Galamb (37)
Szubmisszív
Férfi, Meleg
  • VIP
Cikkek idő szerint
2024. 04. (49)
2024. 03. (52)
2024. 02. (63)
2024. 01. (64)
2023. 12. (63)
2023. 11. (52)
2023. 10. (66)
2023. 09. (62)
2023. 08. (64)
2023. 07. (70)
2023. 06. (56)
2023. 05. (59)
2023. 04. (47)
2023. 03. (71)
2023. 02. (44)
2023. 01. (55)
2022. 12. (76)
2022. 11. (54)
2022. 10. (48)
2022. 09. (65)
2022. 08. (75)
2022. 07. (62)
2022. 06. (80)
2022. 05. (52)
2022. 04. (81)
2022. 03. (60)
2022. 02. (54)
2022. 01. (66)
2021. 12. (63)
2021. 11. (56)
2021. 10. (45)
2021. 09. (58)
2021. 08. (76)
2021. 07. (74)
2021. 06. (55)
2021. 05. (63)
2021. 04. (67)
2021. 03. (54)
2021. 02. (56)
2021. 01. (65)
2020. 12. (45)
2020. 11. (82)
2020. 10. (64)
2020. 09. (51)
2020. 08. (61)
2020. 07. (53)
2020. 06. (49)
2020. 05. (66)
2020. 04. (69)
2020. 03. (82)
2020. 02. (48)
2020. 01. (55)
2019. 12. (55)
2019. 11. (37)
2019. 10. (52)
2019. 09. (51)
2019. 08. (75)
2019. 07. (58)
2019. 06. (53)
2019. 05. (71)
2019. 04. (60)
2019. 03. (61)
2019. 02. (71)
2019. 01. (74)
2018. 12. (39)
2018. 11. (46)
2018. 10. (34)
2018. 09. (58)
2018. 08. (41)
2018. 07. (50)
2018. 06. (36)
2018. 05. (39)
2018. 04. (30)
2018. 03. (30)
2018. 02. (34)
2018. 01. (40)
2017. 12. (27)
2017. 11. (47)
2017. 10. (26)
2017. 09. (28)
2017. 08. (42)
2017. 07. (51)
2017. 06. (28)
2017. 05. (36)
2017. 04. (44)
2017. 03. (54)
2017. 02. (28)
2017. 01. (50)
2016. 12. (49)
2016. 11. (46)
2016. 10. (43)
2016. 09. (37)
2016. 08. (44)
2016. 07. (56)
2016. 06. (48)
2016. 05. (55)
2016. 04. (35)
2016. 03. (40)
2016. 02. (69)
2016. 01. (69)
2015. 12. (44)
2015. 11. (43)
2015. 10. (65)
2015. 09. (65)
2015. 08. (68)
2015. 07. (74)
2015. 06. (85)
2015. 05. (102)
2015. 04. (69)
2015. 03. (68)
2015. 02. (74)
2015. 01. (57)
2014. 12. (56)
2014. 11. (56)
2014. 10. (55)
2014. 09. (63)
2014. 08. (64)
2014. 07. (58)
2014. 06. (42)
2014. 05. (64)
2014. 04. (48)
2014. 03. (92)
2014. 02. (59)
2014. 01. (44)
2013. 12. (46)
2013. 11. (53)
2013. 10. (33)
2013. 09. (41)
2013. 08. (48)
2013. 07. (52)
2013. 06. (62)
2013. 05. (60)
2013. 04. (55)
2013. 03. (83)
2013. 02. (62)
2013. 01. (61)
2012. 12. (58)
2012. 11. (45)
2012. 10. (54)
2012. 09. (56)
2012. 08. (61)
2012. 07. (63)
2012. 06. (31)
2012. 05. (30)
2012. 04. (33)
2012. 03. (24)
2012. 02. (20)
2012. 01. (37)
2011. 12. (33)
2011. 11. (33)
2011. 10. (30)
2011. 09. (26)
2011. 08. (25)
2011. 07. (29)
2011. 06. (25)
2011. 05. (21)
2011. 04. (21)
2011. 03. (20)
2011. 02. (19)
2011. 01. (29)
2010. 12. (24)
2010. 11. (21)
2010. 10. (25)
2010. 09. (14)
2010. 08. (26)
2010. 07. (32)
2010. 06. (24)
2010. 05. (23)
2010. 04. (32)
2010. 03. (25)
2010. 02. (33)
2010. 01. (42)
2009. 12. (34)
2009. 11. (26)
2009. 10. (26)
2009. 09. (16)
2009. 08. (26)
2009. 07. (37)
2009. 06. (32)
2009. 05. (31)
2009. 04. (39)
2009. 03. (41)
2009. 02. (23)
2009. 01. (56)
2008. 12. (24)
2008. 11. (22)
2008. 10. (13)
2008. 09. (32)
2008. 08. (41)
2008. 07. (31)
2008. 06. (10)

