Tavaszi történet (1)

Idén már februárban is nagyon meleg időjárás volt, így a növények is hamarabb ébredtek, kezdtek kibújni a kertünkben a hóvirágok is, több helyen, kis telepeken. A fákon is elindult a nedvkeringés s ezért a metszést is hamarabb, még lehetőleg ennek előtte, el kellett végezni. Ilyenkor sok a nyesedék, faág, ezért mikor már látom a metszés végét, akkor meg szoktam rendelni a faaprító gépet, hogy ebből a sok kisebb-nagyobb ágat darálja össze s az így keletkezett apriték szolgál majd később, a paradicsom bokrok között mulcsként, nem engedve a talaj gyors kiszáradását.
Így tettem idén is.
A jelzett napon - 8-14 óra között jelezték előre, hogy - jönnek elvégezni a munkát. Már közel járt az idő a délhez, eléggé meleg is volt már, mikor egy duda hangját hallottam, ami jelezte, megjöttek. Kisiettem a kapuhoz s láttam, hogy szokás szerint a teherautóval ketten jöttek: egy idősebb, aki sofőr volt, meg kezelte az aprítógépet is, valamint egy fiatalabb srác, mint segítő.
(Nálunk a drótkerítésre fel van futtatva a borostyán, így felette a kertből csak a fejeket látom.)
Mentem ki a kapun, s az elém táruló látványtól földbe gyökeresedett a lábam, s a meglepetéstől csak álltam és bámultam remélve, hogy ők nem vették ezt észre.
Ugyanis láttam magam előtt egy nálamnál legalább másfél fejjel magasabb srácot – pedig én sem vagyok egy alacsony tag – sötétkék kezeslábasban volt rajta, ami alatt csak egy középkék atlétaszabású pólót (izompólót) viselt, amiből kilátszottak a fedetlen, meztelen vállai és karjai. De micsoda vállak és karok. Ahogy felemelte a karjait, hogy átfogja a földön fekvő ágakat, jól láthatóak voltak a hónaljai, az ott lévő sűrű, fekete, hosszú szőreivel s még az izompóló alól is kitüremkedtek a mellkasa hosszú, fekete szőrei.
Azon már nem is nagyon csodálkoztam, hogy nem fehér, de a Nap által megbarnított volt a bőre a szőre alatt. (Biztosan szoláriumozott már. – gondoltam.) No meg a feje, haja. Sűrű, sötét, fekete, dús s hosszú haja volt, ami legalább a lapockája közepéig leért, s amit egy széles gumipánttal kötött össze, így nem lobogott a munkája során.
Közel fél óra alatt végeztek. Ők elmentek, én meg talicskába lapátoltam s betoltam a kertbe az aprítékot még nyomban utána, pár körrel.
Már nem sok időm maradt ebédig, de azért még ténykedtem a kertben, mert nem mertem bemenni a rövid, kék sportnadrágomban. Ugyanis a korábbi élmény nyomán még mindig mereven állt a farkam, abban, előre, jól láthatóan.
Az ebéd után gyorsan aludni tértem s még elalvás előtt is álmodoztam, „videóztam” a délelőtti srácról, ami-aki újra előhívta, fenntartotta, növelte a merevedésemet. Már szinte fájt.  
Ezért a délutáni alvásom után kerékpárra pattantam, hogy tekerjek egy sort, így leplezve a még mindig meg lévő merevedésemet, mert az a kerékpáron nem „látszik”, valamint videózhassak - legalább fejben tovább – erről az emlékről.
Tévedtem!
Ugyanaz a rövid, kék, bőszáru sport-, vagy inkább futónadrágom volt rajtam, mint délelőtt, így „előbukkant” a ”kis huncut” alóla, kilátszott a félig visszahúzódott bőr alól a makkom csupasz vége. Bár észrevettem, de ezért túl feltűnő nem volt, így tekertem tovább s közben pedig ment a videó a fejemben, újra s újra végtelenítve, ahogyan meglátom, ott, a kapuban.
Már jóval túl voltam a nagygáton és az azt követő ártéri erdőben tekertem már a Duna mellett, mert itt ment, vezetett egy aszfaltos út Szentendréig. A nagygát végi patakon már túljutottam, még pár üdülő volt a parton, de azok is elmaradtak lassan.
