Átnevelő tábor

Átnevelő tábor
(Kitalált történet, fiktív szereplőkkel és helyszínekkel. Figyelmeztetés: homoszexualitás, deresen történő botozás.)


Az ébresztő automatikusan kapcsol be reggel 7-kor. Megtaszítom a mellettem alvó fiatal férfit, a nevét már elfelejtettem, vagy meg se kérdeztem. Többnyire így teszek egyéjszakás szeretőimmel. Ez is csak egy feledhető srác volt a sorban. Amikor kiválasztottam, még úgy véltem, fenomén az ágyban, de még jóindulattal is csak közepesre osztályoznám teljesítményét.

Morogva kászálódik ki, megvárom, míg lezuhanyozik, magára ölti este leszórt ruháit, és kattan utána a bejárati ajtó. Újra birtokba vehetem a lakásomat. Ráérősen lezuhanyozom én is, majd a kávét két falat piritóssal helyezem el gyomromban, mert enélkül gyomorfájás követné a reggeli frissítőt. Munkába indulok.

Pontosan tudom, hogy éji bűnöm nem maradhat megtorlatlan. Ez jól bevésődött az átnevelő táborban, ahová a huszadik születésnapom után néhány nappal kerültem, szüleim határozott utasítására, ez volt a feltétele annak, hogy megmaradjak szeretetükben.

Gyarló emberi lény vagyok én is, tehát szükségem van felmenőimre, szeretem őket, és bár sohasem volt felhőtlen a kapcsolatunk, szinte minden héten beszélünk, telefonon mindenképp, hiszen más városban élnek.

Mialatt a délelőtti pangást kihasználva megfogalmazom a büntetés igénybe vételére, és elutalom az ellenértékét, hiszen ingyen Krisztus koporsóját sem őrizték, felidézem az átnevelő tábor szigorát, és el kell ismernem, értették a dolgukat, noha tartós eredményt nálam nem tudtak elérni.

Elintézek egy-két telefont, megiszom a második kávémat tíz óra körül, ügyfelekkel tárgyalok, majd az adminisztrációra váró aktakupacra nézek, és borús arccal magam felé húzom az íróasztalon. Nem halogathatom tovább, helyettem nem fogja megcsinálni senki.

Felütöm az első aktát, ráragasztom az iktatószám csíkját, majd szinte oda sem figyelve beviszem a gépbe az előttem heverő akta adatait. Ujjaim néha megremegnek a klaviatúrán, mert gondolataim ismét a hajdani átnevelő táborban töltött időszak emlékei merülnek fel bennem.

Húsz éves voltam, mennyire fiatal. Most, negyvenhét évesen el se tudom képzelni, hogy ennyire naiv is voltam valaha. Akkor még hittem, hogy szüleim határozott óhajára elmúlnak homoszexuális hajlamaim, és bátyám után én is meg fogok nősülni, családot alapítok. Miért is nem működött az átnevelés? Hiszen minden foglalkozást végigcsináltam sorstársaimmal, és a büntetéseket is fanyalogva bár, de elfogadtam.

Mise naponta kétszer. Itt az atya felhívta figyelmünket isten haragjára, amennyiben homoszexualitás vagy maszturbálás bűnébe esnénk. Mindkettőt felejtsük el. A szex csak isten örömére történhet, szigorúan fajfenntartás céljából, házasság kötelékében, egyazon nővel minden alkalommal. Ha ezeket a szabályokat betartjuk, megnyílik utunk a mennyországba, ellenkező esetben a pokol vár ránk.

Honnan sejtettük volna, hogy éjjel is megfigyelnek? Amikor a közös hálóteremben nyugovóra tértünk, harmincnégy férfi húsz és negyven év között, a lámpaoltás után bűnre csábított a sötét, a férfitestek izgató kipárolgása, és ha nem is az első éjszakán, de a harmadikon már nem a saját ágyamban aludtam.

