, azon nem kell változtatni – véltem. – Van, akire csak így lehet hatni, a seggén keresztül érti meg, amit meg akarnak értetni vele. A büntetés mára már sokat tökéletesedett. Orvosi felügyelettel történik meg a procedúra, gyakorlott pribékek mérik ki az ütéseket, és a deres is kényelmesebb.

1. Ha volna másfajta büntetés, amivel kiválthatná a botozást, megtenné-e?

1. Eleinte gyakran gondoltam erre, de a sokadik alkalommal már nem lázadtam ellene. Nálam ez válik be, és ha nem is tartós a hatása, mindig megismételhető. Ki kéne próbálniuk, a deresről szemlélni a világot, kiszolgáltatottan.

1. Meggondolom – felelte a riporter.

1. Amennyiben nincs több kérdése, távoznék – feleltem. – Mennyi pénzt szánt nekem, hogy feleltem a kérdéseimre?

A riporter és társa összenéztek, majd utóbbi néhány bankjegyet nyújtott felém. Nem volt valami sok, de arra elég volt, hogy egy-két napig ne kelljen dolgoznom, ebből kifizethettem a gazdámat. Rám is fért néhány nap pihenés.

Vége