Kolos a colos története (8)

Még visszaszálltunk és húztunk egy sort, majd már Baja előtt alkalmas, de nem zsúfolt táborhelyet kerestünk. Találtunk is egyet, ahol pont elfért a három sátor s maradt hely a csónakoknak is. Gyorsan tábort vertünk. Az este további részében vidáman voltunk, még Gyula is beszállt, pedig a tábortűz mellett, seggre-pacsit játszottunk, kicsit aktualizált szabályokkal: aki sorra került, az letérdelt a fogó elé, bekapta annak farkát, így nem tudott felkiáltani a kapott ütéstől. Ha eltalálta, ki csapta meg, akkor ő került a fogó helyére s most az ő farkát kapta be, akit eltalált az előbb. S így tovább. Lassan mindenki sorra került fogóként is, no meg szopóként is, és persze ütőként is.
Az éjszaka mozgalmasan indult a két sátorban: az egyikben Kolos s Zsolt gyűrte-gyömöszölte egymást, míg a másikban, mi hárman Gyula s Jóska. Nekik jobb, élvezetesebb volt, mert én mind a kettőt lerendeztem, alaposan „megcsináltam”, mikor hallottam, hogy vannak még jelentkezők, a másik sátorból is, így cseréltünk párt, majd ezt mg többször is megismételtük.
Egyszóval nem sokat aludtunk az este-éjjel, de nem is igen akartunk. Jól, mondhatnám élvezetesen telt el az utolsó éjszakánk.
Az utolsó nap reggel is korán, hajnalban keltem, s mivel Jóskával és Gyulával aludtunk a nagyobb sátorban, így mozgolódásomra Jóska is felriadt és jelezte nekem, hogy ő is felkel, jönne velem. Megvártam a sátoron kívül. Kicsit álmosan került elő abból, de hamar magához tért a friss, hajnali levegőn. A Nap éppen csak felkelt, még alacsonyan járt a fák felett, s még nem is volt igazán ereje. Jóska megkérdezte mit terveztem mostanra, elmondtam válaszul, hogy bemenni a városba, de inkább a szigetre s ott körbenézni, mert a városnézést hagyjuk nappalra, mikor már a népek is hullámzanak a városban. Reggel a piac érdekes, így, vidéken.
Leragadtunk a piacnál, nem jutottunk el a szigetre, csak később, de már nem kettesben!
A piacon mozgalmas volt az élet, nyüzsgött a sok vásárló, érdeklődő, de volt sok korán kelő ember is, aki ott ette meg a reggelijét és itta meg hozzá az első felesét, majd sörét, vagy fröccsét. Mi is így tettünk. Én hurka-kolbászt választottam kenyérrel, sörrel, míg Jóska inkább flekkent evett mustárral, kenyérrel s fröccsöt ivott mellé. Míg ettünk, odaszédelgett, csapódott mellénk egy Jóska korabeli srác, aki nagyon régen ehetett, mert igen pofátlanul nézegette a kajánkat és nyelt nagyokat mellettünk.
Nem sokáig bírtam nézni, inkább elmentem, hoztam neki is hurkát meg flekkent is, kenyérrel és sört mellé. Köszönettel elfogadta, be is habzsolta hamarosan. Így én is, no meg Jóska is hagyott a kajájából s azt is neki adtuk, aki örömmel mind megette, majd rá megitta a sörét.
Már indultunk is volna tovább, a szigetre kettesben, de a srác nem kopott le rólunk, hanem alkalmi idegenvezetőnkként szegődött mellénk és mutatta az utat, szólt mindig pár szót arról az épületről, ami mellett elhaladtunk. Egy ideig zavart, de megszoktuk már később.
A szigeten is szakavatottan vezetett, mutogatott ezt-azt, majd egy bokorcsoporthoz érve, azt javasolta, hogy menjünk be, mert bent van valami érdekesség, amit meg akarna feltétlenül mutatni nekünk. Én húzódoztam, de Jóska benne volt, így bementünk a srác után.
Bent ért a meglepetés: mikor beértünk a bokor közepére, ott egy kis tisztás volt, pár ruhaneművel, egy takaró s párna. Azon ült a srác s hívta Jóskát közelebb magához. Mikor az közelebb lépett, a srác átfogta a térdeit, gyorsan feltérdelt közben s már a szája Jóska sportgatyája elején járt s a keze pedig annak szárában. Gyorsan kihámozta abból Jóska farkát, ami még ugyan kicsi, lottyadt volt, de bekapta és szorgalmasan, ütemesen szopni kezdte. Jóska elcsodálkozott, kicsit húzódozott is tőle, de nem sok sikerrel. Így hagyta és hamarosan már el is durrant benne. Gyorsan kijöttünk a bokorból és elindultunk visszafelé, a táborunk felé. Nem sokára azonban észrevettük, hogy a srác is jött utánunk. Próbáltuk lerázni, de nem sikerült. Így, mikor már eltávolodtunk a várostól, lementünk a Duna partra, nekivetkőztünk és uzsgyi belevettettük magunkat a vízbe, persze a ruháinkat gondosan letettük kint, a parton.