Egy héttel később ért a hidegzuhany, amikor két unalmas, érdektelen előadás és meztelen női testekről szóló videók nézegetése után eljött az első hét értékelése, mely mindannyiunkat váratlanul ért. Így jár, aki nem olvassa el a szerződés apró betűs részét, mielőtt aláírná. Mert a teremben, ahol – mint egy iskolai osztályban – ültünk átnevelő tanáraink előtt, felsorakozott az intézmény vezetője, a miséket celebráló atya, az etikatanár, a szexuális átnevelő szakoktató, aki a pucér nőket nézette velünk videókon és képeken, és ezen komor férfiak egy listát ismertettek velünk, melyen neveink sorakoztak. Alig néhány társunk maradt ki.

Ekkor szembesültünk azzal, hogy éjjelente a hálóteremben lehallgató készülékek és éjjellátó kamerák készítettek felvételt, így nem maradt titokban magányos vagy közös örömszerző tevékenységünk egyetlen mozzanata sem.

A magasröptű, vallási képekkel tűzdelt példabeszédet követően kihirdették a számunkra előirányzott erkölcsnemesítő büntetéseket, melyek kivétel nélkül a fenekünk elveréséről szóltak, csak az eszköz változott és az ütések száma.

Ezután felszólítottak bennünket, bűnösöket, hogy vonuljunk át kettős sorban, szoros felügyelet alatt a helyszínre, melyet már előkészítettek fogadásunkra. A maradék féltucatnyi társunk ezen a délutánon jutalmul önmegtartóztatásukért, könyvtáras és edzőtermes elfoglaltság közül választhatott, attól függően, hogy testét vagy szellemét kívánta pallérozni.

Nem minden szorongás nélkül követtük őreinket – mert mi másnak is nevezhetném őket? –, akik végigvezettek bennünket az intézmény kongó folyosóin, míg az alagsorba nem értünk, ahol kijelölték a várakozásra a folyosószakaszt, figyelmeztetve mindannyiunkat, hogy üdvös lenne meglátogatni a mellékhelyiséget, mielőtt elvernének.

Jó tanácsnak bizonyult, mert többen azok közül, akik életükben először kóstoltak vesszőt, pálcát vagy szíjat, képtelenek voltak uralkodni testükön, és nemcsak hangos jajgatással viselték a verést, de maguk alá is vizeltek kínjukban, sőt egyikük a záróizmain sem tudott uralkodni. Egy héttel később már rutinosabbak voltunk, bár kevesebben is estünk bűnbe, kivétel nélkül meglátogattuk a mosdóhelyiséget a büntetés kiszabása előtt.

Egyenként szólítottak bennünket. A zárt ajtó mögül kihallatszott társunk ítéletének felolvasása, hogy hányszor, miképp vétkezett, melyet a felszólítás zárt, hogy tegye szabaddá fenekét, ugyanis legoptimálisabb a meztelen hátsóra mért ütésekkel honorálni a bűnt.

Amikor tizenvalahányadikként sorra kerültem, igyekeztem összeszedni bátorságom maradékát, és a kérdésre bevallottam, hogy ez lesz az első alkalom életemben, amikor elvernek, hiszen engem még soha senki nem ütött meg. Ez igaz volt, hiszen gazdag, felsőbb osztálybeli családban nőttem fel, ahol inasok és lakájok szolgáltak ki, mély tisztelettel szóltak hozzánk, és fel sem merült soha, hogy bármiért verést kapjunk. Az inasok már más kategória volt, ők rendszeresen kaptak pálcát, mely büntetést azt szolgálta, hogy jobban szolgáljanak. Ilyenkor észrevehető volt, hogy sajgó fenekük miatt nehezebben mozognak, napokig sóhajtoztak, ha megfeszült megkínzott bőrük.

Aznap engem is pálcával avattak fel. Miután szembesültem vele, hogy huszonöt ütést fogok kapni, fanyarul bólintottam, majd kissé vonakodva léptem a dereshez, mely felett a falon jókora illusztráció függött, melyről egyértelművé vált bárki számára, hogyan kell szabályosan felhasalni. Mi tagadás, kényelmes fekvés esett rajta, bár kissé zavart, hogy a deres kiképzése folytán fenekem kidomborodott, de még ezt is elfogadtam, hiszen így nem nekem kellett kitolnom, ha erre kapok felszólítást, hanem végig ebben a pózban maradok.