Csak tekertem, tekertem, mint akit hajtanak, üldöznek.
Egyszer csak megtorpantam, azaz belefékeztem a kerékpárom minden fékjével. Majdnem átestem az első kerekemen a hirtelen fékezéstől. Mert ott volt előttem.
Ott volt előttem egy „bálvány”, vagy pontosabban egy „vágykép”, de nem fényjátékként, hanem háromdimenziós élő, szőrös-bőrös emberként.
Egy Adonisz.
Ott állt az úttól nem messze, lent, már kint a fák közül, a Duna partján, a homokon a délutáni napfényben.
Ragyogott a testén minden szőrszála a Nap fényében, ahogyan be- megvilágította.
Hogy lehetett ez?
Úgy, hogy Adoniszom úgy állt ott, ahogyan megszületett.
Tök meztelenül.
(Ez persze mégsem teljesen igaz, mert akkor legfeljebb piheszőrök lehettek csak rajta, vagy az sem, de most teljes szőrzetében állt ott. És milyen szőrzetben? Fekete színű, hosszú szőrszálak takarták a testét mindenhol, már ahol láttam, hátulról.)
A fékeim csikorgására hanyagul hátranézett.
Rám.
Elvigyorodott, mikor meglátott és megszólalt:
- Így akartál volna már látni késő délelőtt is, ott, otthon, nálatok, a kaputok előtt. Nem? – incselkedett velem, majd még lassan megfordult, felém, hogy már elölről is láthassam s megcsodálhassam őt teljes pucér valóságában.
- I gen, i gen, így van. Csak re mél tem. – botladoztak elő a szavak a számból.
- Rendben, most láttál. De ha többet is akarsz, akkor meg kell hunyászkodnod. Nem kicsit, de nagyon, előttem. Tedd le ott a kerékpárodat s gyere ide hozzám! De mire ide érsz, már ne legyen rajtad sem semmi! Látni akarlak téged, nem a mezeidet!
- Igenis, Uram! Már is. – harsogtam s nem reméltem ezt a lehetőséget s mit bántam, hogy én vagyok, voltam eddig a dom, a mester, az Úr, a parancsoló. És most minden fordult. Nem leszek más, mint egy földön csúszó–mászó rabszolga, de előtte!
Idegességemben majdnem eltéptem a futógatyámat, ahogyan rángattam le magamról és már a póló is lekerült rólam, később, mire elé értem, kúszva-mászva, négykézlábon.
- Na, végre, kicsit lassan hajtod végre az utasításaimat, de majd most megtanítalak gyorsítani, fürgének lenni! – hallottam és azt éreztem, hogy az egyik lábával jól belerúgott a feszülő, gömbölyödő popómba, hogy ettől hasra estem. Arccal bele a homokba.
- Kezdetnek nem rossz! – jegyezte meg, majd rátette a lábát a nyakamra és odaszorította a fejemet a homokba.
- Igenis, Uram! – próbáltam nyugtázni a parancsát, de nehezen ment a homoktól.
- Így maradsz, nem izegsz-mozogsz! – utasított, majd azt éreztem, hogy a lábát leveszi a nyakamról, mellém lép s már éreztem is a markában megszorítva az ékszereimet.
- Ajaj, ez fáj, Uram! –sziszegtem fel.
- Nem pofázol, kussolj! Köcsög szolga. – tette még hozzá és már azt is éreztem, ahogyan durván megujjazott.
- Remélem, kellemes, köcsög! – cukkolt a srác s megforgatta az ujját bennem.
Én próbáltam elhúzódni a kezeitől, nyöszörögtem, rángattam a testemet, de nem sok sikerrel.
- Fogsz még jobban is fickándozni, ha felszúrlak a már botomra! – hallottam.
- Azt ne, Uram, kérem! – kiáltottam felijedtemben.
Éreztem, hogy a srác kihúzza az ujját belőlem, majd a hajamba markol s felhúz maga előtt térdelésbe úgy, hogy lássa az elgyötört képemet.
Én is megláttam az övét.
(folyt. köv.)