Szolgáltatóház-történetek 5. Travis újra

Szolgáltatóház-történetek 5.

Travis újra
(Kitalált történet fiktív eseményekkel és helyszínekkel. Figyelmeztetés: deresen történő botozás, homoszexualitás, orvosi játékok.)


Kedvtelve nézegettem Milost. A szolgáltatóház konyhájában ültünk az asztal körül, és frissen főzött kávé illata töltötte be a helyiséget. Rajtam és Miloson kívül Miryam és Sean kavargatta a forró italt.

Gyakorta jöttem ki irodámból, hogy csatlakozzam alkalmazottaimhoz egy kávé erejéig. Laza, kötetlen beszélgetést folytattunk a pihenőhelyiségben.

Milos volt mindünk közül a legfiatalabb, alig huszonegy éves. Magas, karcsú alakja, szálkás teste inkább másféle örömök szolgáltatására predesztinálta volna egy igazi bordélyban, ahol nagy valószínűséggel kelendő lett volna mindkét nem körében, ám ő mégis ide jelentkezett, mert itt inkább magára talált.

Azon kevesek közé tartozott, akiket lehetett katéterezni, beöntést is vállalt, és kedvelte a vesszőzést. Egy-egy vesszőzés után olyanná vált seggének tapintása, mint a smirgli, érdessé és feltörtté változott, magam is szerettem megsimogatni, számmal érinteni. Nem, nem dugtam meg, bár megfordult a fejemben, hiszen kialakulóban volt még ifjúsága okán, még maga sem tudta, inkább a nők vagy a férfiak vonzzák. Egyelőre mindkét csapatban játszott.

Ő és Miryam tejszínt tett kávéjába, jómagam keserűn ittam, Sean pedig barna cukorral ízesítette. A beszélgetés elakadt, amikor elkészült a kávé, és csak akkor folytatódott tovább, amikor már mindannyian kavargattunk az asztal körül ülve.

- Mi a véleményetek? Egy kis közvéleménykutatás? – pillantottam körül a három jelenlévőn. – Elégedettek vagytok az itteni munkával és az ellenértékül kapott pénzzel?

- Ha nem jövök ide dolgozni, sohasem tudtam volna meg, hogy milyen érzés injekciót szúratni a lyukamba – felelte a zsoldos, aki még nálam is idősebb volt vagy tíz évvel. – Már ezért megérte.

- Nem, hiszen ez a fajta beavatkozás már kikopott az orvosi gyakorlatból – helyeseltem. – Pedig igazán hatásos, noha kissé kellemetlen érzés.

- Kissé? – ezt már Miryam mondta. – Néhány orvostanhallgató gyakorolt rajtam pár nappal ezelőtt. Miután megkatétereztek és három beöntést kaptam, injekciózni kezdtek. Hárman voltak, és mindegyik háromszor próbálkozott. Az volt a szerencsém, hogy nem ügyetlenkedtek sokat, valamint, hogy összeszokott trióként dolgoztak meg. Egyikük a fecskendőt töltötte, a másik széthúzta a seggem, a harmadik megszúrt. Aztán cseréltek.

- Ennyire kellemetlen lett volna, - vontam fel szemöldökömet. – Bár mióta ki vagy borotválva, azóta érzékenyebb lehet számodra a puncid és a lyukad.

- Lehet, hogy ez is közrejátszik – mélázott a dundi nő. – De még késő este is úgy éreztem, mintha még bennem volna a fecskendő. Az érzés órákig megmaradt.

- Így van ez – felelte Sean. – Legközelebb dugj fel egy tágítót a seggedbe, az elveszi ezt az érzést. Nem kell nagyot, mert nem az a cél, hogy kitágulj, elég egy kisebb, akár egy filctoll vagy ceruza is megteszi, persze nem a hegyével. Este, elalvás előtt feldugod, a reggel zuhanyozás előtt kiveszed.

- Kösz a tanácsot – mosolygott Miryam. Természetéből adódó szégyenérzetéből sokat veszített, mióta munkába állt nálam, és ez határozottan előnyére vált. – Ma kúpolásra jöttem, az ügyféltől fogok vagy fél tucatnyit kapni. Pedig mindig ódzkodtam attól, hogy a fenekemben turkáljanak.

- Eszerint van az a pénz – mosolygott kissé gúnyosan Milos.

