Régies történet

Őszi temetés fénylő napsütésben: ezer halállal tömődött sírkert fölé diadalfényt vetít az élet, vörös levelek izzanak fekete varjas ég alatt. Szomorú, kicsiny menet ballag koporsó terhétől nyikorgó üveges hintó mögött.
- Maguk ketten verseket írtak nekem könnyelmű diák korukban- hollóruhájú, hófehér kontyos asszony karol éppen őszülő, nagytestű férfiba, összefonódott pár kerülget fagyott pocsolyákat e bánatos zarándoklaton.
- Sok csodát csináltunk mi együtt hárman, Júliánna. Füredi regattán hajónk tatján maga a Balaton Királynőjeként tündökölt, most megholt barátunkkal mi ketten szorgos matrózai voltunk, befogván a legjobb szelet, győzelemig szállva a maga gyönyörűségére.
Szindbád lazított a karoláson, talán úgy könnyebb átlépni egy alattomos, befagyott pocsolyát.
- Liáné hajóján gályarab vagyok, bokáimon erős láncok rágta mély horzsolások, korbácsa falánk szíjai hátamat mardossák.
- Liáné?- kérdi fakó tekintettel a hófehér kontyos asszony, pedig szerelem tüzét hevítő gyémántként ragyogtak e szemek leány korában, midőn az internátus ablakából kihajolván hívogató búcsút intett alant toporgó, diáksapkáját spongyaként gyömöszkélő, mindenre elszánt hódolója felé.
- Liáné istennőt jelent egy múltba süppedt gyönyörű nyelven- súgta Szindbád célhoz érvén egy közeli parcellában. Búcsúzó, reménye hullt halk zsolozsma után, egy szál virágaikat a rettenetes gödörbe vetve ellenirányban indultak ők ketten, mint a végállomásról kitolató, üres személyvonat.
- Nincs kedvem halotti tor zsíros levegőjét szívni- Júliánna helyet kínált maga mellett egy napsütötte padon, rozsdás avartengerbe süppedt ókori bárka kőangyalok szirénárnyékában, messziről dobogtak már a halottas hintóval hazaballagó lovak patái.
- Írt-e már néki verset, mint nekem száz évvel ezelőtt, merített papíron, gótra hajazó cifra betűkkel, tengerkék tintával?- Júliánna rebbenő tekintetében kíváncsiság és keserű remény viaskodott: talán mégsem?
- Írtam többet is,- Szindbád őszülő bajszát simogatta, mintha a deres szőrszálak vallomása útját állni lennének képesek:
- Ó, miért? Száz év alatt félig őszre válva ez év nyarán újra születtem általa,- itt szünetet tartott, mint mikor csobogó szavaink új mederbe térnek,- Liáné azt jelenti inkább: Élet. Megkínozva, derék férfiból talpalatnyi sárrá alázva születtem újra Liáné áldott kezében, mágiás szavak közt, magzatmáz gyanánt kínpadon vonagló testemet kevéske, rossz vér, szenvedésben fakadt sós verejték-patak, eltiport arcom sebeit csípő könny borította. Miből teremtette Isten a világot? Miből teremtette Liáné új világomat: kínból fakadt elébb a szerelem, majd szerelemből az újabb kín?
Szindbád ragyogó szeme sírt, habár temetőben ez nem oly feltűnő:
- Ő huszonegy éves, én kétszáz, de Liáné lábainál örök életre vágyom, örökkön-örök gyönyörű rabszolgaságra.
Döbbenten ült Júliánna az avarba süppedt padon, száz éve látta így rajongani a reszkető ajkú férfit, diáksapka helyett most elegáns puhakalapját gyömöszölte erős kezével.
- Jöjjön velem, Szindbád! Hosszú, sivatagi évek múltán szabadok lettünk mindketten, házias békét, párnás nyugalmat kínálok magának, kandallómban téli hasábok szelíd ropogását, hajam szilaj vörösre festem, testemen száz év után sem talál csúfondárosságot, ha lábaihoz kuporodva köpenyem selyem szárnyait félénk kacérkodással széttárom.
Látva Szindbád konok arcát, távoli, szuvas fakereszten megfeszült tekintetét, reménye halván csak annyit kérdezett:
- Ugye a vasútra kikísér?
- Siessen, kérem! Liáné vár, jobb vállamra sütött bélyege lázas lüktetésben ég, mióta nevét kimondtam óhatatlanul. Aggódik, ha késem.
Fekete sárkány süvölt az indóház előtt:
- Liánéééééééééé...- az induló gőzös sípja Szindbádnak üzent: fogytán az idő.