Mindig van első alkalom

Mindig van első alkalom

(Kitalált történet fiktív szereplőkkel és helyszínekkel. Figyelmeztetés: orvosi játékok, deresen történő botozás, homoszexualitás.)


Mindig van egy első alkalom, amire mindig emlékszik az ember. Ilyen volt számomra az első szex, az első rectális injekció, és igen, az első botozásom is.

Ma, amikor délután megérkezik hozzám, akinek fizetek a munkájáért és a titoktartásáért, van időm felemlékezni ama szégyenletes alkalmakat, amikor még huszonéves korom elején átestem az első alkalmon.

Most, hatvanas éveim közepén még mindig bennem bujkál a félelem, ha tudom, hogy féltett lyukamat injekciózni kell, és nemkülönben tartok a bottól, amiben utána fogok részesülni. Aki kóstolt már botot mezítelen fenekével, tisztában van azzal, hogy mivel jár ez.

Az első szex után két hétig fájt a lyukam. Való igaz, beleegyeztem, de inkább elvesztett fogadás volt. A barátaim ugrattak bele, és közrejátszott az is, hogy csak én voltam egyedül szűz közülük. Aznap elveszítettem a fogadást ellenük, és kárörvendezve hívtak egy hivatásost, mert barátságunknak betett volna, ha ők hágnak meg. Így csak az előkészítésemben segédkeztek, gúnyos tanácsokkal, óvszerrel, síkosító krémmel, és igen, egyiküktől, aki kórházban dolgozott egészségügyi dolgozóként, beöntést is kaptam. Ritka megalázó volt előttük elfogadni a beöntést, de hozzátartozott a vesztes büntetéséhez. Aztán már nem volt más hátra, várni a csengőt, és felkészülni arra, hogy bevezetik szobámba a férfit, akivel elveszíthetem.

Ő nem tudta ezt. Harmincas évei közepén járt, erős testalkatú barna bőrű férfi volt, Costa Rica-i vagy Fülöp szigetek-i is lehetett. Nem sokat beszélt. Bevezették hozzám, én az ágyban vártam, mezítelenül. Barátaim végig óhajtották nézni, és bevallom, az én szereplésem szánalmas volt. Bár már előtte tisztában voltam azzal, hogy mi fog történni, mégis elrontottam – vagy fokoztam? – az élvezetét azzal, hogy kölyökmód nyavalyogtam, nehezen maradtam pózban, és még a könnyem is kicsurrant, miközben panaszosan nyöszörögtem. Így zajlott a beavatásom, máig nem felejtem el. A férfi megkapta a pénzét, megszámolta, és elment, én meg ottmaradtam sajgó testtel, barátaim élcelődésének kitéve. Így jár, aki huszonnégy éves koráig vár, ráadásul elveszít egy fogadást. Hogy megalázásom teljes legyen, az én pénzemből fizették ki a férfit, akit soha többé nem láttam.

Azóta számosan használták testemet, hiszen volt egy huzamosabb időszak, amikor gyengén álltam anyagilag, és ilyenkor újra és újra áruba kellett bocsátanom egyetlen vagyonomat, a testemet. A sokadik alkalommal már szinte egykedvűen fogadtam, ha egy random pénzes kuncsaft meghágott, miközben némi lelkesedést is tettetem, elvégre ezért fizetett.

De az injekciót a mai napig nem tudtam megszokni.

Az a kiszolgáltatottság, az a riasztó érzés, hogy érzékeny, féltett fenéklyukamba kell fogadjak egy tűt, ami feszítve hatol belém, és kínzó, csípős folyadékot itat velem, amitől önkéntelenül meg kell ráznom a hátsómat, nem megszokható. Pedig kaptam én már sokféle gyógyszert análisan, kúpokat is, azoktól talán kevésbé tartok. De egy injekció mindig tiszteletet parancsol.