Ekkor érkezett Bogumil atya, és töltött magának egy kávét.

- Dicsértessék! - emelte meg felénk a csészét.

- Dicsértessék! – feleltük kórusban, mert ezt szerette.

- Mindörökké, ámen! – felelte, és közénk telepedett.

Ezúttal papi reverendáját viselte, csak a felvételi beszélgetésre érkezett utcai ruhában.

- Atyám, ma is elvert valakit a teológusképzőben? – érdeklődtem hátradőlve, a többiek is figyelték a választ.

- Nem, úgy látszik, hogy a nebulók igyekeznek elkerülni a pálcát. De estére egyik kollégámat kell megint elvernem. Kicsit többet ivott a miseborból, és ezt kell megtorolnom.

- Ez az a pap, aki mindig elbújik, ha verés vár rá? – mosolyogtam, és a jelen lévők felszabadultan nevettek az említett atya rovására.

- Igen, és már előre próbál kibújni a verés alól. Már kora délután jelentkeznie kellett volna a büntetésért, de halasztást kért. Túlságosan sokat evett ebédre, márpedig tele gyomorral nem hasalhat deresre.

- Egyesek milyen rafináltak, ha el akarnak kerülni egy kis pálcázást – Sean letette csészéjét. – De ha belegondoltok, mindenki volt kezdő, én is és ti is. Jól emlékszem még arra, hogy alig voltam annyi idős, mint Milos, amikor bemutattak a deresnek és pálcának.

- Igen, én még jobban emlékszem az elsőre, hiszen alig néhány hete történt – ezt már Miryam mondta. – Szíjjal látták el a bajomat, emlékszem, hogy sikongattam tőle. Aztán Bogumil atya is kezelésbe vett néhányszor, nos az ő pálcája már jobban ízlett, bevallom. Bár a teológusok és papok mind férfiak, bebizonyította, hogy egy nőt is meg tud büntetni.

- Az ügyfél kérésére verte el pap – emlékeztem vissza. – Persze az ügyfél nem tudhatja, hogy Bogumil atya a való életben is Isten szolgája.

- Mennem kell, örültem a társaságnak – emelkedett fel Sean. – Pontosan fél ötre érkezik az a suhanc, aki az apjával való rossz viszonya miatt akar idősebb férfit. Az apja helyett kell bűnhődnőm, már harmadszorra.

- Ha egy nap kibékülnek, nem fog többé megkínozni – vélte Milos. – Megesett velem is, hogy apámmal összezördültünk, de eszembe nem jutott volna őt, vagy helyette mást elverni. Hoztam a szíjat, és elverte a seggem. Utána kibékültünk, kezet fogtunk.

- Hányszor fordult ez elő? – kíváncsiskodott Miryam.

- Nem sűrűn, talán kétszer az elmúlt három évben – felelte őszintén a fiú. – Talán ez is inspirált, hogy ide jelentkezzek munkára. Ki akartam próbálni a szíjon kívül mást is.

- Emlékszem a seggedre – bólintott Bogumil atya. – Tőlem kaptál először vesszőt, és olyan jól sikerült a bemutatkozása, hogy megkedvelted.

- Hálás is vagyok érte, atyám – Milos tényleg a vesszőt preferálta, és ezt kevesen mondhatták el magukról az alkalmazottak közül.

A folyosóra nyíló ajtóban ekkor egy pillanatra feltűnt Sean. Az őszülő zsoldos hátrakötött kézzel botladozott, szíjhurkot viselt a farkán, mely vezetőpórázhoz csatlakozott, ettől eltekintve meztelen volt. Huszonéves skinhead rángatta pórázát, és szidta a koros férfit, aki apját hivatott helyettesíteni. A bevált módszer szerint egy fürtben húzták fel férfiszerveire a hurkot, és az kellően megszorult azon, hogy vezetni lehessen a rácsatolt pórázzal. Nem sokkal később a folyosó egyik szobájának ajtaja becsukódott utánuk.

Néhány kattintással megkerestem a kamera képét, mely annak a szobának a látványát mutatta. Úgy helyezkedtünk a székeken, hogy a konyhai nagy monitoron mindent lássunk és halljunk. Sean megpróbáltatásai elkezdődtek.

