Cs. története XVIII.

A Drágám tényleg lelkiismeretesen készült a „lakásavató” bulira, vakolat rendben, körmök kilakkozva – igen ám, csakhogy én azt is tudtam a korábbi tapasztalatainkból, hogy néhány napos szünet után már erősen vágyik a fájdalomra.

Nem volt kifejezetten, főleg nem erősen mazo, sokkal inkább a fájdalom-kiváltotta endorfin fröccsre vágyott – és nem vagyok én egy barbár vadállat, hogy egy hölgy kívánságát megtagadjam!

Így hát szorgalmasan keresgéltem valamit, amibe beleköthetek és megbüntethetem miatta. Végül megtaláltam. A bal lába kisujján kissé elmosódott a lakk, valószínűleg hozzáért valamihez, amikor még friss volt és nem vette észre.
Ha nem kifejezetten ilyesmit keresek, valószínűleg én magam sem vettem volna észre, de így egyenesen kapóra jött.
A nagyobb hatás kedvéért fel is hördültem.

- Ááááááááúúúúúúúúúúúú! – tört fel mélyen a torkomból a hang, valami olyasmi, amit egy súlyosan, de nem életveszélyesen megsebesített kafferbivaly bika hallathat, közvetlenül azelőtt, hogy szarva hegyére tűzi a pancser céllövőt. Aztán minek utána párszor a levegőbe dobta és minden esetben a szarvaival kapta el, jöhet a paták végjátéka – így jár, aki nem céloz megfelelően.

A Kedvesnek ismerős volt a hang és azonnal, elemi erővel tört ki belőle az életösztön.

- Mi történt, Uram?!

Ez bizony szarvas hiba volt – hogy az előző hasonlatnál maradjunk, - hiszen a nagy nehezen megtalált hiányosság mellé rögtön kreált egy még sokkal súlyosabb fegyelmezetlenséget.

Nem is hagytam szó nélkül. Belemarkoltam abba a gyönyörű sörényébe és úgy meghúztam, hogy csaknem felemeltem térdelő helyzetéből. A fejét magam felé fordítottam, hogy a szemébe nézhessek.

- Ki engedte meg, hogy megszólaljon?! – a tekintetem mélyen az övébe fúrtam és sziszegve köptem a szavakat.

Azt hiszem, még sosem látott ilyennek, ezért egy kicsit tényleg inába szállhatott a bátorsága. Megadóan lehunyta a szemét – és nem követte el azt a hibát, hogy válaszoljon a költői kérdésre.

Még mindig a markomban volt a hajkoronája, ezért, hogy éreztesse vele felháborodásom mélységét és az elkövetett bűn súlyát, annál fogva rántottam az asztalhoz.

- Nem kötözöm meg, de ha csak meg is moccan, megduplázom a büntetését!

Akkurátusan beállítottam az asztalhoz, lábak terpeszbe, kéz a lap szélén, aztán megismételtem az iménti felszólítást, mintegy nyomatékosításként.

- Ha meg merészel moccanni, megduplázom a büntetését, mint mondtam!

Nem volt teljesen alaptalan az utasítás sulykolása, Cs. ugyanis szerette megdörzsölni az én barbárságomnak kitett alkatrészeit egy-egy ütés után – nos, ez most meglehetősen súlyos következményekkel járt, jóllehet nem volt lehetetlen.

Emellett némi játékteret is nyújtott számára, hiszen ha kevesellette, amit kapott, elég volt megmoccannia és máris örülhetett az új adagnak.
A büntetés mértékét – az ütések számát – szándékosan nem közöltem vele, ez viszont nekem nyújtott nem kevés manőverezési lehetőséget.

Kézbe vettem a korbácsot és a háta mögé álltam. Újabb kis aljasság következett, a Drágám már teljes akaraterejével felkészült arra, hogy most megkorbácsolom és mozdulatlanul kell tűrnie – ám elsőre nem ütést kapott, csak végig cirógattam a hátát a korbács szálaival.
A hatás nagyobb volt, mintha lesújtottam volna a selymes bőrre. (folyt. köv.)