Nadrágomat lejjebb cibálták, ingem felhajtották, így nemcsak a fenekem került a tekintetek középpontjába, hanem combjaim és derekam, hátam egy része is. Ezután leszíjaztak, és figyelmeztettek arra, hogy csak akkor lesz hatásos a büntetés, ha a pálca csapásai közepette folyamatosan a bűnömre gondolok.

Meg kell hagyni, az első verés alkalmával még nem voltam tisztában azzal sem, hogy a farkamat hasam felé fordítsam egy óvatlan mozdulattal, később már ügyeltem erre. Miközben nyögdelve csapattam a fenekemet, nem sikerült arra gondolnom, amire utasítást kaptam, inkább az járt a fejemben, hogy mi volna, ha ismerőseim, rokonaim látnának ebben a megalázó helyzetben. Talán ez is közrejátszott abban, hogy a büntetés nem érte el célját.

Bár a pribék alaposan kitett magáért, ezt az átlagosnál kissé nagyobb fenekem is indokolta, mégsem tudott eredményt elérni. Pedig utóbb bizonygattam, hogy úgy elvertek, hogy szinte lángol a fenekem, a hatás nem volt tartós.

Aznap este még túlsággal fájt, hogy masztizásra gondoljak, de másnak már néhány óvatos mozdulatot tettem a takaró alatt, és ennyi is elég volt, hogy elélvezzek. Voltaképpen már a gondolattól felkeményedtem, hogy tilosban járok. A hét vége felé már biztos voltam abban, hogy nem marad titokban tettem, ezért két éjjel is takaróm alá fogadtam egy-egy sorstársamat, akik úgy hatoltak belém, ahogy én is sóvárogtam. A heves együttlét során földre hullott takaróval sem törődtünk, tisztában voltunk azzal, hogy a büntetést így sem kerülhetjük el.

Néhány hétig így is történt. Heti egyszer változó létszámú sorstársaimmal meg kellett hasalnom a derest, és harmadik-negyedik alkalommal már egészen magától értetődőnek tartottam, hogy megint pálcát kapok. Lelkiismeretemnek jót tett, hogy a bűn után a büntetést is megkaptam, és szinte felszabadultan, megkönnyebbülten keltem fel, miután a pálca elvégezte a dolgát rajtam.

Ez feltűnt a jelenlévő pribéknek és a büntetéseket figyelemmel kísérő intézményi bizottságnak is, emiatt megbeszélést tartottak ott helyben, megszemlélték elvert fenekemet, meg is tapogatták tűnődő arcot vágva, majd arra a közös elhatározásra jutottak, hogy pálcával nem lehet megjavítani engem, ezért más eszközt is ki fognak próbálni rajtam, ha ismét elkövetném a maszturbálás vagy homoszexualitás bűnét.

Csak lebiggyesztettem szám sarkát, hiszen már jól ismertem a pálcát, és nem tudtam elképzelni, hogy más eszköz alaposabban meggyötörne, sőt bevallottam magamnak, hogy voltaképpen nem is esett rosszul a pálcázás. Titokban többször is felkeményedtem, ezért lassabban kászálódtam le a deresről, hiszen olyan gondolatokat kellett az agyamba hívnom, amelyektől visszapuhultam. Hiába, férfiak nem rejthetik el, ha le kell mezteleníteniük feneküket, hogy igenis fel tudnak keményedni verés közben.

Erről egyébként a sorstársaimmal is beszélgettünk a verések után, amikor nyögve, sóhajtozva regenerálódtunk a hálóteremben hasalva ágyunkon, és borogattuk megkínzott fenekünket. Többen is bevallották, hogy a pálca, a szíj merevedést okozott, akit vesszőztek, ilyenről nem számolt be.