Az első alkalommal valami enyhe lefolyású betegséget kúráltak ki így rajtam, igazi orvos rendelésére kellett járnom, és hogy napok alatt elmúlt a bajom, azt a radikális injekciós kezelésnek köszönhettem. Először még szinte bátor is voltam. Életem első rectális injekciójához terpeszben le kellett hajolnom, és még akkor azt hittem, anális vizsgálat következik. Olyan hirtelen szaladt be a tű, hogy felocsúdni se volt időm, térdeim kissé megroggyantak. Az orvos rám is szólt, hogy maradjak már nyugton, ez nem fájhat, de én csak mélyeket szuszogtam, hogy megnyugtassam magam, és nem tudtam megszólalni. Azt se tudtam, hogy sikerült utána felhúzni a nadrágomat, kifizetni a csípős injekciót, és kibotorkálni a rendelőből a zsúfolt várótermen át. Egész este éreztem a csípést, járásomon is meglátszott, hogy nem vagyok rendben. Akkor végre elmúlt. Hétszer kellett visszamennem a párperces tortúráért, de megérte, meg életre szóló védelmet kaptam az ellen a soha nevén nem nevezett betegség ellen.

A későbbiekben más miatt, más jellegű injekciókat kaptam, évtizedek óta ugyanaz a fogadott orvosom volt, és még ragaszkodott ehhez a gyors, egyszerű megoldáshoz. Legtöbb injekciómat az ő kezéből kaptam, de távollétében az asszisztense is megbirkózott a feladattal.

Kissé elkényelmesedtem az elmúlt évtizedek alatt, először hajolva, majd a vizsgálóasztalra dőlve hasmánt, végül az utóbbi években már hason fekve szúrattam meg a fenéklyukamat. Így is eléggé megviselt, ehhez az érzéshez soha nem tudtam hozzászokni.

Ismertem olyanokat, akiknek meg se kottyant egy lyukba kapott injekció, legyintve beszéltek róla, és azt állították, hogy saját maguknak húzták szét a feneküket, hogy szúrható legyen a szűk nyílás. Sőt olyannal is találkoztam, aki kifejezetten megkedvelte, de ezt azóta sem akarom elhinni. Ez nem egy finom cukorka, amit elszopogat az ember, ez igenis kemény megpróbáltatást jelent egy férfi számára.

Minden egyes alkalommal vonakodom kicsit, nehéz legyőzni gyávaságomat, hiszen egész testem ódzkodik ettől az igen hatásos gyógyszerbeadási módtól. Mégis, amikor végül dohogva lehasalok, és önuralmam utolsó morzsájával ellazítom a záróizmaimat, már a robotpilóta visz, innen már nincs megállás. A doktor nem tétovázik, pont olyan keményen vágja be a fecskendőt, mint mindig, évtizedek óta. Én meg horkantva kapom fel a fejemet, miközben a vizsgálóasztal lepedőjét összegyűröm kapaszkodó kezeimmel arcom előtt.

Minden alkalommal kapok néhány megjegyzést, hogy milyen férfi az, aki megijed egy rectális injekciótól, erre sosem válaszolok. Mit mondhatnék? Hogy gyáva? Inkább lihegve számolok magamban, míg a folyadékot lassan befecskendezi a lyukam mélyére. Ott érzem, hogy pezseg, csíp, hideg, és legfőképpen nem finom. Megrázom fenekemet, amikor érzem, hogy kihúzza belőlem a tűt, és hátranyúlva két kézzel összenyomom, ahogy mindig szoktam, nehogy egyetlen cseppet is elveszítsek, amikor nehézkesen leszállok a vizsgálóasztalról. Egy-két percig szorítom így kezeimmel, és záróizmaimat is igyekszem összeszorítani. A doktor mindig megkérdezi, hogy érzem magam, beírja az orvosi naplóba a kezelést, én meg felfortyanok a kérdésre, hogy hát hogyan érezném magam? Mint akit meginjekcióztak.

A bot csak később csatlakozott az injekcióhoz, amikor a sokadik alkalommal panaszoltam fogadott orvosomnak, hogy még este is érzem, hogy csíp a belém fecskendezett szer. Ekkor kérdezte meg, hogy kóstoltam-e már botot?

Először nem is értettem a kérdést. Gazdag családból származom, nálunk a pálcázás járta, még harmincévesen is a szolgák kezére kellett adnom magam, akik lekísértek a pincébe, hogy vélt vagy valós bűnömért meglakoljak. Bottal csak a szolgákat büntették, alantas dolognak is tartottam. Hiszen én nemes vagyok.

