Középkori történet

Középkori történet

(Kitalált történet, fiktív szereplőkkel és helyszínekkel. Figyelmeztetés: deresen történő botozás.)


Fiatal papként nemrég kerültem a faluba, ahol szolgálatomat fogom tölteni reményeim szerint. Családom tehetős volt, ám elsőszülöttként a bátyám örökölte a vagyont, míg engem az egyházra bíztak már zsenge gyermekkoromban.

Örömmel értesültem arról, hogy alig huszonhét évesen elhagyhatom a monostort, ahol hatéves korom óta palléroztak, és elfoglalhatok egy megüresedett parókiát egy távoli uradalom egyik falujában.

Csendes, mondhatni unalmas életre számítottam a távol eső helyen, ahová hetekig nem tévedt idegen, változatosságot csak a misék jelentettek, amelyeken igyekeztem ékesszólású prédikációimmal az erény útjára terelni a megtévedt híveket.

Nem ért váratlanul, hogy egyik vasárnap maga a földesúr is tiszteletét tette a misén, noha bokros elfoglaltságai miatt inkább házi kápolnájában imádkozott. Ezen a vasárnapon Szent Lukrécia* tetteit ecseteltem, és hangom szinte szárnyalt a zsúfolásig tömött templomban.

Miután véget ért a mise, és a templom bejáratánál elköszöntem a hívektől, a parókiára térve a földesúr szolgája várt egy sürgős üzenettel, hogy még aznap keressem fel az udvarházban Ladislav uraságot. Még bögyös-faros, hatvan év körüli házvezetőnőm is azt sejdítette, hogy gazdag jutalmat kapok eddigi szolgálataimért, és a mai prédikációmért.

Valami hasonlóra számítottam, amikor gyalogszerrel felfelé baktattam az udvarház felé, és arra gondoltam, hogy családom milyen büszke lesz rám, ha megírom friss sikereimet.

Nem sokat kellett várnom, őurasága fogadott. Mellette kaján arckifejezéssel az ispán várakozott, akit ismertem már látásból, hiszen a faluban élő parasztokat gyakran csapatta meg, hol lopásért, hol részegeskedéséért, hol lustaságukért. Valami rossz előérzet kerített hatalmába, és hamarosan be is igazolódott.

Ladislav uraság rám zúdította dühét a prédikációm miatt, ami hajdanvolt nagynénjére emlékeztette, akit kiskorában igen szeretett. A néhai nőrokon Szent Lukrécia után kapta nevét, így mintha kesztyűt vágtam volna az uraság arcába, feltépve régi sebeit, melyet a szeretett nőrokon eszébe juttatása jelentett.

Hiába szabadkoztam, hogy erről nem volt tudomásom, nem hatotta meg. A kaján képpel figyelő ispánra mordult, aki ismertette velem büntetésemet, mely enyhíteni hivatott őurasága szomorúságát. Meglepetéssel vegyes riadalommal hallgattam, hogy haladéktalanul megcsapatják isten szolgáját személyemben.

Amíg az udvaron lévő dereshez kísértek, végig dohogtam, hogy nem bánhatnak így velem, de csak gúnyosan felelték, hogy örüljek, hogy gyönyörű májusi időben kapom meg a nekem rendelt botozást, valamint rosszmájú megjegyzéseket tettek arra, hogy húsos alkatom a csuha alatt vaskos feneket rejt.

Ez valóban így volt, már ifjabb koromban erőst hízásnak indultam, kerekded testalkatomat letagadni se lehetett, a bő reverenda sem rejtette el.

Amikor megláttam a derest, megrettenve emeltem fel a kezemiet.

- Nocsak, talán megijedt egy kis bottól? – kérdezte a pribék, aki a deres mellett várakozott, alkalmasint őt jelölték ki az elverésemre.

- Én még soha… - lihegtem feldúltan.

- Hát a monostorban nem pálcával nevelték? – csodálkozott a kísérő szolgák egyike.

- Nem tagadom, néhány alkalommal megvesszőztek, de jó magaviseletem és szorgalmam miatt elenyészően ritkán volt benne részem.

- Felnőtt férfiakat nem vesszőzünk – rázta a fejét a másik kísérőm. – Esetükben a bot alkalmazása sokkal célravezetőbb. Talán nem így gondolja?