Ismét sikerült bűnbe esnem, és a kéthónapos átnevelő tábor a vége felé közeledett. Az intézményi bizottság döntéséről akkor szereztem tudomást, amikor már letolt nadrággal álltam a deres előtt, és vártam a hasalásra felszólító parancsot. Érzelemmentes hangon olvasták fel a heti bűneimet, valamint azt, hogy ezúttal huszonöt botütéssel fogják megtorolni azokat.

Még akkor is bizakodtam, amikor deresre húztak, és a pribék arcom elé tartotta a botot, hogy szokás szerint előtte, majdan utána is csókkal köszönjem meg munkálkodását rajtam. Ajkammal érintettem a botot, ahogy eddig a pálcát is, vaskosabbnak, súlyosabbnak éreztem. Szoptam már hasonló átmérőjű farkat, ez is eszembe jutott akkor.

Aztán megkaptam életem első botozását. Nem szépítem, bár jobban hangzana, hogy hasonlóan unott nyögésekkel fogadtam az ütéseket, mint a pálcáét, de nem így van. Első botozásom csúfosan sikerült, és nem a bot hibája volt. Azzal rendben volt minden. A viselkedésem volt csúfos, mert nemcsak hangosan jajgattam és tiltakoztam a gondosan kimért ütések ellen, de ököllel püföltem a derest arcom előtt, amennyire a csuklómat szorító szíj engedte, és többször is felpanaszoltam, mennyire meggyötör a bot.

Kétszer pihenőt is kaptam, mert elsőre a huszonöt botütést valóban sokallották a bizottság jelen lévő tagjai, és a szünetekben megvitatták fenekem kinézetét, kifújhattam orromat, és egyáltalán nem túloztam, amikor bevallottam, hogy sokkal jobban fáj a pálcánál. Könyörögtem, hogy pálcát kaphassak újra, de ezt nem tartották jó ötletnek. Mindent, mindent megígértem, amit csak hallani akartak, a szodómiát, a maszturbálást abbahagyom, normális életet fogok élni, nem engedek magamba másik férfit… bármit megígértem volna.

A botozás mégis folytatódott, és bizony a vége felé megtörtént az, amit a legjobban szégyellek, összepisáltam magam. Máig sem tudom, hogy történhetett. Az biztos, hogy a jóleső keményedés elkerült, voltaképpen nem is gondoltam a farkamra, annyira elvonta a figyelmet róla a bot, aminek voltaképpen ez volt a funkciója.

A végén szégyenkezve csókoltam meg a botot, és a szokottnál is lassabban kecmeregtem fel, de ennek most nem holmi merevedés volt az oka.

Kinevettek, és felemlegették, hogy a közép- és újkorban a parasztlegények gyakorta hasaltak deresre, és meg se kottyant nekik egy kiadós huszonöt, pedig a pribékek igencsak kitettek magukért akkoriban is. Hiába tiltakoztam azzal, hogy ők gyakorta kóstoltak botot, míg én először kínáltam fel a fenekemet ennek az eszköznek, felszólítottak, hogy öltözzek fel, és menjek a kápolnába imádkozni, mivel botozás közben többször is káromoltam istent és a jelenlévő képviselőit, a bizottságot. Így a maradék délutánt és estét imádkozással kellett töltenem, mellékbüntetésként vacsorát sem kaptam.

Az átnevelő táborból fennmaradó két hét alatt őrizkedtem a bűntől, mindkét formáját elutasítottam, bár egyre jobban feszegettek vágyak, legyűrtem minden egyes alkalommal. Így voltaképpen sikeresen végződött átnevelésem, legalábbis szüleimet erről tájékoztatták.

Azóta eltelt több, mint két és fél évtized. Nem tisztultam meg a bűntől. Időről időre újra bűnbe esem, és csak a bot segít abban, hogy ne vétkezzek. Ám az eredmény csak átmeneti, alig néhány hét, és újra a bűn útjára lépek. Éjjel felébredek arra, hogy maszturbálok, öntudatlanul fogdosom farkamat, és alkalmasint a könnyen kapható férfiakat is lakásomra rendelem.