A doktor azonban fejcsóválva felelte, hogy nem rangfüggő, bizony a magasabb társadalmi osztályokból való férfiak is bevállalják a botozást, ilyen-olyan okokból. Van, aki lelkiismereti okokból, van, aki fogadásból, van, aki azért, mert kedveli, ha keményen bánnak vele, és igen, vannak olyanok is, akik a rectális injekciójuk után érzett csípést, bizsergést akarják elmulasztani fenéklyukuk mélyén. Erre optimális egy kiadós huszonöt bot, melyet a mezítelen fenékre kell méretni.

Visszagondoltam a pálcázásokra, melyeket egy időben elég sűrűn kaptam, lévén nem voltam jó magaviseletű, és arra gondoltam, miért ne? Ha azt kibírtam, ha nem is fütyörészve, mint ama ókori hadvezér, akkor a botot sem lehet sokkal megerőltetőbb. Rövid tétovázás után beleegyeztem, mire a doktor felírt egy címet, hogy a jövőben minden rectális injekció után keressem fel ezt a házat, ott kérdezés nélkül megbotoztathatom a fenekemet.

Az elmúlt évtizedek alatt gyakran kellett ellátogatnom oda, és nemcsak az első alkalommal volt a legnehezebb legyőznöm ösztönös ódzkodásomat. Eléggé csípett a folyadék, így alig fél órával később megráztam a csengőt az ominózus, külvárosi épület bejáratánál.

Az inas, aki beengedett, elkérte cilinderemet, sétapálcámat, és a fogadóhelyiségbe kísért. Nem ültem le, úgysem tudtam volna megmaradni a fenekemen. Fel-alá járkáltam, amíg nyílt az ajtó, és egy nálam valamivel idősebb férfi sietett elém kifogástalan sötét felöltőben.

- Üdvözlöm, látom, nem óhajt leülni. Botozásra érkezett?

- Igen, mert… eléggé csíp az injekcióm.

- Ó, értem! Uraságod rectális injekcióban részesült – hunyorított rám. – Ez esetben szíveskedjék velem fáradni, közben is beszélgethetünk.

Elindultunk a folyosón, melyet néhány méterenként falikarok világítottak meg. Megállt egy ajtó előtt, mely semmiben sem különbözött a többitől, és kitárta előttem.

- Kérem, fáradjon be, itt fog zajlani a botozás – invitált.

Remegő lábakkal átléptem a küszöböt. A szoba közepét a deres uralta, mely azonnal magára vonta a tekintetemet, szinte odadelejezett. Ismertem már, hiszen ilyenen szoktuk csapatni az engedetlen szolgákat is, a pincénkben kényelmesebb, bőrborítású deresen pálcáztak engem, ha rászolgáltam. Most nekem is le kellett alacsonyodnom a pórnép, a szolgák közé.

Egy inas segített levetkőznöm, mert tanácsos volt meztelenül megcsapatni magam, egyrészt, hogy ne gyűrődjön össze a ruhám, másrészt, mert nagy valószínűséggel meg fog izzasztani a bot.

- Uraságod kóstolt már botot a fenekével? – kérdezte a kimért modorú uraság, aki idekísért.

- A mi köreinkben a pálca járja – feleltem, és kerültem a tekintetét, ismét a deresre néztem.

- Tehát a pálcának már bemutatták – biccentett a férfi. – A botot most meg fogja ismerni. Ne aggódjon, hamarosan elmélyítik az ismeretséget.

Közben az inas az utolsó ruhadarabomtól is megszabadított, mégsem fáztam. Az izgalom verítékcseppjei jelentek meg homlokomon.

- Kérem, szívesekedjék a deresre hasalni! – szólított fel kísérőm. – Ha nem tudná a módját, a falon lévő rajzok segítenek.

- Köszönöm – dörmögtem zavartan. – Ismerem a módját.

- Ó, igen, a pálcázás. Eszerint deresen kapta azt is. Nagyszerű!

Vonakodva léptem a deres mellé, feltérdeltem rá, majd végighasaltam rajta. A hasam alá a gondos pribék egy kemény párnát igazított. Hálás voltam a figyelmességért, hiszen így nem kell kitolnom a fenekem, erre szolgál a párna.