Penitencia

03. 28. 10:33 | Megjelent: 241x
Penitencia

Fiktív történet kitalált szereplőkkel és helyszínekkel. Figyelmeztetés: deresen történő botozás.


1628-at írtunk. Akkor már negyedik éve nem mozdultam ki vadászkastélyomból, noha illett volna legalább évente kétszer tisztelgő látogatást tennem királyunk előtt, melyet még békeidőben is elvárnak. Ajándékaimat elküldtem urunk születésnapjára és az egyházadót is leróttam, mégis penitenciát róttak ki rám.

Nem tartottam igazságosnak, és amikor az írástudó szolgám felolvasta király urunk parancsát, igencsak berzenkedtem ellene. Azonnal új pergament készíttettem elő, és a szolga a kalamárisba bökte a lúdtollat. Diktálni kezdtem a választ.

A kötelező udvariassági formaságok után rátértem arra, hogy huszonhét évet szolgáltam urunk zászlaja alatt, több hadjáratban is részt vettem, és miután beköszöntöttek a békeidők, úgy véltem, visszahúzódom vidéki birtokaimra, ahol kipihenem a harcterek, katonai táborok okozta kimerültséget. Való igaz urunk azon vádja, hogy elkényelmesedtem kastélyomban, és az is, hogy nem fogadtam el leszereléskor a nekem kínált kisasszonyt feleségnek. Ezért a sértésért újfent elnézést kérek, hiszen a király ajánlata nem mérlegelendő, parancsnak számít egy ilyen ajánlat. Hogy mégis visszautasítottam a nemes kisasszonyt, az csak azért történt, mert így sokkal jobb, előkelőbb férjet kaphatott nálam. Kitértem arra is, hogy kifizettem az egyházadót, és a királyi udvar kamarása beszámolhat arról, hogy az urunk által kirótt adókkal sem maradtam el. Ezen indokaim alapján merőben feleslegesnek és igazságtalannak tartom őfelsége kinevezett püspökének javaslatát, hogy makacs távolmaradásom miatt penitenciául részesítsenek botozásban. Itt hozzátettem, hogy nem a büntetés ezen formájától ódzkodom, hiszen a hadjáratok során gyakorta kellett a bot alá hasalnom, és ma sem riadnék meg attól, ha számomra hoznák elő a derest, ám mégis úgy vélem, hogy bizonyos kor után egy férfi, kiváltképp egy előkelő születésű férfi nem adhatja magát ilyen büntetésre. Kértem, hogy mérlegeljék indokaimat, majd a gyűrűmet a pecsétviaszba nyomva, az összehajtogatott pergamennel azonnal elindítottam egy embert, hogy csak a király kezébe adhatja át válaszomat.

Elégedetten szusszantottam. Még hogy engem megbotozni? Visszagondoltam katonáskodásom idejére, ahol igen gyakran hasaltam berzenkedve a deresre. Be kellett látnom, akkoriban is csak ideig-óráig használt a büntetés, megesett, hogy alig halványodtak el a nyomok, máris újra botot kóstolt a fenekem.