- Nem hinném, hogy esetemben… - dohogtam tovább. - …nem, ez nem történhet velem!

- Jó lesz, ha elkezd vetkőzni, mert az uraság nézheti az ablakból. Azért van itt a deres, mert fentről kényelmesen rálát.

Mivel láttam, hogy hiába is tiltakoznék, kibontottam a kordámat**, majd körülnéztem, hiszen a meleg időre való tekintettel az aláöltözéssel sem húztam az időt, amikor a parancs megérkezett. Két kísérőm pillanatok alatt kibújtatott miseruhámból. Megdideregtem, ahogy mezítelenül álltam a három férfi, és ki tudja, hány bámészkodó tekintetének kereszttüzében, pedig nem volt hideg az udvaron.

- Lesz szíves felhasalni, atyám – biztatott a pribék a deres mellől, és kísérőim megtaszítottak, hogy ne húzzam tovább az időt.

- Mennyit kell kapjak? – sóhajtottam, és nehézkesen elhelyezkedtem a sok test által simára koptatott, gyalult fekpadon.

- Az uraság huszonötöt rendelt – felelte a pribék, és megnyomkodta a fenekemet. – Jó hájas a feneke, atyám!

- Igen, magam is tisztában vagyok ezzel – szuszogtam lehajtott fejjel, és megmarkoltam a deres lábait, hadd lássák, hogy tudom a szokást.

Ezzel nem volt baj, hiszen gyakran láttam parasztokat nyögni a deresen a bot alatt, és mind tudták, hogyan kell szabályosan felhasalni.

- Az első huszonötre mindig emlékezni fog – biztosított a pribék, két kísérőm borús arccal bólogatott, leolvashattam az arcukról, hogy saját tapasztalataikra emlékeznek.

- Miurunk a feneket jelölte ki a nevelés helyéül – sóhajtottam beletörődően, miközben deresre húzott. – Akár vesszővel, akár pálcával, vagy jelen esetben bottal, mindenképpen a fenék a legalkalmasabb…

- Hagyja meg az ékesszólást a szószékre! – vágott szavamba egyik kísérőm. – Most arra koncentráljon, hogy hamarosan megkapja, ami jár.

- Ez jár nekem? – vontam fel a szemöldökömet, még mindig helyzetem igazságtalanságán rágódva.

- Igen. Ha nem is azért, amiért urunk kiszabta, falánkságáért biztosan – ezt már a pribék mondta, aki közben végzett a deresre húzásommal. – Sok feneket botoztam már, de egyre sem emlékszem, amelyik ennyire hájas lett volna.

- Akkor erre fogok gondolni – feleltem szégyenkezve lehajtva a fejem. – A falánkságomért kapom a botot.

- Sikerült ráhangolódnia? – kérdezte a pribék, és arcom elé téve megmutatta az eszközt.

Láttára kelletlenül felnyögtem. Elfogytak szavaim. Ha ezzel alámvágnak, arra mindig emlékezni fogok. Ráadásul huszonötször kóstolhatom meg, hogy el ne felejtsem a leckét.

- Felkészült? Akkor isten neki, urunk parancsára huszonöt jó botütést kap a csupasz fenekére – foglalta össze a pribék, mire a két kísérőm kuncogni kezdett a rovásomra.

Duzzogva hasaltam, és megfogadtam, hogy csendesen tűröm, de aki már kóstolt botot, az tudja, hogy az ilyen, magunknak tett ígéretek gyorsan elillannak. Bizony, rá kellett jönnöm, milyen puhány vagyok. Artikulálatlanul jajongtam, fogadkoztam az összes szentekre, bármit megígértem fennhangon jajgatva, miközben a pribék újra és újra keményen lecsapott védtelen fenekemre.

Ha már túl hangosnak, férfiatlannak tartotta viselkedésemet, csitítóan, rosszallóan rám is szólt:

- Ejnye, nem használnak az imái? Ennyire berzenkedik egy kis botozástól?

Ekkor elhatároztam, hogy csakazértis összeszedem magam, és elkezdtem az ütésekre figyelni. A pribék gondosan ügyelt arra, hogy viszonylag egyforma erősségű ütésekkel kínáljon, ezt el kellett ismernem magamban. Arra gondoltam, hogy ez jár nekem falánkságomért, már hamarabb is meghasalhattam volna a derest, hiszen a falánkság a hét főbűn egyike.

