Fegyelem

Fegyelem

(Kitalált történet fiktív szereplőkkel és helyszínekkel. Figyelmeztetés: orvosi játékok, botozás.)


Azon az őszön, amikor a szigorú neveléséről híres/hírhedt bentlakásos intézménybe kerültem, már elmúltam húsz éves, és eddig négy helyen vallottak kudarcot velem. Utolsó esélyem volt, hogy itt képesek lesznek megjavítani, és kiűzik belőlem a vad, dacos természetemet.

Gyaníthattam volna, hogy mi vár rám, amikor az iskolaszolga átkísért az udvaron, ahol hozzám hasonló korú, vagy idősebb férfiak tanultak, vagy felmondták egymásnak a tanultakat. Egyiküket épp egy arra járó tanár kérdezte, és mivel nem tudott felelni, haladéktalanul büntetést kapott. Leolvashattam savanyú képéről, hogy nincs ínyére a büntetés, de mégis letolta nadrágját, előrehajolt, majd a tanár gondosan kimért számára egy kemény botütést, majd kisvártatva még egyet. Azután továbbment, és a megvert diák szemét törögetve húzta fel nadrágját.

Az iskolaszolga megmutatta szobámat, majd az orvoshoz kísért, aki egy idősebb, őszes szakállú férfi volt. Utasítást adott, hogy vetkőzzek meztelenre, majd tetőtől talpig megvizsgált. Végére hagyta a kínosabb vizsgálatokat, és amikor megtapogatta férfiszerveimet, már azt hittem, mindent rendben talált. Pedig a java még most jött.

- Kérem, hajoljon előre terpeszben, és fogja meg a bokáit! – utasított. – Gyorsabban, nincs időm egész nap magával foglalkozni!

Dacosan helyezkedtem el a rám parancsolt pózban, azt vártam, hogy megnézni fenéklyukamat, esetleg felnyúl, és prosztatavizsgálat zárja a programot, de nem így történt. Kezdetnek megdörzsölte a lyukam, amitől felvontam a szemöldökömet.

- Még ma megkapja az üdvözlő botozást, a miheztartás végett – szólt. – Botozták már a fenekét?

- Ismerem a vesszőt, a pálcát és a szíjat – ismertem el. – De bottal eddig nem kaptam.

- Legfőbb ideje, optimális kor a huszonegy év az első botozáshoz. Magam is akkor kaptam meg az első huszonötömet. Nos, hogy érzi? Fel tudja venni ma a belépéshez szükséges üdvözlő huszonötöt?

- Azt hiszem – biggyesztettem számat.

Ugyan, miért is tartanék a bottól, miután már vesszőket, pálcákat is törtek el a fenekemen hitbuzgó paptanárok, és mégsem használt.

- Meg fogom könnyíteni a döntését, mert megesett a múltban, hogy az új diákok nem csapatták meg magukat érkezésük napján. Egy finom injekció, és máris kedvet kap a bothoz. Nem fog fájni, esetleg kellemetlenül feszíthet, hiszen a lyukába kapja.

Hallottam, ahogy előkészíti az injekciómat, és kissé tartottam attól, hogy mi következik. Voltaképpen kaptam már farszurit, de akkor le kellett fogni hozzá, hiszen folyton leguggoltam, és nem tartottam a hajoló pózt. De most már elmúltam húsz, férfiként kell segítenem az orvos munkáját. Nem szégyenülhetek meg mindjárt az első napon azzal, hogy le kell fogni egy kis injekcióhoz.

A doktor visszalépett hozzám, és én feszülten figyeltem, miközben a parancsnak megfelelően bokáimat markolva kitoltam fenekemet.

- Ez az! – dicsért meg. – Ha ebben a pózban marad, odakerül a lapjára, hogy kiválóan injekciózható az ánusza. Márpedig az nagy szó. A diákok nagy számánál a nehezen szúrható végbélnyílás jelzését kell alkalmaznom.

Nem tartottam szükségét, hogy válaszoljak erre, inkább nagy levegőt vettem, és felkészültem a szúrásra. Ahogy felnéztem, az iskolaszolga kárörvendő tekintetével találkoztam.

