Az Úrnő, az Úr és a harmadik (első rész)

Kaptam egy üzenetet tőletek, miszerint szimpatikus a bemutatkozásom és a megfogalmazott vágyaim is tetszenek mindkettőtöknek, úgyhogy akár egy személyes találkozóra is nyitottak lennétek.
Megnézem én is az adatlapotokat, emlékszem rá, már láttam, fel is keltette az érdeklődésem, csak nem mertem kezdeményezni. Azt gondoltam a széles ismerősi körötök alapján, amelyben több megbízhatónak tűnő és a közösségi életben is aktívan részt vevő személy szerepel, nem sok esélyem lenne nálatok. De nagyon örülök, hogy felvettétek velem a kapcsolatot, mert a leírtak alapján úgy érzem, ha mindenki bejön mindenkinek, akkor tényleg jól tudnánk érezni magunkat.

Viszont még így is vennem kell a bátorságot, hogy igent mondjak a találkozóra. Vajon tényleg meg akarom tenni ezt a lépést? Végtelenül sokat agyalok a lehetőségen, de egyszerűen nem bírom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy mindkettőtöknek behódoljak. Végül meggyőzöm magam és igent mondok. Egy ismerkedős, beszélgetős találkozóból nem lehet semmi baj. Küldök egy üzenetet, hogy részemről is megvan az ismerkedési szándék, majd további üzenetváltásokban megbeszéljük, hogy hol és mikor legyen a találka.

Meglepően nyugodtnak érzem magam, nem stresszelek, tényleg csak egy picit izgulok, amikor belépek a cukrászdába. A leírásotok alapján az egyik asztalnál azonnal felismerlek benneteket, közelebb megyek és úgy tűnik, örültök, hogy eljöttem. Bemutatkozunk, hellyel kínáltok, majd beszélgetünk és ismerkedünk. Szexuális vagy bdsm témát egyáltalán nem érintünk. Nem maradunk órákig, csak amíg kényelmes tempóban el nem fogynak a sütik és az italok. Aztán elbúcsúzunk és elválnak útjaink. Nem beszéljük meg, hogy lesz-e folytatás.

Ahogy hazafelé vezetek csak rátok tudok gondolni. Jófejek, lazák, szimpatikusak vagytok. Eljátszom a gondolattalal mi mindent csinálhatnánk hármasban. Teljesen bekattanok ezektől a fantáziáktól, nem bírok ellenállni a vágyaimnak, szolgálni szeretnélek benneteket. Kíváncsi vagyok, vajon ti mit érezhettek velem kapcsolatban. Bízom benne, hogy én sem voltam közömbös a számotokra. Amint hazaérek, elküldöm a levelet, melyben megköszönöm a találkozót és megírom azt is, hogy szinte bármit megtennék, hogy a szubotok lehessek. Mellékelem a telefonszámomat is. Látom, hogy elolvastátok az üzenetet, de azonnali válasz vagy hívás nem érkezik. Több nap is eltelik. Egyre inkább azt gondolom, hogy nem voltam elég vonzó vagy valami miatt nem jöttem be nektek. Elfog egy kis csalódottság, de nem amiatt, hogy mégsem szeretnétek tőlem semmit, hanem azért mert ezt nem kommunikáljátok felém. Egyszer aztán mégis megcsörren a telefon, a kijelzett számot nem ismerem, nincs az elmentettek között. Felveszem, köszönök, de a másik oldalról nincs viszonzás. Egy ismerős, de most kevésbé kedves, nagyon kimért, határozott, női hang a túloldalon csak annyit mond, hogy ezentúl szólítsam őt Úrnőmnek, a férjét pedig Uramnak. Erre hirtelen csak annyit tudok mondani, hogy "Köszönöm, Úrnőm!" és vége is a hívásnak. Üzenetben kapok három lehetséges időpontot az első szolgálatomra, amelyből kiválasztok egy nekem is megfelelőt.

Kavarognak bennem az érzések, izgatott vagyok, mosolygok magamban, de fura, hogy az örömömet nem tudom mással megosztani. Nagyon jó érzés, hogy úgy tűnik, hogy nem hiába fektettem ennyi időt és energiát az adatlapom elkészítésébe, az online megjelenésemre. Most végre beérhet a munkám gyümölcse, valóra válhat mindaz, amiért csináltam. Már csak egy utolsó lépés hiányzik, amit nekem kell megtennem és ami csak rajtam múlik, azaz meg kell jelennem előttetek.

Izgatott vagyok, ahogy vezetek és közben a gyomrom görcsbe rándul. Nagyon régen voltam ilyen helyzetben. Könnyen megtalálom a házat, leparkolok. Most már jóval idegesebbnek és feszültebbnek érzem magam. Csengetek a bejáratnál és várok. Mozgást hallok odabentről, majd kinyílik az ajtó. Meglátlak és köszönök. "Jó estét kívánok Úrnőm!". Beengedsz és utasítasz, hogy az általam hozott kiegészítőket valamint játékszereket pakoljam ki táskámból és helyezzem azokat a dohányzóasztalra. Ezek után leparancsolod rólam az összes ruhát és letérdeltetsz. Nem mondasz semmit, az asztalról elveszed az előbb kikészített nyakörvet és rám adod. Szorosra húzod, de ellenőrzöd, hogy ne legyen túl feszes. Jó érzés ez a gondoskodás, kicsit megnyugtat, hogy mindazon dolgok ellenére, amin át fogok esni (legalábbis, amit elképzeltem), jó kezekben vagyok. És ha már a kezeknél járunk... Automatikusan, külön felszólítás nélkül nyújtom a kezeimet, amikor meglátom, hogy a csuklópántok következnek. Rutinosan rámcsatolod, de nem kapcsolod össze a kettőt, majd egy-két lépéssel hátrébb állsz.

Még mindig nem mondasz semmit, ahogy ott térdelek előtted. A fejemet leszegem, csak a lábaidat látom a magassarkúban, de számomra már ez is csodálatos élmény. Próbálok kicsit megnyugodni, lassan, mély levegőket venni, majd nem feltűnően, szépen egyenletesen kifújni. Néhány perc után a férjed besétál és megáll melletted. Továbbra sem merek nyíltan rátok pillantani, de érzem, hogy mindketten engem mustrálgattok ahogy meztelenül térdelek előttetek.
Csak nem bírom ki, hogy néha lopva rátok ne nézzek, mindketten mosolyogtok. Először azt hiszem, hogy rajtam, de aztán világossá válik, hogy a helyzet tetszik nektek ennyire. Egymás felé fordultok, ölelkeztek, a testetek összepréselődik és csókolózni kezdtek. Engem elkap az izgalom, felizgat a látvány, hogy már most milyen jól érzitek magatokat. A kezed lecsúszik a férjed fenekére és felém fordítod az ágyékát. Még a passzos alsónadrágján keresztül is látom, hogy komoly merevedése van.

"Vezesd végig a kezed a farkán!" - parancsolod nekem.

(folyt. köv.)