Jajongásom, fogadkozásom, artikulálatlan óbégatásom nyögésekké, mi több, kiadós, elégedett nyögésekké változott. Két kísérőm el is figyelt rá, egyikük elismerően jegyezte meg, hogy sikerült ráhangolódnom a botra.

Valóban így volt. Már az sem zavart, hogy a bámész udvari nép közül számosan körénk gyűltek, hiszen egy botozás mindig látványosságot jelent a faluban is. Ráadásul egy papot ritkán húznak deresre, és ez népszerűbbé teszi a látványosságot.

Elégedetten nyögdeltem, és hálát adtam Miurunknak, hogy az ő kegyelméből bemutattak a botnak, és a bemutatkozás jobban sikerült, mint vártam. Nagyon sok feszültség, múltbéli igazságtalanságok miatti dac távozott belőlem, a pribék kiverte belőlem mindezen ballasztokat, és könnyű lettem, mint a szél. Amikor leeresztette a botot, és kijelentette, hogy meg vagyok botozva, elégedett nyugalom szállt meg.

- Ahhoz képest, hogy először kínálták fenékbe, egészen remekül ráhangolódott a botra – ismerte el, miközben feloldozta szíjaimat.

- A bűneimre gondoltam, a falánkságra, és ez segített – vallottam be. – De mindamellett, hogy a bot segítségével ráterelt a helyes útra, el kell ismernem, hogy alaposan megkínlódtam ezért a tudásért.

- Az első alkalom sikerülhetett volna rosszabbul is. Botoztam már férfit, aki szintén ódzkodott a bottól, mert már negyvenes éveiben járt, amikor először hasalt, aki azért szégyenkezett, mert rendesen megfingatta a bot. Beletelt néhány évbe, míg kivertem belőle a fingósságot. Ehhez persze az is kellett, hogy kerülje, a bab, karfiol, káposzta tartalmú ételeket, de mindketten örültünk, mikor először kelt fel úgy egy kiadós botozás után a deresről, hogy egyet sem fingott. Mindketten diadalnak éreztük ezt.

- Attól féltem, hogy egy jól kimért ütéstől nemcsak fingok – vallottam be. – Magam is ettem káposztát a héten, és örökre megszégyenültem volna, ha összecsinálom magam, miközben a botozásomon fáradozik.

- Ilyen is előfordult, persze, és sokáig emlegették, kinevették a férfit, akivel ez megesett. Mert egy ilyen fiaskónak gyorsan híre fut, ráadásul abba kell hagyni a fenyítést, le kell tisztítani a derest, a bokorba kell küldeni a férfit, hogy könnyítsen magán, majd újra deresre húzni, és elölről kezdeni a számolást. Akkor is, ha már a feléig eljutott a büntetésének. Ezért nem árt hasalás előtt meglátogatni a latrinát, és kiüríteni a hólyagot, beleket. Bár sokan nem teszik, és mégis kibírják a botozást ilyesféle kellemetlenségek nélkül is.

- Attól is tartottam, hogy gondot okoz ekkora fenék megbotozása – közben nehézkesen feltérdeltem, majd lemásztam a deresről.

- Ettől ne tartson. Remekül alá lehet vágni, és ugyanannyira megkínlódja a fenék tulajdonosa a botütést, mint a kisebb fenekűek. Egyébként büszke lehet, nagyon jól néz ki a hátsója. Szépen vöröslenek a hurkák egymás alatt. Ezért kell deresre húzni, mert különben elrántaná, rázná a fenekét, és nem lehetne ilyen pontosan célozni. De minden alkalommal a kinézett helyre tudtam mérni az ütést – folytatta a pribék.

- Magam is úgy érzem, hogy jól végezte a munkáját – ismertem el, miközben belebújtam reverendámba. – Megizzasztott és megkínlódtatott alaposan.

- Ízlett a bot? – kérdezte a pribék. – Ne szégyellje, valakinek kifejezetten jólesik, ha időről időre botot kóstol a fenekével.