Mire észbe kaptam, már le is szíjaztak az alkalmatosságra, és kísérőm a pribékkel értekezett arról, hogy a fenekemhez melyik bot illene. Figyeltem őket, ahogy próbálják meggyőzni egymást. Végül megegyeztek, és odahozták a botot, majd arcom elé tartották, hogy megnézhessem.

- Mi a véleménye, uram?

- Megfelelőnek látszik – feleltem fanyarul.

- Kérem, lazítsa el a testét, és kapaszkodjon meg a deres lábaiban. Huszonöt ütést fog kapni a fenekére, és ettől szinte azonnal elmúlik a kellemetlen csípés a fenéklyuka mélyén. Kényelmesen fekszik?

- Oh, igen – leheltem.

- Az első botozását fogja kapni – figyelmeztette a pribéket kísérőm.

- Meg fogja emlegetni – felelte a pribék.

- Kérem, ne fogja vissza magát, hiszen mi már sok mindent láttunk, hallottunk. Nyögjön, jajgasson, szitkozódjon, ahogy jólesik, a falak hangszigeteltek. Nem várja el senki sem, hogy némán tűrje.

- Van, aki némán tűri? – emeltem fel a fejemet, és csodálkozva néztem a kísérőmre.

- Igen. Van egy-két idősebb vendégünk, aki kifejezetten kedveli a botot, és csak elégedett sóhajokkal jelzi a találatokat. Persze ez ritka, a többség jobban kiereszti a hangját.

- Végtére is ez érthető, úgy gondolom – feleltem, és ismét lehajtottam a fejem.

- Akkor kezdjük, hiszen ezért jött ide. Kérem, lazítson, és gondoljon arra, hogy hamarosan elmúlik a kellemetlen csípés.

Elkezdődött a procedúra. Eleinte visszafogottan nyögdeltem, de ahogy egyre többször vágtak alám, szabadkozva hangosabban is nyögtem. A bot nem kímélt, és az sem vigasztalt, hogy szép nyomokat hagy majd bőrömön, hiszen nem tudok mozogni, így a pribék eltalálhatja a kinézett helyet, így a vöröslő hurkák egymás alatt sorakoznak majd.

Valóban nagy megpróbáltatás volt, eleinte még szabadkoztam egy-egy hangosabb nyögés után, de aztán már nem, inkább panaszosan jajdultam, amikor megéreztem a botütést. Tehát ezt érzik a szolgáink, amikor deresre kell hasalniuk. Hányszor gúnyoltam ki őket, hogy még az idősebbek is keservesen nyögik a botot. Hát most én kerültem ebbe a helyzetbe. Fart csapatni igenis férfias megpróbáltatás.

Ahogy visszaemlékeztem, a szolgák sohasem tiltakoztak, tudomásul vették a büntetést, és mind beletörődő sóhajjal helyezkedett el a deresen, csupasz feneküket felkínálva a botnak. Volt, aki fegyelmezetten nyögött, de olyan is, aki keservesen bevallotta, hogy megérdemli a büntetést, és hálás érte. Olyan is akadt, aki kérte a pribéket, hogy ne kímélje, esetleg lejjebb is mérjen néhány ütést, mert oda még nem kapott.

Egyetlen szolgánkra emlékszem, aki alázatosan megköszönte, ha botbüntetésre ítélték, és rendben lévőnek gondolta, ha megcsapják. Őt nem kellett a dereshez kísérni, mert haladéktalanul felkereste a kínos fekpadot, és amikor lemeztelenítve ülepét felhasalt, még utasította is a pribéket, hogy huszonötöt a jobbikból! Fegyelmezetten csapatta magát, időnként fel-felmotyogott, hogy „ez az!”, vagy elismerően sóhajtotta, hogy „ez volt ám a botütés!”, ő volt az egyetlen, aki nem káromkodott, szitkozódott, miközben elverték. Ha a pribék leeresztette a botot, és pihenőt tartott, mindig megkérdezte, hogy elégedett-e a kapott ütésekkel, mire ő felemelte kivörösödött arcát, és azt felelte, hogy sokszor kóstolt már botot a fenekével, de ritkán érzi, hogy ilyen alaposan alávágnak. Kifejezte reményét, hogy hasznára fog válni a büntetés, és nem fog ugyanezért újra deresre hasalni. Utána folytatódott a büntetése, és ő elégedett nyögésekkel nyugtázta az ütéseket.