Felsóhajtok, órámra nézek. A munkanap végéhez közeledik. Az iratkupac leapadt előttem, mert bár félgőzzel, mégis végigdolgoztam a napot, mint máskor, kilenctől ötig.

Otthon zuhanyozás, átöltözés vár, hosszasan nézegetem a fenekemet a falitükörben. Régebben kövérkésebb alkatom volt, az utóbbi időben sem vagyok soványnak mondható, de már egy ruhaméretet fogytam.

Az elmúlt bő két és fél évtizedben évente öt-hat alkalommal volt szükség arra, hogy igénybe vegyem a bot segítségét, és ma is oda készülök, ahol diszkrét körülmények között, megfelelő ellenszolgáltatás ellenében újfent közelebbi ismeretségbe kerülhetek a nevelő hatású bottal.

Beülök autómba, elfordítom a kulcsot. Visszafelé már szükség lesz az ülőpárnára, mely most még az anyósülésen várakozik, mintha mindig is ott lenne a helye. Leparkolok a városszéli utcában. Már sötétedik, mire kijövök, már teljesen sötét lesz.

Nem kell soká várnom. A recepciós pultnál ülő hölgy kedvesen mosolyog rám, és biztosít arról, hogy vártak már, és kifejezi reményét, hogy ezúttal is alaposan megkapom a magamét. Keserves mosolyt erőltetek arcomra, ő nem tudja, miért kell botot kapnom. Sokan veszik igénybe a ház eme szolgáltatását, mindenki más indíttatásból.

Perceken belül a deresszobába vezetnek, és kettesben maradok a pribékkel. Régi ismerősökként üdvözöljük egymást, hiszen az utóbbi években gyakran kerültem a keze, a botja alá. Már nem kell sokat beszélnünk, mindketten tudjuk a dolgunkat. Levetkőzöm. Ahogy idősebb lettem, már meztelenül hasalom meg a derest. Ennek gyakorlati oka van. Feszelgésem közben összegyűrődik a ruhám, emellett a kiadós botozás alaposan megizzaszt. Márpedig ebben a ruhában kell hazamennem.

Mély sóhajjal hasalok fel, megmarkolom a deres lábait. A pribék gyakorlott mozdulatokkal csatolja be a szíjakat, megkérdezi, hogy jól fekszem-e, mire bólintok. Megcsókolom az arcom elé tartott botot, őszinte tiszteletet érzek iránta. Hiszen annyiszor visszatérített a helyes útra.

Aztán a pribék felriaszt egy váratlan botütéssel, és ez elárulja, hogy most már nincs visszaút, olyan huszonötöt kapok, mint annak a rendje. Nem siet, alaposan dolgozik. Egy-egy ütés után megkérdezi, hogy ízlett, vagy figyelmesen kivárja, míg kinyögdelem magam, és csak azután folytatja. Ma meglehetősen jól bírom a botot, ezt meg is jegyzem az egyik szünetben. Valami olyat felel, hogy ez is hangulat, ráhangolódás kérdése. Felemlékezi, hogy más alkalmakkor bizony elég szégyenletesen viselkedem, meglett férfi létemre jajgatok, sőt néhány alkalommal meg is fingatott.

Elvörösödve bólogatok, és újra megmarkolom a deres lábait. A következő ütés nem késik, kelletlenül felmordulok tőle. Felnevet, és gúnyosan jegyzi meg, hogy ezt a hangom még nem ismeri, mire valami olyat felelek, hogy ismertem egy olyan férfit, még az átnevelő táborban, aki hasonló hangokkal nyugtázta a fenekét ért ütéseket, jól hallottuk az ütések jellegzetes hangja után a morrantását. Én ezt megtoldom azzal, hogy meg is rázom a fenekem. Ez egyébként gyakorta előfordul, de a pribéket nem zavarja. Újra megkínál egy kiadós ütéssel, és felveti, hogy a fenekem alsó részét jobban megbotozná. Hajlok rá, hogy egyetértsek vele, egyébként sem tudnék tiltakozni, hiszen le vagyok szíjazva. Egymás után ötször mér fenekem alsó felére ütést, én pedig meg-megrázkódva nyögdelek.