Negyvennyolc évesen, köztiszteletben álló veteránként már nem óhajtottam megcsapatni ülepemet, noha gyakorta néztem végig ilyen büntetést kastélyom udvarán. Az uradalmamban élő szolgák, földművesek, kereskedők és egyéb közrendűek közül kerültek ki a delikvensek, ezek a férfiak huszonéves koruktól egészen hatvan-hetvenéves korukig számíthattak arra, hogy bármikor megcsaphatják őket. Bűneik a lustaságtól kezdve a kisebb lopásokon át a hét főbűn megszegéséig terjedtek, példának okáért az egyik szakácsomat túlzott falánksága miatt kellett szinte havonta megcsapatni, a kedélyes férfiú igencsak meghízott a szolgálatom alatt. Ezért a bűnért még a kastélyomban szolgálatot teljesítő papot is megcsapattam néhányszor, hiszen a szerzetesi csuhán keresztül is jól láthatóan domborodó pocakja elárulta, hogy gyakorta hódol az asztali örömöknek.

Később ugyan mindig küldettem neki egy cselédlányt azzal az utasítással, hogy legyen készséges, és miután ez többször megismétlődött, az atya is elégedettsége is visszatért. Miután a kötelező böjtöt saját magára nézvést is betartandónak ítélte, így egyre ritkábban kellett falánkságért megcsapatni. Dicsértem is a legutóbbi alkalommal, hogy már jobban átéri a deres szíja a derekát, mint legutóbb. Jól emlékszem savanyú ábrázatára, ahogy felpillantott rám hasaltából, miközben arra várakozott, hogy megkapja a magáét.

Király urunk válasza alig két héttel később megérkezett. Egy dominikánus szerzetessel küldte el, akinek az is megbízólevelében állt, hogy ha a levélben foglaltakat nem tartanám magamra nézve kötelező érvényűnek, vegyen rá prédikációival, hogy mégis fogadjam el a botbüntetést.

Még mindig megmakacsoltam magam, ezért az atya beszállásolta magát a kastélyba, és kezdetét vette a meggyőzésem.

A kertben sétálgattunk, ő mellettem jött, két kezét hátul összekulcsolva derekán, és igen jól csűrve-csavarva a szót, ahogy ilyen egyházi emberek szokták, nekiállt meggyőzésemnek.

- Mi az oka, uram, hogy nem óhajtja alávetni magát a megérdemelt penitenciának? – kérdezte hűvösen.

- Nézze atyám, nem tartom magamra nézve alkalmazandónak az ilyesfajta büntetést. Nemesúr vagyok, és ez az alantasok jól bevált büntetési formája – érveltem.

- Való igaz, hogy az alantasok csak ebből értenek – biccentett. – Úgy hallottam azonban, hogy uraságodat is bemutatták a deresnek katonáskodása alatt, ráadásul vagy tucatnyi alkalommal.

- Mindig is berzenkedtem ellene – tiltakoztam kivörösödött fejjel, hiszen legalább annyira szégyenletes volt az emlék, mint tapintatlanság előhozakodni ezzel.

- Erről is hallottam – folytatta az atya, és letelepedett a márványpadra a sétaút melletti árnyat adó fák alatt. – Valamint fülembe jutott, hogy nemcsak berzenkedett, hanem a deresen tanúsított szánalmas viselkedése miatt bajtársai gúnyolódásának is gyakorta céltáblájává vált.

- Ezek az idők már elmúltak. Többé senki nem utasíthat, hogy… - ráztam a fejem még mindig kivörösödve, egyre nagyobb indulatok hullámzottak bennem.

- Emlékei szerint bajtársait nem büntették ezen a módon? – kérdezte, és megütögette maga mellett a padot.

Kényszeredetten elfogadtam az invitálást, és letelepedtem. A márvány hűvöse segített lehiggadnom valamennyire.

- Nos, igen – válaszoltam kényszeredetten. – Hajdani bajtársaim sem menekedtek meg.

- Ők jobban bírták?

- Mind alantasabb sorból származott nálam, kisnemesek, kurtanemesek lévén…

- …jobban bírták? – vágott a szavamba udvariatlanul.

- Az alantasoktól elvárható, hogy jobban bírják, hiszen úgyszólván megszokott büntetés ez náluk. De én nem voltam közülük való. A családfámat egészen a 11. századig vissza tudom vezetni, és mindig a király körüli szolgálatot ellátó legmagasabb rangú főurak közül kerültek ki a felmenőim.

- Ezt nem vitatom, de mégis, a királyi parancs minden korban rájuk is vonatkozott.