A suhanc személyesen óhajtotta elverni, a pribék csak segíthetett neki ebben. Nem léptem közbe, hiszen ez a fizető ügyfél kívánságára történt így. Az exzsoldos nehéz percek elé nézett. Ám kínzása nem tartott sokáig, a legény gyorsan lehiggadt. Miután a pribékkel András-kereszthez kötöztette Seant, és kézbe vette a szíjat, alig két tucatnyi ütés után kitombolta mérgét. Ezután személyesen kente be kenőccsel az elvert férfi fenekét, és távozott. A pribék leoldozta az András-keresztről a férfit, és a vezetőpóráztól is megszabadította. A munka el volt végezve. A férfi kissé meggyötörtnek, ennek ellenére elégedettnek látszott, tisztában voltunk azzal, hogy egy-két nap alatt kiheveri. Ennél komolyabb verések után is mindig visszatért.

Bogumil atya a mosogatóba tette kávéscsészéjét, és felénk fordult:

- Mennem kell nekem is, az ügyfél hamarosan megérkezik. Aztán lesz egy kis dolgunk egymással! – nézett rám célzatosan, és kis grimasszal bólintottam.

A pap távozott, és kikapcsoltam a szoba kameráját, ahol Seant láttuk. Miryam és Milos kérdőn néztek rám, de nem szóltak. Zavartan magyarázkodtam, noha főnökként erre talán nem is volt szükség, hiszen nem tartoztam nekik elszámolással.

- Hamarosan megkapom a vitamininjekciómat, és utána Bogumil atya meg fog botozni.

Válasz nélkül hagyták, csak egymásra pillantottak. Aztán Milos mégis kényszeredetten válaszolt:

- Gyakorta… khm…? – nem fejezte be kérdését, de szavak nélkül is értettem, mire kíváncsi.

- Nem – böktem ki kényszeredetten. – Hetente egyszer kapok, de akkor tekintélyes adagot fecskendeznek a lyukamba. Annyira csíp, hogy muszáj utána meglátogatnom a derest. Bogumil atya lesz szíves huszonöt botütésben részesíteni.

- Jól ismerem az atyát – felelte Milos, és Miryam bólintott, jelezve, hogy neki is volt szerencséje a paphoz. – Kétszer kaptam tőle pálcát, és bizony nem kímélt. Más is kap kúpot a verés szüneteiben?

- Inkább injekciót – Milos kissé elfintorodott. – Minden ötödik ütés után megszúrják a lyukam. Így mire megkapom a huszonötöt, már négy bennem van, és az ötödikre is pucsítanom kell.

Kisvártatva visszatértem szobámba, és megnyomtam a gombot asztalomon, mely az egyik orvosi szoba ügyeleti helyiségébe kapcsolt.

- Igen, főnök? – hangzott fel szinte azonnal az egyik doktor hangja.

- Ugye, most van egy kis ideje?

- Van.

- Kérem az injekciómat – elengedtem a gombot, és vártam.

Több alkalmazottammal is tegező viszonyban voltam, de a doktorokkal nem. Még az a régi beidegződés dolgozott bennem, hogy doktort, tanárt és papot nem tegezünk, ebben nőttem fel, és a régi beidegződések még éltek bennem.

Néhány perc telt el, és fel-alá járkálva irodámban vártam a doktort, aki hajszál híján egyidős volt velem, tehát negyvenes évei vége felé járt. Letakart tálcán hozta a fecskendőt, a fertőtlenítőszert, és az ampullát.

Mindketten tudtuk a dolgunkat. Már hamarabb levettem zakómat, így csak a nadrágomat és alsómat kellett letolni, és ingemet feljebb húzni. Ezúttal, mivel nem volt más az irodában, a másik oldalról könyököltem rá asztalomra, így fenekemmel az ajtó felé fordultam.

Még mindig volt bennem némi berzenkedés a rectális injekció ellen annak ellenére, hogy minden alkalommal szakszerűen szúrtak meg, minden tétovázás nélkül. Ehhez segítenem kellett munkájukat azzal, hogy ellazítom fenekemet és a lyukamat. Ó, ez a kiszolgáltatott póz! A doktor határozottan szétfeszítette fenekemet, és a szokásos törlést is megkaptam a fertőtlenítő kendővel. Hallottam, hogy csattan a gumikesztyű, a többi megszokott zaj is megfelelő sorrendben érkezett. Hideget éreztem, feszítést, majd hirtelen döfést. Szégyenkezve nyögtem, és felkaptam a fejem, aztán lehajtottam ismét, asztalon fekvő karjaimra. Hiszen a nyomó, feszítő érzést okozó eszköz már bennem volt, lüktető lyukamban fészkelt, így az injekciózás első, félelmetesebb szakasza megtörtént.