Bár számítottam rá, váratlanul ért a határozott döfés, mellyel a fecskendőt a lyukamba szúrta. Kínosan felhorkantam, ahogy megéreztem, és néhány nyögéssel adtam a doktor tudtára, hogy rosszallom ténykedését. Megráztam kissé a fenekemet, de a fecskendő keményen fészkelt a lyukban.

A doktor kivárta, míg megnyugszom, majd elkezdte befecskendezni a folyadékot. Kínkeservesen nyögdeltem, mert éreztem, hogy valami hideg, csípős folyadékot itatnak velem. Legszívesebben újra megráztam volna a fenekemet, még inkább leugrottam volna a fecskendő tűhegyéről, de nem mertem, így további nyögésekkel fogadtam a lyukamat feszítő fecskendőből belém juttatott szert.

- Ez az, mindjárt meg is van! – dicsért újra az orvos. – Hallom a hangján, hogy kellemetlenül feszíti és csípi az injekciója, de akkor is meg kell kapnia. Nna, kész is van! Lesz szíves megtartani!

Elengedte a fecskendőt, és elvette a kezét róla. Addig nem tudtam elképzelni, miért nem húzza ki, ha már kiürült, amíg villanást nem észleltem. Összesen három fotót készített rólam, ahogy ott hajolok, a fecskendővel a fenéklyukamban. Távolabbit, közelebbit, és premier plan közelségűt. Azután fél kézzel odanyúlt, és kihúzta a tűmet.

- Na, milyen volt? Ugye, nem is volt olyan kellemetlen? – kérdezte, amikor felemelkedtem. – Szorítsa össze a fenekét két kézzel, és ugorjon párat! – biztatott.

Valóban ugrándozásra késztetett a csípő érzés, kétszer-háromszor ugrottam tőle, míg enyhült az érzés, miközben szorítottam a lyukamat, nehogy kifolyjon a kapott szer. Így is pár csepp csiklandósan végigsiklott combomon.

A doktor széles mosollyal nézte produkciómat.

- Jobb már? Ugye, már nem is csíp annyira? Ez egy olajos szer, és nehéz beadni, sokan ódzkodnak tőle. Fiam, maga egészen jól viselte. Felöltözhet. Az iskolaszolga elkíséri a botozó helyiségbe. Mondja azt, hogy az injekcióját jött megbotoztatni, és huszonötöt fog kapni.

Zavartan megköszöntem a doktor ténykedését, és ruháimért nyúltam.

Ahogy kissé sántikálva átmentem az udvaron, a diákok utánam pillantottak, és talán láthatták, hogy frissen injekciózott lyukam miatt járok furcsán. Még mindig csípett a szer, noha valóban enyhült kissé a szer hatása.

A deresszoba tágas helyiség volt, magas ablakokkal, és egyszerre hat deresen lehetett botozni az ilyen büntetésre ítélt diákokat. Kettőn most is hasalt delikvens, csupasz fenekükre precíz botütéseket mértek, amitől meg-megrázták feneküket, és halkan, szabadkozva nyögtek. Látszott rajtuk, hogy teljesen rendben lévőnek tartják az ilyen büntetést, és az is, hogy nem először hasaltak le a botnak.

Az egyikük szőke hajú volt, verítékcseppek szálldostak hajáról, ahogy kapkodta a fejét. Ő kissé hangosabban nyögött, fehér bőrén élénkvörösen látszottak az ütések nyomai. A másik egy húszas évei végén járó, fekete hajú, barna bőrű férfi volt, aki el-elfintorította arcát, és szégyenkezve nyögte a botot. Ő már előrébb járt, hamarabb kezdhették a büntetését, mert kisvártatva pimaszul elvigyorodott, és az őt kioldozó pribéktől gúnyosan kérdezte:

- Ennyi?

- Talán bizony nem volt elég?

- Elégnek elég volt, de legutóbb jobban megkaptam a magamét. Napokig alig tudtam ülni – felelte fanyarul a férfi, és lemászott a deresről. Felhúzta nadrágját, és így folytatta. – Voltaképpen remek huszonöt volt, bár többször vághattak volna lejjebb is. Talán majd legközelebb. Elvégre nem utoljára csapattam meg a seggem.

- Talán eljő a hatása, csak ki kell várni – vont vállat a pribék. – Valakit többször is meg kell kóstoltatni a bottal, míg eléri a célját.