- Soha nem hallottam, hogy egy ősömet is deresre húzták volna.

- Néha szakítani kell ezzel a hagyománnyal, indokolt esetben. És önnek, mint tisztáztuk az imént, nem idegen a deres.

- Idestova hat éve nem kóstoltam botot – túrtam őszülő, rövidre nyírt hajamba elbizonytalanodva. – Miből gondolja, hogy újra eljött az ideje?

- Nem gondolom, hanem tudom. Urunk döntése megmásíthatatlan. Épp ezért, uram, arra kérem, hogy vegye magához a kirótt penitenciát. Személyesen fogom felügyelni, hogy rendben megkapja a büntetését.

- Úgy érti, még a mai nap folyamán? – néztem hökkenten rá.

Lassan, megfontoltan bólintott.

- Úgy vélem, ha uraságod is jónak látja, alkonyattájt sort keríthetünk rá. Addig imádkozzék, és készítse fel a testét-lelkét arra, hogy megcsapatik.

Elfogytak az érveim. Felkelt a padról, követtem példáját.

- Köszönöm, atyám – hálálkodtam bátorságom utolsó morzsáival, és amikor kezét csókra nyújtotta, és ráhajoltam számmal gyűrűjére.

Még alig volt dél, és szokásommal ellentétben korábban tálaltattam az ebédet. A böjti időszakra való tekintettel bőséges, ám mégis szerényebb ételsort szolgáltak fel. Máskor jobban volt étvágyam, most csak illendőségből ettem, és nem túl sokat. Az is szokásaimmal ellenkezett, hogy csupán ketten vettünk részt az étkezésen, az atya és én.

Látva, hogy szerényen szedek a tányéromra, és azzal sem birkózom meg, biccentett, és rám mosolygott:

- Úgy látom, uraságod még emlékszik arra, hogy botozás előtt nem ildomos teleenni magát.

- Hálás vagyok atyám, hogy emlékeztet erre – feleltem, és félretoltam a tányérom.

Megjegyzésétől teljesen elment a maradék étvágyam is.

A délutánt a kápolnában töltöttem, buzgó imádságokat küldtem a mennybéli urunkhoz, hogy segéljen meg engem, hogy jól viseljem a kirótt büntetést.

Félúton járt a nap lefelé, amikor értem jöttek a szolgák. Megmosdattak, hosszú, fehér inget húztak rám, a vezeklők viseletét. Ezután elkísértek a deresszobába. Ilyen helyiséget minden kastélyban kialakítottak, hogy a nemesek és férfivendégeik alkalmasint ne az udvaron kerüljenek botvégre, ha bármi okból deresre kellett hasalniuk. Erre elég volt egy rég feledett sérelem miatti kiengesztelés, vagy egy fogadás elvesztése, esetleg kártyaadósság ily módon történő rendezése, avagy féltékenységi drámák. Magam is ismertem olyan nemes urakat, akik egy vesztes kártyacsata után önként felajánlották, hogy saját megszégyenülésük árán fizetik meg a veszített összeget, így nem csappant vagyonuk.

A deresszoba a kastély bal oldali szárnyának végén, egy látszatra ugyanolyan szoba volt, mint a többi, de benyitva már látszott, hogy csak a kétszárnyú ajtó olyan, mint a többi a folyosón. Benn a bútorzat elárulta igazi rendeltetését. Középen a deres állt, körben padok, hogy az érdeklődők végignézhessék, ha valakit megcsapnak. Különböző tartókban bőséges készlet állt rendelkezésre mindenféle méretű, vastagságú vesszőkből, pálcákból, botokból és szíjakból, takaros rendben, méret és szín szerint csoportosítva.

Az atya és két pribék várt. Mivel a szobának nem volt állandó személyzete, utóbbiakat csak felrendelték a kínzókamrából a feladat elvégzésére. Visszahőköltem a deres láttán, de a kétszárnyú ajtó már bezárult mögöttem. Megborzongtam, és önkéntelenül a hátsómhoz kaptam, mintha ezzel megvédhetném attól, ami vár rám. A vezeklők vékony, fehér gyolcsingén keresztül szorítottam rá tenyereimet.