- Hogy ízlett-e? - megtapogattam a reverenda vékony anyagán keresztül fenekemet. – Bevallom, voltak ütések, amikor úgy éreztem, ez igen, így kell alávágni bottal egy bűnös férfinak. Mindent összevetve, jólesett a bot, noha valóban először kínáltak vele.

- Van egy olyan érzésem, hogy máskor is lesz alkalmam kiporolni a hájas fenekét – biccentett a pribék. – Egy ekkora hátsót akár havonta lehet botozásban részesíteni.

- Nem látunk a jövőbe – sóhajtottam. – Mindazonáltal hálásan köszönöm, hogy ilyen alaposan elvert.

- Váljék okulására – felelte a pribék, és utamra bocsátott.

Mire hazaértem, híre futott a megszégyenülésemnek. Valahogy mégsem bántam. Új útra léptem, és hittem abban, hogy nem tévedtem.

Az idő a pribéket igazolta. Immár tíz év telt el, és míg az első években valóban havonta megcsapatott őurasága, sokat fogytam, immáron senki se nevezhet kövérnek. Minden egyes alkalommal régi ismerősként tekintek a deresre, és szinte büszkén hasalok fel, noha a mai napig tartok a bottól. Megtanultam tisztelni.

Más szemmel nézem a faluban deresre húzott parasztokat, amikor a pribék fájdalmas nyögéseket csal elő belőlük a bottal, és biztatom őket, hogy javukra, javulásokra válik a kapott ütleg. Próbálnak hinni nekem, de akkor is leolvasható arcukról, mennyire meggyötri őket az újra és újra lecsapó bot.

Pap létemre nem szégyellem, hogy a bot javított meg. Gyakorta felemlegetem prédikációimban a hívőknek, hogy egy férfi bűneiért gyakorta kerülhet deresre, de a bot jótékony hatásait kevesen vallják, így újra és újra meg kell őket botozni.

Mára eljutottam addig, hogy a pribék jóleső nyögéseket csal ki belőlem minden egyes botütéssel, és bár megesett, hogy alaposan megfingatott, mégis mindketten megegyeztünk abban, hogy szükségem van arra, hogy legalább két-három havonta botot kóstoljon a fenekem.

A parókián az egyik szobát megtettem deresszobának. Ma éppen esedékes egy újabb botozás. Nézegetem a fenekemet a tükörben, mely üdítően kisebb, formásabb lett, halvány csíkok emlékeztetnek a régebbi botozásokra, melyek sosem múlnak el, főleg azért, mert mire elmúlnának, már felhasalok a következő huszonötre.

Mire megérkezik, ellenőrzöm a derest, a szíjakat, a tükröt, melyet az arcom elé támasztottam a falhoz, hogy jól lássam az arcomat, miközben csapatom magam.

Sohasem magamnak kérem a botot, mindig más, vagy őurasága, vagy az ispán küldi el a szolgáját a paranccsal, hogy botot kell kapjak. Minden esetben hálásan megköszönöm a nevelő célzatú büntetést, kifejezem abbéli reményemet, hogy hasznomra válik, és megígérem, hogy imádkozni fogok őurasága és az ispán lelki üdvéért.

Amikor megérkezik a pribék, kezében a bottal, melyet jól ismerek már, a harmadik vagy negyedik azok sorában, melyekkel móresre tanított, a legjobb miseborból kínálom, ebből is láthatja, hogy tisztában vagyok munkája fontosságával.

Azután átmegyünk a deresszobába, ahol én megválok ruháimtól, és elhelyezkedem a deresen, ő pedig munkához lát. Szokásához híven megnyomkodja fenekemet, mintegy felméri, hogy mennyire kell elvernie, én pedig hasalva felelgetek neki, előfordul, hogy dohogok valamin, vagy előre elnézését kérem, ha jobban megnyögdeltetne, mint máskor.

Rutinosan húz deresre, és én Miurunkhoz fohászkodva megmarkolom a deres lábait, és felemelem a fejem. Igyekszem ellazítani a fenekemet, de ez elég nehezen megy, mert ösztönösen megfeszítve fogadnám a botot. Néhány bemelegítő ütés után már egyre jobban ráhangolódok a botra, és elégedett nyögésekkel nyugtázom a kapott botütést. Nézem arcomat a tükörben, ahogy elkomorul, várakozik, elfintorodik, és nagyot nyögve reagál a ütésre.