- Legutóbb csak azért tudtak megfingatni, mert előző nap a menzán káposztát kaptunk – ezt már a szőke férfi mondta, aki időközben szintén elkészült. – Másnap ki kellett szellőztetni a deresszobát, mert mindenkit fingatott a bot.

- Emlékszem, még az idősebbek sem fogták vissza magukat – felelte a másik pribék. – A nap vége felé már versenyeztünk, ki tudja többször megdaloltatni a feneket a bottal.

- Egy ideig nem fogom elfelejteni, az már biztos – ismerte el a szőke férfi. – Most azonban vissza kell mennem tanulni, mert holnap nehéz napunk lesz. Ha csak az algebra dolgozatra gondolok…

A két férfi elhagyta a deresszobát, ám újabb delikvens érkezett, egy hatvan év körüli professzor. Dohogva cibálta le nadrágját, és hasalt a deresre.

- A szokásosat, uraim! – helyezkedett el. – Megint kiérdemesültem rá, pedig a legutóbbi botozásom még alig két hete volt. Nem és nem tudok tanulni belőle! – füstölgött. – Kérem, óvatosan vágjanak alám huszonötöt, hátha ezúttal használni fog.

Közben egy pribék hozzám lépett, és az iskolaszolga kárörvendő vigyorral közölte vele, hogy nemrég injekciót kaptam a segglyukamba, emiatt kell megkapnom az üdvözlő huszonöt botot.

- Jöjjön, fiatalúr – mutatott az egyik deresre a pribék. – Mindjárt segítünk a baján! Lesz szíves szabaddá tenni a fenekét. Amint látom, nagyobb az átlagosnál. Ne aggódjon, a nagy fenék is jól botozható.

Még hogy nagy a fenekem? Világéletemben erős, vaskos testalkatú voltam. Meg se kottyant a vessző, a pálca, és bár a bot már egy következő lépcsőt jelentett, mégsem tartottam tőle túlsággal. Ezért bátran hasaltam fel, és húzattam deresre magam.

Az öregurat közben elkezdték botozni, amitől kínos, artikulálatlan hangon jajgatott, hangja gyakran felívelt, majd szabadkozott érte. Hangosan fújtatott, és minden gondosan bevitt ütéstől megrázta fenekét. A pribék nem kímélte, hiszen mindkettőjüknek ugyanaz volt a célja, hogy végre elérje célját a botozás.

A pribék ekkor könnyedén fenékbe kínált a bottal. El kellett ismernem, hogy jólesett a bemutatkozó botütés, és reméltem, hogy a továbbiakban is ízleni fog a seggemnek. Elvégre azért jöttem, hogy alaposan elmélyítsem vele az ismeretséget. Most hasznát vettem a vaskosabb fenekemnek, mert a bot újra és újra talált olyan helyeket rajta, ahová még nem sújtott, és be tudta járni a botozandó területet. Fel-felnyögtem, miközben újra és újra keményen lecsapott a bot, mintegy felelgetve neki.

Az idős úr nem fogta vissza magát. Panaszolta, hogy megint milyen alaposan alávágtak, emlegette az összes szenteket, fogadkozott, és seggét rázva jajgatott. A pribék minden alkalommal kivárta, míg a fenék befejezi a rázkódást, ügyesen lecsapott rá újra, és ezzel újra kiváltva delikvenséből a nemszeretem reakciókat.

Végre megkaptam a huszonötödik ütést, és a pribék kioldozott. Hátranyúltam, és megtapogattam a forró hurkákat. Elégedetten térdeltem fel, majd leléptem a deresről.

- Nos, fiatalúr, legyen üdvözölve! – szólt a pribék.

- Köszönöm! Nem fogom elfelejteni a szívélyes fogadtatást. Nem néztem volna ki ebből a botból, hogy ennyire meggyötör.

- Remélem, ízlett a bot? – kérdezte, és kíváncsian félrehajtotta fejét, úgy nézett rám.

- Bevallom, jólesett a seggemnek. Elnézését kérem, ha túlságosan zavartam volna nyögéseimmel.