- Ugyan. Uraságod nem gyáva, a harctéren bizonyította már bátorságát nem egyszer – csóválta az atya a fejét rosszallóan, majd rábökött az egyik botra a készletből, amit az egyik pribék nyomban kézbe is vett.

- Még mindig… nem vagyok meggyőzve… - kezdtem, de a szavamba vágott.

- Kérem, ha imádkozott eleget délután, akkor könnyedén ki fogja bírni – felelte ellentmondást nem tűrő hangon.

Nagyon sóhajtottam, és a deres mellé léptem. Az egyik pribék lehúzta rólam a vékony, fehér gyolcsinget, előtűnt meztelenségem. Megbabonázva néztem a derest, majd összeszedve bátorságomat lassan rátérdeltem. Szánalmasan hosszú percekig tartó forgolódás és helyezkedés után, szuszogva végighasaltam rajta. Még egyszer, utoljára rásimítottam tenyereimet fenekemre, és míg a bokáimat leszíjazták, rajta is tartottam óvón. Csak akkor engedtem el, amikor a csuklóimat a deres elején lévő szíjakkal rögzítették, majd áthúzták a derekamon a harmadik szíjrögzítést. A deres kiképzése folytán kidomborította fenekemet, így esélyem sem volt elhúzódni az ütések elől.

Az atyára pillantottam, aki elképedésemre rajzszenet ragadott kezébe, és egy hófehér pergamenre rajzolgatott, rám pillantva az állvány felett. Mit rajzol? Engem? És miért?

A pribék, akire az a feladat jutott, hogy rám mérje a kiszabott a büntetést, elém tartotta az atya által választott botot, és én csüggedten bólintottam, hiszen nem volt beleszólásom. Megbízhatóan félelmetes darabnak látszott. Ezt régebbi tapasztalataim alapján bízvást megállapíthattam.

Pár pillanat múlva be is mutattak neki.

Hajdani szánalmas viselkedésemre szégyenkezve visszagondolva, elhatároztam, hogy most bebizonyítom, hogy férfias méltósággal fogom kibírni a botot. A pribék gyakorlott ütései elárulták, hogy nagy tapasztalattal rendelkezik ilyesfajta büntetések terén, és még az is eszembe villant, hogy gyakorta láttam őt, amint egy-egy pórt móresre tanított az udvarra kitett deresen.

Most azonban az én fenekemen táncoltatta a botot, és berzenkedő nyögdécselésemmel mit sem törődve, újra és újra keményen megkínált vele. El kellett ismernem, hogy jobban botoz, mint azok a pribékek, akik a katonai táborban és a hadjárat alatt sebtében botoztak meg, és felvontam a szemöldököm, amikor tudatosult bennem, hogy ízlik a bot. Annak ellenére, hogy kiadós nyögésekkel felelgettem, gyakorta keserves jajdulással nyugtáztam a kapott ütést, mégis eláradt bennem a furcsa érzés, hogy eddigi életem során dilettánsok botoztak, de most egy mesteri tudású pribék botja alá kerültem. Szinte sajnáltam, amikor jelentette, hogy kész.

Az atya is elégedetlen volt a látvánnyal. Odajött, kissé érzéketlenül tapogatta meg sajgó, égő bőrömet, és utasította a pribéket, hogy még tíz ütéssel nyomatékosítsa a penitenciát, a tartós eredmény elérése érdekében.

Mielőtt tiltakozni tudtam volna – és vajon megtettem volna? – a pribék újra markába köpött, és újra alámvágott a bottal. Meglepetésemre én is arra jutottam, hogy még nem vagyok eléggé megbotozva, és valóban szükséges még tíz ütés. Keservesen lihegve jajgattam, nyögdeltem ki a váratlan repetát, és amikor a pribék leeresztette a botot, kimerülten nyúltam el a párnázott deszkán, tagjaim elernyedtek.

- Büszke lehet magára, uram – szólt az atya, aki otthagyta rajzát, és ismét a dereshez jött, hogy megszemlélje a fenekemet. – Ritkán látni ilyen alaposan elvert feneket. Néhány napig bizonyára fájdalmas lesz ráülni, és nyeregbe sem fog szállni.

- A vadászszezon úgyis ősszel kezdődik – emeltem fel a fejemet, és miután a pribék kioldozta karjaimat, karommal megtöröltem verítékező arcomat.