A második szakasz következett, amikor lassan belém injektálták a folyadékot. Nemes egyszerűséggel ezt itatásnak neveztem, hiszen komótosan kortyoltam a vitaminkészítményt, miközben ablakomon kinézve a felhőket figyeltem.

Évek óta így kaptam meg a vitaminjaimat, mégsem tudtam megszokni, pláne megszeretni az érzést, amit a rectális injekció okozott. Többször is szóba került, alkalmazottaimmal is beszéltünk erről. Volt, aki fel se vette, ám olyan is, aki jóval megalázóbbnak tartotta minden verésnél.

Egyre jobban feszült a hasam, és megérkezett a csípő érzés is, melyet a C-vitamin okozott. Minden önuralmamra szükség volt ahhoz, hogy ne szólítsam fel a doktort, hogy hagyja abba, ne pumpálja belém az egészet, ám mégsem szóltam, csak egyre keservesebben sóhajtoztam.

Amikor elkezdtek injekciózni, néhány éve, akkor tanácsolták, hogy miközben belém injektálják a folyadékot, lélegezzek mélyeket, mint beöntésnél, ez segít eloszlatni a folyadékot, és enyhíteni a puffadtságérzést. Mindig hangosan szuszogok, egyrészt mert ezt tanácsolták, és valóban, mintha enyhülne a kellemetlen puffadásérzés, másrészt mert ki kell adnom magamból valami módon, hogy igen kellemetlennek érzem az injekciózást.

Végre, az utolsó kortyot is megkapom, ezt az orvos paskolása jelzi fenekemen, mindig ezt csinálja, mielőtt kihúzza a tűt, mintegy megdicsérve, hogy ismét jól viseltem ténykedését. Ha tudná, hogy legszívesebben hangosan nyögtem volna végig a procedúrát, nem paskolna ilyen elismerően.

A tű visszafelé is végisiklik záróizmaim szélén, és felkelhetek. Büszkeséget érzek, elvégre ismét magamhoz vettem az egészségem szempontjából igen fontos gyógyszert, és férfiként viseltem az ezzel járó megpróbáltatásokat. A doktor távozik, én pedig letolt nadrággal, összeszorított záróizmokkal várok még néhány percet, közben szórakozottan babrálgatom farkamat. Megint elkezdett merevedni, mint ilyen alkalmakkor nem ritkán, de most nincs idő és alkalom masztizásra. Le is lankadok néhány lankasztó hatású gondolattól, és felcibálom nadrágomat.

Átmegyek a deresszobába, noha még ott még csak a pribék várakozik, aki más alkalmakkor botozott. Ismét lecsupaszítom hátsómat, és felhasalok a deresre, hogy Bogumil atya azonnal elkezdhessen botozni, ha megérkezett. A pribék eligazgatja ingemet, nadrágomat, és ölem alá csúsztat egy kemény párnát, hogy a seggem kidomborodjon. Hálás vagyok érte, mert sokkal nehezebb dolgom van, ha parancsra nekem kell kitolnom.

Vajon valaki meg tudja tenni, hogy parancsszóra kitolja, miközben tudja, hogy a bot le fog csapni rá? Ezen tűnődöm, és meg is kérdezem a pribéktől, volt-e a praxisában ilyen férfi.

- Igen, egyre emlékszem, egy hatvan körüli tagra – feleli. – Lassan lehetett botozni, mert egyrészt igencsak megkínlódott minden botütést, másrészt ragaszkodott ahhoz, hogy kitolja minden ütésre a seggét, úgymond a bot iránti tisztelete jeléül. Csodáltam is ezt a kettősséget, hogy egyrészt látszik, hogy ki van éhezve egy jó verésre, másrészt minden ütéstől akkorákat nyög, mintha először kóstolna botot. Szabadkozott, hogy évek óta nem kapott már, és ismét rá kell hangolódnia, de a többedik alkalommal bevallotta, hogy fiatalkora óta mindig ekkorákat nyög, ha botozzák. Mégis kérte, hogy ne kíméljem. Aztán megint összeszedte magát, kitolta remegő, lágy húsú seggét, és kiváltotta tiszteletemet azzal, hogy nem rántotta el, nem szorította össze, mindig bevárta az ütést. Akkor rándult össze, és panaszosan nyögött. Alkalmasint fél órába is beletelt, amíg megkapta a huszonötöt. Mindig hálás volt, a kialkudott összegen felül is megjutalmazott.