Megint szünetet tart, és megjegyzi, hogy büszke lehetek a fenekemre, mert remekül látszanak rajta az égővörös hurkák. Hárítom dicséretét azzal, hogy ez az ő érdeme, mert mindig kivárja, míg ismét mozdulatlan lesz a seggem, és csak akkor méri ki a következőt. Ha akkor vágna alám, amikor még rázom az előző ütés után, akkor össze-vissza nyomok látszanának. Volt ilyenben is részem, amikor egy-egy gyakorlatlan pribék botozott, aki arra volt büszke, hogy öt perc se kell neki, és megbotoz egy férfit.

Egyetértünk abban, hogy egy jól sikerült botozás ennél hosszabb időt igényel, akár negyedórát, húsz percet is igénybe vesz, amíg egy férfi megkapja a huszonötöt, ha ötvenet, akkor természetesen több időre van szükség. Ezt a régiek, a középkori és újkori pribékek nem vették figyelembe, hiszen sok volt a botozni való férfi, és nem jutott sok idő egyre. Így akkoriban a parasztok alig néhány perc alatt megkapták a nekik rendelt botot, és mehettek haza, vagy vissza a tömlöcbe, ha még másképp is büntették őket.

Az utolsó ütés következik. Ezt a pribéktől tudom, én sohasem szoktam számolni. Mindketten nekikészülünk, mint összeszokott páros. Ellazítom seggemet, és felemelem a fejem, hogy szabályosan hasaljak, ő pedig látva igyekezetemet, összeszedi erejét a huszonötödikre. Türelmetlenül lihegve várom. Végre süvít a bot, és ezzel szinte egyidőben megérzem az ütést. Könnybe lábad a szemem, és panaszosan felnyögök. Lehajtom fejem szégyenemben.

Nem sokkal később szabadkozva felkelek, és miután tisztelettel megcsókolom a botot, még meztelenül kezet rázok a pribékkel, és néhány szóval megköszönöm neki, hogy ilyen jól elvert. Újfent megkérdezi, hogy aztán jólesett-e, mire továbbra is kerülve a tekintetét, elismerően vallom be, hogy érzésem szerint kiváló munkát végzett.

Megveregeti vállamat, és nézi, ahogy felöltözöm. Közben újra a fenekemre téved tekintete, és kéri, hogy forduljak háttal, hadd gyönyörködjön benne, lelkemre köti, hogy otthon nézzem meg a tükörben.

Fanyalogva felelem, hogy így lesz, és remegő lábakkal bújok a nadrágomba, öltöm fel ingemet.

A kocsiban az ülésre teszem az ilyenkor használatos párnát, amely némiképp enyhíti meggyötört bőröm fájdalmát. Félúton csörög a mobilom, egyik régi barátom hív, akivel még az átnevelő táborban ismerkedtem meg, akkortájt többször is megdugott, azóta is évente egy-két alkalommal megismételjük, elég jó vele a szex.

Amikor meghallja, hogy épp az imént részesültem botozásban, felnevet, és kéri, hogy számoljak be érzékleteimről. Valami olyat felelek, hogy ki kell próbálni, de ő, aki a pálcát kedveli, nem kap kedvet a bothoz. Hetek óta nem pálcázták már, és a legutóbbi is olyan gyöngén sikerült, hogy már másnap elvesztette a hatását. Mivel épp keres valakit, aki jobban kezeli a pálcát, ajánlom neki a feltűnés nélküli, diszkrét házat, ahová hosszú évek óta járok.

Megjegyzi, hogy eszerint nem sok sikerrel, majd mivel nem tud rávenni, hogy együtt töltsük az éjszakát, bontja a vonalat.

Hazaérkezem a mozgalmas nap után. A langyos víz enyhíti feltört bőröm fájdalmát, mire jóleső hatását észlelem, ágyba bújok. És már megint bűnbe esek. A sötétben ösztönösen maszturbálni kezdek.

Vége