- Látom, megviselte uraságodat a kapott bot – figyelte mozdulatomat az atya. – De bizton állítom, hogy hatásos volt a penitencia, és ez így van rendjén.

- Magam is úgy érzem, hogy jól meg vagyok csapva – helyeseltem, miközben óvatos mozdulatokkal lekászálódtam a deresről.

Hiába, nem voltam már olyan fiatal, és frissen elvert fenekem is tiltakozott a hirtelen mozdulatokra. A szolgák visszatértek, és felsegítették rám a vezeklők gyolcsingét.

- Megengedi? – kérdezte ekkor váratlanul az atya.

- Kérem? – néztem rá meglepetten.

- Magam is igénybe venném a kastély eme szolgáltatását – az atya rám pillantott, majd a deresre, amit az egyik pribék gondosan törölgetett. – Úgy érzem, ideje volna újra megcsapatni magam, idestova négy hónapja kóstolt botot utoljára az ülepem. Alkalmasint jólesne egy kiadós botozás.

- Csak tessék – feleltem, és a pribékek csak erre vártak.

Lehúzták az atya testéről a csuhát, majd alsóöltözetétől is megszabadították. Az atya éppencsak túlhaladt ötvenedik évén, és teste puhánynak látszott, bár csuhában nem kövérnek. Vaskos feneke és combja, zömök felsőteste volt, bőre sápadtfehér. Gyér szőrzet fedte ágyékát, amely lekúszott lábaira, és elszórtan fel a nyakáig, de elhanyagolhatóan kevésnyi. Sokkal szőrösebb férfiakat is láttam már botozáshoz vetkezni, de azok parasztok voltak, napégette, barna bőrrel és durva, sötét szőrzettel.

Az atya elmondott egy rövid imát, megcsókolta a nyakában lógó keresztet, ezt hagyta magán egyedül, majd a pribékre pillantott.

- Jó lesz nekem is ugyanaz a bot, bevallom befolyásolta a választásomat, hogy magam is hasonlóval szoktam kapni. Azt hiszem, huszonöt botütés első körben elég lesz.

Ezután büszkén, határozott mozdulatokkal feküdt fel a deresre, látszott, hogy már igencsak gyakorlatot szerzett benne.

- Kényelmesen fekszik, atyám? – kérdezte a pribék, aki deresre húzta.

- Ó, igen, sokkal jobb fekvés esik rajta, mint a gyalulatlan deszkából összerótt alkalmatosságokon – felelte az atya, és öle alá nyúlva a zavar legkisebb jele nélkül gondosan eligazgatta férfiszerveit.

Még mindig nem akaródzott indulnom. Hogy ne tűnjek nagyon kíváncsinak, inkább odaléptem a rajzához, és döbbenten fedeztem fel rajta magam a deresen. Az atya kiváló rajztehetségről tett tanúbizonyságot, bizony felismerhető voltam a bölcs latin idézettel és a mai dátummal kiegészített rajzon, mellyel bizonyára király urunk előtt kívánja majd igazolni, hogy a penitenciát valóban megkaptam.

Újra a deres felé fordultam, mert időközben elkezdődött az atya büntetése. Fegyelmezetten, nyugodtan nyögdelt, mindig az ütés után, sohasem előtte vagy közben. Miközben elgondokodva tapogattam a fenekemen a forró hurkákat a vékony gyolcson keresztül, megállapítottam, hogy sokkal jobban bírja a botot nálam. Időnként utasította a pribéket, hogy lejjebb, vagy feljebb mérje rá a következő ütést, és az is feltűnt, hogy a feneke alsó felét jobban megcsapatta. Elégedettnek látszott, egyik-másik ütés után hálásan köszönte meg, hogy különösen ízlett neki, ahogy a pribék alávágott. Remekül egymásra hangolódtak.

Tanúja voltam már mindenféle származású és korú férfi botozásának, de igen ritkán láttam még ennyire megfontolt, kimért, alázatos viselkedést a deresen. Az atya az első huszonöt után mélyeket lélegzett, majd utasította a várakozó pribéket, hogy duplázza meg büntetését.