- Tehát létezik ilyen – tűnődtem, miközben deresre húzva, kidomborított, meztelen fenékkel vártam a sorsomat.

Igyekeztem nem venni tudomást a csípésről, mely egyre erősödött lyukam mélyén, és hiába ráztam meg időről időre faromat, az nem és nem múlt el. A pribék közben a falhoz lépett, visszanézett rám, majd ismét a falhoz fordult, és kiválasztott egy botot nekem.

Ekkor érkezett Bogumil atya, barna csuhájában, határozott ajtónyitással és -csukással.

- Nos, itt vagyok! Látom, már várt – pillantott rám elégedetten.

- Igen, kérem mutasson be ismét a botnak! – felemelt fejjel, büszkén hasaltam meg a derest, hiszen egy főnöknek jó példával kell elől járnia, és végeredményben egyikünk sem volt kezdő.

- Látom a múlt heti botozás eredményei már alig-alig látszanak, ideje az új adagnak – átvette a botot a pribéktől.

Nem várakoztatott tovább, hiszen tisztában lehetett azzal, mennyire csíp a kapott gyógyszer, és azzal is, hogy mit várok el tőle. Ezúttal is tétovázás nélkül nekilátott botozásomnak.

Ismét a középkori parasztokra gondoltam, akik mértéktartó nyögdeléssel, vagy kínos jajgatással csapatták feneküket, és igyekeztem hozzájuk hasonlóvá válni. Bogumil atya valóban nem volt kezdő. Úgy nyögtem a botütésektől, hogy zene lehetett füleinek. Meg is jegyezte, hogy a papok sokkal hangosabbak is tudnak lenni a deresen. Ezt dicséretnek vettem, és továbbra is igyekeztem férfiasan nyögni.

Középkori paraszt bűneire gondoltam, hogy akkoriban miért húzták deresre őket, és gourmand módra válogattam a vétkeik között. Ezúttal hanyag munka miatt csapattam magam, hiszen kapáláskor sok gyomot hagytam a paprikapalánták között, és ezért érdemesültem ki a botra. Bár soha életemben nem kapáltam, mégis könnyedén bele tudtam helyezkedni az idősödő paraszt bőrébe, aki talán lustaságból, talán gyengülő látása miatt nem tudta megkülönböztetni a gyomot a haszonnövénytől, mindenesetre beláttam, hogy megérdemlem a büntetést.

Hiába szorítottam össze a fogam, kínlódva nyögdeltem, kínosan szabadkoztam viselkedésem miatt, főleg a vége felé, amikor már az egész seggem lángolt a kiadós ütések nyomán. Nehezteltem magamra, hogy noha majd egy évtizede nyitottam meg a házat, és szinte azóta kapom a kellemetlen rectális injekcióimat és utána a botot, mégis úgy kínlódok, miközben csapatom a seggem, mint egy kezdő.

Újfent megfogadtam, hogy legközelebb halkabb leszek, kimérten felelgetek nyögésekkel minden egyes ütésre, de ezek a fogadalmak gyakorta megtörténtek részemről, mégsem tudtam betartani soha. Bogumil atya kis szünet után kimérte a huszonötödiket, amire már csak halk nyöszörgéssel reagáltam.

Bár tisztában voltam azzal, hogy nálam erősebb férfiak kibírnak ötvenet is, még sohasem adattam magamnak annyit. Egyrészt csak saját magamnak bevallott gyávaságból, másrészt abból az elgondolásból, hogyha huszonöt is ennyire megvisel, hogyan bírnám ki a dupláját?

Eszembe jutott a Ludas Matyi című film, melyben ugyanazon alkalommal kétszer is deresre húzták a fiatal legényt percekkel az első adag után, és ő másodszorra is némán tűrte az ütleget, sőt egy ókori történet* szereplője is felötlött bennem, aki negyven botot kapott a meztelen seggére, amelyet csak egy kis ágyékkötő takart, azt is felhajtották a verés okán, és ő fegyelmezetten, fütyörészve mérette magára a fáraó által rendelt botütéseket.