Míg mi bent lubickoltunk, fürödtünk, úsztunk a Dunába, a srác a partin tétlábolt egy ideig, majd maga is követett minket a vízbe. Akkor elkaptuk, jól lecsutakoltuk, de Jóska még a gönceit is behajította, azokat is kimostuk, úgy jöttünk ki a vízből. Nekünk volt száraz holmink, amit felvehettünk, de a srácnak csak vizesek voltak, így úgy döntött, hogy azokat a kezébe hozza magával, nem veszi fel. Később egy másik, elhagyott táborhelyen találtunk otthagyott zsinegeket s nyársnak való botokat, így azokkal hátul összekötöztük a csuklóit a seggénél és úgy hajtottuk magunk előtt a srácot, hogy a nyársakkal bökdöstük még ráadásul.
A táborunknál találkozott a két háromfős csapat: a többiek már felébredve meg is reggeliztek s vártak minket, mi meg bevonultunk a túszunkkal.
A sátrak mellett volt egy kis ligetes, pár fával, bokorral, így oda vezettük a srácot, és úgy kötöztük ki, hogy a két csuklójánál fogva hátul s egy harmadik madzagot a farkára kötve elől, egy cövekhez. Nem volt túl kényelmes helyzet, pozíció. De arra jó volt, hogy míg összepakolunk, elrendezzük a cuccainkat, addig ne zavarjon, sőt valaki mindig arra járjon, megcsapdossa a fenekét a kezeivel, belebokszoljon a mellkasába, gyomrába, meghúzza a haját, vagy netán tán még meg is szopassa magát vele.
Ez olyan jó lett, hogy mikor végeztünk a táborbontással, mindenki sorban megszopatta, felszopatta magát vele, majd meg is kúrta azon nyomban. (Meg kell hagyni a srác már sokkal jobban nézett ki a megmosdatása után, a táborba érkezve. Fiatal s kívánatos volt.)
Az összes csónakot – bepakolva - vízre tettük s csak akkor oldoztuk el a srácot, de akkor is a cuccait az egyik csónakba téve arra kényszerítettük, hogy a csónakok között ússzon, azokkal.
Baja déli vonalát is elhagytuk – a srác már elfáradt, így kapaszkodhatott a kajakomba – úgy csurgott velünk. A többiek haladtak tovább a vízen, én vele kieveztem, majd mikor már le tudott állni a vízben, akkor ott felállt, kiemelkedett a víz fölé, kilátszott a vízből a farka s a tökei, így azokat utoljára még jól megcsavargattam, rángattam, markomba szorítottam, hogy csak úgy sziszegett a gyönyörtől. És kézimunkával hamarosan el is küldtem a srácot, aki nagyot lőtt a vízbe, felsóhajtva ezt mondta:
- Köszönöm Uram, kár, hogy mind elmentek, maradhattatok volna még pár napot, szívesen szolgáltalak volna mindannyiitokat!
- Majd legközelebb, ha erre járunk, vagy ha Te jársz fent Pesten, keress meg! - bíztattam s köszöntem el tőle.
Rá kellett kapcsolnom az evezéssel, hogy a többieket beérjem, mert még vagy húsz km volt Mohácsig, a hajó kikötőig, amivel onnan vissza akartunk térni a fővárosba, az éjszakai kofahajóval.
A hajón utazás is élvezetes volt, nem sokat aludtunk azon éjjel, mert annyi érdekes dolog történt a hajón, a kikötésekkor, a kofák és áruik behordásakor, a sok ketrec elhelyezése a tyúkokkal, kacsákkal, no meg a sok zsák a terményekkel elrendezése a hajó fedélzetein, no meg reggel a Nagyvásár-csarnoki kikötésnél, mikor mind ezeket az egyetem épülete alatti alagutakon a Vásárcsarnokba kivitték.
Mi is vízre tettük a kajakokat, kenut, majd még kora reggel fel- áthúztunk a nagy sodrásban Budapesten, mert még kevés volt a hajóforgalom akkor.
Később még párszor találkoztunk ötösben, majd már csak Jóskával, vagy Kolossal kettesben.
Legtovább Kolossal tartottam a kapcsolatot, barátságot, csak már házasokként lazult meg ez, lettek ritkábbak s maradtak el a találkozások.
Mikor elkezdtem ezt a történetet megírni, s visszaemlékeztem a kellemes napokra az akkori Dunán, egy nem kellemes hír volt az oka: az egyik netes felületen láttam meg Kolos halálhírét. Ez volt az apropó. Sajnos.
(vége)