A második huszonötöt már nehezebben bírta, keservesen lihegve nyögte a botot, de végül büszkén emelte fel a fejét.

- Kész?

- Kész, atyám – felelte a pribék, és elkezdte kioldozni.

- Erre már… szükségem volt – sóhajtotta az atya, amikor segítség nélkül, kissé nehézkesen felkelt a deresről. – Köszönöm – tette hozzá.

- Hogy ízlett? – kérdezte kissé szemtelenül a pribék, és visszaemlékeztem, hogy azon alkalmakkor, amikor az udvaron botozott meg bűnös alantasokat, mindig feltette ezt a kérdést, miközben nézte, hogy felkelnek a kapott ütleg után.

Az atya csak egy pillanatra hökkent meg, aztán elismerően tapogatva a fenekét, megjegyezte:

- Bevallom, meglehetősen jólesett! Ritkán kerülök ilyen gyakorlott pribék keze, vagyis botja alá. Nem tagadom, hálás volnék, ha más alkalommal is a botja alá hasalhatnék egy kiadós verésre.

Az atya másnap indult haza, kocsin utazott, előrelátásának tudtam be, hogy nem lovon tette meg az idefelé vezető utat sem kíséretével, hanem akkor is kocsiba szállt. Mintha tisztában lett volna azzal, hogy a visszaúton már nagy valószínűséggel nem fog tudni lóra szállni.

Amikor eltűnt a kocsi és kísérete a kanyargós, hegyi úton, elgondolkodva tértem vissza kastélyom termeibe. Bár előző nap kaptam botot, mégis utóbb már éreztem jótékony hatását. Hosszú idő óta először sikerült este ágybéli örömökhöz juttatnom magam, szobám magányában.

Voltaképpen ezért is utasítottam vissza az arajelöltet anno, mert már akkor is impotencia problémákkal küzdöttem, és nem akartam megszégyenülni egy ifjú asszony előtt. Úgy látszott, az impotencia a múlté.

Ha ennyi kell hozzá, akkor a jövőben változó rendszerességgel fogom látogatni a dereszobát, és ha nem is fogom úgy bírni a botozást, mint az atya, potenciaproblémákkal még néhány évig nem kell szembesülnöm.

Végül is, ha innen nézzük, valóban hasznomra volt a penitencia.

Másnap került sor a pribék megbüntetésére, hiszen bármennyire is a feladatát végezte, mégiscsak kezet, botot emelt egy nemes úrra és egy köztiszteletben álló szerzetesre. Ezzel ő maga is tisztában volt, hiszen szemernyit sem tiltakozott, noha elárulta, miközben az udvaron társai deresre húzták, hogy most egyáltalán nem kívánja a botot.

Harmincas éveiben járó, arányosan izmos testű férfi volt, előszeretettel legeltettem tekintetem a hasonló, kissé napbarnította férfiakon. Ragaszkodott hozzá, hogy saját magának számolja az ütéseket. Így kissé elhúzódott a botozás, mert meg kellett várni az ütéseket követő nyögdécselést, hogy ki tudja mondani a számot. Bár nagyon igyekezett, mégis kétszer is elrontotta a számolást, és amíg nem jutott eszébe, addig néhány ütés számolatlan maradt, mert ilyen esetben sohasem számítanak azok, amelyeknél nem a megfelelő számot mondja. Végül mindig visszatalált a helyes számra, és megkönnyebbült, hogy folytathatja a számolást, így is tucatnyi ütéssel többet kellett kapnia.

Meg kellett állapítanom, hogy annak ellenére, hogy saját bevallása szerint nem kívánta a botot, egészen jól bírta. Fegyelmezetten nyögdelte végig, és elégedett sóhajjal, segítség nélkül kelt fel a deresről. Látszott rajta a megkönnyebbülés, hogy túl van rajta.

Figyeltem, ahogy ruháiért nyúl, és lassú mozdulatokkal visszaöltözik, és nem sajnáltam.

A törvények mindenkire vonatkoznak, ahogy rám a király büntetése sújt penitencia formájában, úgy ő az én törvényeim szerint kapta meg az ilyenkor szokásos botozást.

Vége

Hozzászólások (0)

A hozzászólások belépés után olvashatók.