Tehát voltak a múltban olyan kemény férfiak, akik nemhogy nem jajgattak, de némán, vagy unott fütyörészéssel viselték a botbüntetést, noha a pribék alaposan megcsapta seggüket. Különösen a fütyörésző hadvezéren tűnődtem, aki egész büntetés alatt szinte unottan egy katonanótát fütyörészett, miközben nézte a mellettük elhaladó menetet. Aztán kiderült, hogy mégis jobban megviselte a kapott botozás, mint vélte. Annyira reszkettek lábai, hogy nem tartották meg testét. A fáraó testőrei, akik elvégezték és felügyelték a büntetés szabályos végrehajtását, gúnyos nevetés kíséretében hajították fel egy arra elhaladó szekérre, ahol lihegve hasalt egy terményzsákra, és csak a gúnyolódástól lett könnyes a szeme. Ott hasalva még sokáig dohogott azon, hogy noha hadvezéri rangban szolgál, és több évtizede hűséges katonája a fáraónak, ez sem menti fel az alól, hogy időről időre megcsapják.

Bogumil atya ekkor leeresztette a botot, és kifejezte reményét, hogy elégedett vagyok munkájával.

- Ritkán látok ilyen szépen megbotozott feneket – szólt elismerően, amikor felkecmeregtem. – Bezzeg a papok előszeretettel rángatják a seggüket, ha verést kapnak, így nem látszanak ilyen határozott nyomok, inkább kuszán szelik át a vörös csíkok a bőrüket.

- Elnézését kérem, hogy ilyen hangos voltam, de igencsak fájt a ténykedése - szabadkoztam újra. - De a csípés üdvösen elmúlt tőle..

- Váljék egészségre, Isten nevében! – kívánta az atya, miközben én szégyenkezve öltöztem fel.

Visszatértem az irodámba, azonnal letoltam nadrágomat, és csak ott tapogattam meg forró, hurkás seggemet, mely úgy sajgott, mint más, hasonló alkalmakkor. Büszke voltam arra, hogy ezúttal sem tértem ki a bot elől, noha igencsak tartok tőle, és férfiasan meghasaltam a derest. Valóban elégedett voltam az eredménnyel, és kedvtelve simogattam a nyomokat.

Ezután, mivel most már számíthattam némi magányra, és merevedésem is egyre határozottabbá vált, maszturbálni kezdtem. Ehhez fantáziámat is előhívtam, mert másképpen nem megy, és hol Seanra, hol Milosra, hol az injekciózásomra, hol a botozásomra gondoltam. Még a gyáva pap is eszembe jutott, akit Bogumil atyának este kell deresre húznia, és elképzeltem, ahogy pironkodva, vonakodva hasalja meg a derest, és már közben lamentál. Köréje pedig odagyűlnek a többi papok, akik gúnyos megjegyzésekkel kísérik botozását, felszólítják férfiasabb, istennek tetszőbb viselkedésre, sőt saját példáikat hozzák, mint illő magatartást segg botoztatása közben. A nyivákoló, szűkölő pap meg szégyenkezve felelget nekik a deresről, újra és újra szánalmasan jajgat, és bár belátja az őt gúnyolók igazát, nem és nem javul viselkedése. Bogumil atya pedig gondosan botozza a rázkódó feneket, legjobb tudását nyújtva újra és újra megkínálja a bottal, míg végül a férfi jajgatva esküdözik, hogy legközelebb jobban fogja bírni, sőt megkockáztatja, hogy nem fog bűnbe esni, utoljára hasalt a bot alá.

Vajh’ mi oka lehet, hogy egyes férfiak fegyelmezetten tűrik, mások szinte unottan csapatják magukat, megint mások keservesen jajgatnak, és igen kevesen tanúsítanak olyan magatartást, ami a pribékkel egy szintre emeli őket? Ez a halk nyögdelés, és a pribék kérdéseire tisztelettudó válaszok megfogalmazása. Sohasem fogok eljutni eddig, mert viselkedésemet a deresen főként a kínos nyögdécselés és a kapkodó szabadkozás jellemzi.

Többedik nekifutásra, vagy fél óra elteltével sikerül elélveznem, annyira csaponganak a gondolataim.

Vége

*Boleslaw Prus: A fáraó