Amikor egyszer valaki kérdezte tőle, hogy kedveli-e a botot, azt felelte, hogy nem erről van szó, inkább arról, hogy megtanulta tisztelni, és hálás azért, mert ha rászolgált, móresre tanítják vele. Nem titkolta azonban azt sem, hogy ha kívánja a botot, akkor könnyebben ráhangolódik, és ilyenkor előfordul, hogy meglehetősen ízlik neki a kapott huszonöt.

Ahogy idősödött, egyre nehézkesebben mászott le a deresről egy-egy kiadós botozás után, de ilyenkor se mulasztotta el megköszönni a tanítást, amit a bot által kapott. Néhány napig kissé sántikált, ám gyorsan összeszedte magát.

Erre is gondoltam, amikor újra és újra keservesen nyögtem, és a pribék biztatott, hogy hamarosan kész. Még néhány ütés, és egy alaposan megbotozott fenék tulajdonosának mondhatom magam.
Keservesen bólintottam, újra megszorítva két kézzel a deres lábait, és panaszos nyögéssel nyugtázva a következő botütést.

Attól tartottam, hogy erőm végére értem, amikor a kísérőm megkocogtatta a vállamat, és boldog mosollyal jelentette, hogy megkaptam a huszonötöt, és reméli, hogy elégedett vagyok vele.

Ettől magamhoz tértem, és ismeretlen boldogság ömlött végig rajtam, mely annak is szólt, hogy elmúlt a csípés fenéklyukam mélyéről. Igaza volt az orvosnak, a botozás segített. Meg is jegyeztem, hogy nem gondoltam volna, hogy valóban ilyen hatása van.

- Nem ön az egyedüli, aki az injekciózott fenekét botoztatni jár ide – felelte kísérőm. – De mindenkinél hatásos. Egyébként ahhoz képest, hogy ma kóstoltatták meg a bottal, egészen tűrhetően bírta.

- Igen? Pedig nagyon meggyötörte a fenekemet – sóhajtottam keservesen, és mivel a szíjaimat a pribék kioldozta, négykézlábra tornáztam magam a deresen. – Ennek ellenére azt kell mondjam, hogy… büszke vagyok arra, hogy kibírtam.

- Ezzel nincs egyedül – bólintott vidám szikrákkal a szemében kísérőm. – Sokan kelnek fel tágra nyílt szemmel a deresről, és jelentik ki, hogy ez bizony büszkeséggel tölti el őket.

- Valóban? – ruháimért nyúltam, de az inas máris ott termett, és segített felöltözni.

- Magam is így vagyok ezzel – felelte a férfi, aki idekísért. – Nemcsak a vendégek fogadása tartozik a munkámhoz – magyarázta. – Az új botokat is az én hátsómon próbálják ki. Emiatt gyakorta a deresen találom magamat.

- Van, hogy nem elégedett a bottal?

- Előfordul, persze nagyon figyelek, amikor botot kapok, hogy precíz véleményt fogalmazhassak meg. Utasítom a pribéket, hogy lejjebb, feljebb, erősebben vagy gyengébben mérje ki a következőt. Tapasztalataimnak hála, amikor meg akart tréfálni azzal, hogy egy régebbi bottal is megkínált, felismertem, hogy ezzel már kaptam, és nevettünk mindketten az otromba tréfán.

- Még nem láttam senkit nevetni a deresen – feleltem álmélkodva, miközben követtem őt vissza a fogadószobába.

- Ritkán fordul elő, mert nekem a munkámra kell koncentrálnom, és igyekszem a legjobban végezni.

A következőkben rendeztük az anyagiakat, majd távoztam a búcsúzóul kapott gyógyírral.

Ma pedig ismét kinéz nekem egy injekció, melyet a záróizmaim gyűrűjébe kell fogadnom, és utána egy rátermett szolga fog a dereshez kísérni, aki kiveri belőlem a csípést. Ha sikerül neki, akkor jutalmul ismét meghághat, mint azon néhány alkalommal, amikor fájdalmas munkálkodása sikerrel járt.

Vége