A pribék minden alkalommal úgy ellátja a bajomat, hogy napokig óvatosabban tudok ülni, mégis elégedett vagyok, ezt minden alkalommal meg is mondom neki, amikor felkelek és lemászom a deresről. Ő kifejezi reményét, hogy jólesett a bot, mire szégyenkezve bevallom, hogy meglehetősen ízlett a kapott büntetést. Ez általában így is van, hiszen sokszor már annyira kívánom a botot, hogy türelmetlenül várom, hogy felhajtsa a jóféle itókát, és kezdje meg ténykedését.

Ezt sem szoktam véka alá rejteni, miközben leszíjaz, elmondom neki, hogy már napok óta egyre jobban kívánom a huszonötöt. Minden alkalommal kitesz magáért, együtt nevetünk, bár én kissé kényszeredetten, ha egy jól bevitt ütéssel megfingat, utána elkomorulok, és felkészülök a folytatásra. Mindkettőnk szeme előtt ugyanaz a cél lebeg, mely nem más, mint hogy úgy megbotozzon, hogy sohasem felejtsem el. Ütései kemények, férfiasak, és én büszkén meg-megrázom a fenekemet, de csak az ütések után. Évekbe telt, míg annyira lazított a szíjaimon, hogy alkalmam nyíljon megrázni a hátsóm. Ilyenkor ki szokott nevetni, de nincs ellenére a dolog. Mindig megvárja, míg kész leszek az újabb ütésre, és akkor hirtelen lecsap.

Nemrég felvetette, hogy tíz éve botoz, ideje volna más botja alá is hasalnom, és bár egyelőre azzal hárítom el, hogy elégedett vagyok azzal, ahogy ő ver, mégis be kell látnom igazát. Talán igaza van, és egy fiatalabb pribék is eljöhetne hozzám ilyetén alkalmakkor, aki más módokon is meg tudna lepni. Például már amikor bezárul mögötte az ajtó, felszólítana, hogy húzzam fel reverendámat és hajoljak kissé előre, hogy üdvözlésül megkóstoltasson a bottal. Ezután a botozás előtti beszélgetésünkkor is időről időre lenézne a fenekemre, intene, hogy újra megcsapna, és így, mire beérünk a deresszobába, már tucatnyi ütéssel ugrándoztatna meg.

Mert ahogy kipróbáltuk párszor, ha még nem vagyok deresre szíjazva, többen úgy suhintanak alám a bottal, az ütéstől mindig ugrálni kezdek, amitől nevet rajtam, aki csak látja. Mert ha őurasága úgy véli, hogy az udvaron csapat meg, akkor még előtte megkóstoltatják velem a botot, mielőtt a deresre hasalnék. Elterelik a figyelmemet beszélgetéssel, én meg levetkőzöm, és közben váratlanul ér a botütés. Hiába forgolódom, mindig mögém kerül egy pribék, aki megugraszt egy megfelelő pillanatban kimért ütéssel. Így mire levetkőzöm, pironkodva szégyenemben, hogy megint nevetnek ugrálékonyságomon, már néhány pribék büszkélkedhet azzal, hogy alám suhintott. Sziszegve, fenekemet tapogatva hasalom meg ilyenkor a derest, nehézkesen, szabadkozva az ugrándozásért, kifejezve abbéli reményemet, hogy alaposan meg leszek botozva.

Miután az ifjabb pribékek ily módon kiszórakozták magukat, következik az az idősebb, akihez szokva vagyok, és a fiatalság szeme láttára olyan huszonötöt vág mezítelen fenekemre, hogy szabadkozó nyögéseimmel alig tudok felelgetni. Büszkén gondolok arra, hogy ismét bátran a bot alá hasaltam, és úgy nyögök a bottól, mint minden ilyen alkalommal.

Azokon a napokon, amikor részesülök a bot nevelő hatásában, Miurunk érezteti áldását oly módon, hogy sokkal mélyebben, pihentetőbben alszom éjszaka.

Vége


*Szent Lukrécia kitalált alak
** Egyszerűbb reverendákat összefogó, öv funkciójú kötéldarab