- Váljék egészségére, fiatalúr! Nincs miért szégyenkeznie, egészen jól bírta, és a nyögései is rendben voltak. Szinte mindenki nyög a bottól a deresen. A külön kapott botütések már más lapra tartoznak. Ha a nap folyamán bárhol, folyosón, udvaron, ebédlőben, tanórán a tanártól kapott egy-két ütéstől nem illik nyögni. Le kell hajolni, mély lélegzetet venni, és visszatartani. Utána megköszönni a fáradságot, hiszen a tanárnak munkája van abban, ha egy diáknak a fenekére mér néhány botütést. A diáknak illik néhány szóval kifejezni a háláját. Persze, ha a tanár úgy ítéli meg, hogy többet érdemel, akkor le kell fáradnia hozzánk, és meg kell hasalnia a derest.

- Köszönöm, uraim – biccentettem, immár felhúzott nadrággal.

Az idősebb uraság, alkalmasint egy tanár éppen elnyújtottan jajongott, felpanaszolva, hogy a huszonötödik még jobban meggyötörte, mint az előzőek, pedig azok is eléggé fájnak.

- Uraim, én már negyven éve tanítok itt, de ennyire ritkán botoztak meg. Talán végre használni fog nekem, mert én mindig megcsapatom, ha kiérdemlem. Jaj, de fáj a seggem! – lihegte, és lassan lemászott a deresről.

Letolt nadrágja nem rejtette el kinyúlt herezacskóját és szánalmas farkát sem. Nem zavarta, hogy elénk tárta a látványosságot, továbbra is a fenekét panaszolta.

- Elnézésüket kérem, hogy még mindig ilyen szánalmasan jajgatok, de azt elismerhetik, hogy nem próbáltam kibújni a büntetés alól soha. Nagyon boldog leszek, ha egyszer sikerül megnevelni engem annyira, hogy ritkábban, vagy többé ne is legyen szükség, hogy megcsapassam a seggem. Auhhh, mindenesetre köszönöm, nem magukon fog múlni, uraim, ha ismét botvégre kerülök. Igazán megtettek mindent, hogy kiverjék a rosszat belőlem!

- Váljék egészségére, és higgye el, jól néz ki a feneke! Büszke lehet arra, hogy sohasem hátrált meg egy kis bottól, noha minden alkalommal ennyire megkínlódik a megbotozott fenékért.

- Hálás vagyok… uraim – felelte az öregúr, és felcibálta a nadrágját. – Auhh, alaposan elvertek, az már biztos!

Az öregúr sántikálva, szuszogva indult az ajtó felé, de tartásán büszkeség is látszott.

Magam is büszkén kihúztam magam, és ekkor tudatosult bennem, hogy az üdvözlő botozáshoz kapott injekcióm már nem csíp, és voltaképpen elégedett vagyok a fogadtatással.

Feltámadt bennem a remény, hogy ez a szigorú intézmény, ahol a tanárok és diákok egyaránt a deresen kötnek ki, ha valamit elkövetnek, biztató volt.

Sok évvel később, amikor már én is az intézmény tanára voltam, nem hanyagoltam el seggemet, gyakorta megkívántam botot. Vaskos, húsos fenekem már magában is kiváltotta, hogy megbotozzák, és amikor tanár lettem, akkor sem mulasztottam el, hogy legalább kéthavonta a pribékek kezére adjam magam, hiszen rengeteget javultam és még többet tanultam a bot segítségével.

Persze sokat segítettek szándékomban a doktortól kapott kellemetlen, csípős, olajos injekciók is, melyeket az elmúlt hosszú évtizedek alatt sem sikerült megszoknom, bár koromra való tekintettel már kényelmes hasonfekve szúrattam meg féltett segglyukamat. Minden alkalommal lamentáltam, majd utóbb szabadkoztam, hogy nem valami férfiasan bírom az injekciózást, akkor is megrázom a fenekemet, amikor már belémszaladt a tű, és a doktornak meg kell várnia, hogy újra mozdulatlan legyek, hogy kortyonként megitasson, miközben én szégyenkezve nyögdécselek, mert elég nehéz kibírnom minden egyes alkalommal. Sohasem fogom megszokni, ebben biztos vagyok.

Pedig életpályám félresiklott volna, és sohasem válhattam volna magam is tanárrá, ha szerencsém nem vet ide.

Vége