A zsurnaliszta

A zsurnaliszta

(Kitalált történet fiktív szereplőkkel és helyszínekkel. Figyelmeztetés: orvosi játékok, deresen történő botozás.)


Akkor már hetedik évente dolgoztam a Domképezdében, mint olyan férfi, akin a leendő domok gyakorolhattak, a napokban elérkeztem harmincadik évemhez. A figyelmes vezetőség talán születésnapi ajándékként választott ki, hogy egyike legyek azon alkalmazottainak, akikkel egy újságíró riportokat készít, majdani könyvéhez forrásokat keresve. Természetesen úgy fog rólunk írni hogy ne legyünk felismerhetőek, és az intézmény se legyen beazonosítható. Reklám nélkül is folyamatos volt az érdeklődés, gyakorta érkeztek új domjelöltek, akik képzett mesterektől tanultak.

A riporter nálam néhány évvel idősebb, vaskosabb testű, szürke szemű férfi volt. Nem róhattam fel neki a plusz tizenöt-húsz kilót, mivel az elmúlt évek során a gondtalan élet rajtam is meglátszott, akadt rajtam tucatnyi fölös kiló. Mégis, emiatt vagy ennek ellenére, továbbra is rendszeresen kaptam a feladatokat, szinte minden héten dolgoztam.

Helyszínül megkaptuk az egyik kínzótermet, ahol életem legjobb rektális injekcióit kaptam. Hiába, én ebben voltam a legjobb, hiszen a legtöbb srác nem merte megszúratni a fenéklyukát. Nem róhattam fel nekik, mert az én listámon is voltak olyan tételek, amelyeket soha nem vállaltam be. Nem engedtem a farkamat és heréimet szurkálni, zsinórral összekötözni, szoros ketrecbe zárni, és ez még csak néhány tétel volt a „sohasem vállalnám be” listáról.

A riporter elindította a diktafont, és feltette az első kérdést:

- Mióta dolgozik itt? – mutatott körbe.

Elmosolyodtam. Számítottam arra, hogy az első néhány kérdés nem lesz lényegre törő, lassú körökkel fog a célhoz közeledni.

- Márciusban már hét éve lesz, hogy aláírtam a szerződést.

- Akkor ön itt a legrégibb bútordarabok közül való?

- Az igaz, hogy sokan elmentek már, akikkel kezdtem, és újak jöttek helyettük. Mégsem hiszem, hogy a legrégibb bútordarab volnék.

- Kényelmesen ül?

- Hogy érti?

- Ahogy maga. Láttam néhány felvételt, amelyben célzottan a fenekét gyötörték. Nem úgy tűnt, mintha kíméletesen bántak volna magával. Nem kellett rájátszania a kínlódásra, mert valóban megbotozták a deresen.

- Ez csaknem minden hónapban előfordul velem, munkám része – tártam szét a karjaimat. – Ha csak látszat-ütéseket kapnék, úgy hogyan tanulnák meg a domok, mekkorát lehet ütni? Hogyan tennének különbséget enyhe, közepes és erős ütés között? Be kell gyakorolniuk, és erre az én fenekem igencsak alkalmas.

- Láttam az arcát, ahogy jajgat, nyögdécsel, mégsem kér szünetet.

- De, megesik, hogy szünetet kérek, amikor úgy érzem, pillanatnyilag nem bírok többet. Nekem is vannak határaim. Az operatőrünk jeleskedik a vágásban, ha az elkészült felvételen nem látható, mikor állt le a kamera.

- Valóban nem vettem észre – emelte meg csodálkozón szemöldökét.

Láthatólag zavarta, hogy profi médiaképviselő létére elárulta figyelmetlenségét.

- Teljesen átlagos a fájdalomtűrésem – feleltem. – Nekem is megvannak a határaim.

- Értem, hogyne. Előfordult, hogy úgy érezte, hogy a kelleténél jobban elverték?

- Persze, kezdő koromban szinte mindig. Amikor deresre húzzák az embert, néhány ütés után már úgy érzi, nem bír többet. Szerencsére mindig van menekülőszó. A kezdők kapnak valamennyi türelmet, de ha visszaélnek vele, könnyen elveszthetik ezt a munkát.

- Munkának nevezi?

- Minek nevezzem, amikor bevételeim nagy része ebből származik? – most rajtam volt a csodálkozás sora. – Azt gondolja, hogy élvezetből csapatom meg magam?

- Nem tudom, mire gondoljak – visszakozott. – Egyébként tényleg nem úgy néz ki, mintha élvezné a botozást.

- Akkor nem látta az összes videómat. Megesik, hogy kifejezetten kívánom a botot, és olyankor nem is rejtem véka alá, hogy kedvemre való, amit kapok. Néhány botütésnél nemcsak felnyögök, hanem elégedetten szusszantva megjegyzem, hogy ez bizony jólesett!

- Ha jólesik, akkor miért nyög? Nem érzi itt az ellentmondást?

- Nem érzek ellentmondást. Ha alávágnak valakinek, ráadásul bottal, teljesen normális, ha a váratlan fájdalomtól felnyög. Engem a mai napon megnyögdeltet a bot, pedig hozzászokhattam már, hogy milyen érzés. Mégis, újra és újra felnyögök, ha ütés éri a fenekemet.

- Gyermekkorában szigorú családban nevelkedett?

- Arra kíváncsi, hogy vertek-e a szüleim? Nem, énrólam az állam gondoskodott nagykorúságomig, sohasem ismertem a felmenőimet. De sohasem vertek a gyermekotthonban sem, nevelőimnek nem volt szüksége erre az elavult módszerre.

- Akkor itt kapott először verést?

- Itt – bólintottam. – Az első munkanapomon mutattak be a botnak. Olyan huszonötöt kaptam, hogy alig bírtam utána lekecmeregni a deresről. Pedig akkor még jóval fiatalabb voltam, mint most.

- Ennyire megviselte?

- A botozás mindenkit megvisel, kortól függetlenül. Az én fenekem gyorsan regenerálódik, másképp nem is végezhetném ezt a munkát. De a közhiedelemmel ellentétben nemcsak a felszínen, a bőrömön fáj, hanem a mélyebb rétegekben is.

- Szereti a botot?

- Ezt így nem fogalmaznám, inkább tisztelem. Mindamellett büszkeséget érzek, amikor egy kiadós huszonöt után lemászom a deresről.

- Mikor kapott utoljára?

- Lássuk csak? Szerda van? Múlt pénteken hasaltam egy jót. Meglehetősen ízlett a bot, meg is repetáztattak, így negyvenöt ütés után ítélte úgy a dom, hogy eleget kaptam.

- Előfordult, hogy ennél többet kapott?

- Persze, néhány alkalommal ötvenet vágtak rám. El se hinné, hogy remegett a lábam, amikor felkeltem. Még a dom is elismeri ilyenkor, hogy alaposan elvert.

- Büszke a fenekére, hogy ilyen munkához segíti?

- Hogyne lennék büszke, hiszen a munkaeszközöm, és igen jól használható.

- Nekem mennyit ajánlana, ha kipróbálnám a botozást.

- Ehhez látnom kéne a fenekét.

A férfi kikapcsolta a diktafont, majd felállt, megfordult, és letolta nadrágját. Előbukkant húsos, sápadt, néhány pörsenés kivételével ép, ritkás szőrszálakkal gyéren benőtt feneke.

- Na, mi a véleménye?

Az államat dörzsölve fogalmaztam a választ.

- Úgy látom, még sohasem illették bottal. Ha most akarná elkezdeni, nem lesz könnyű dolga, hiszen a botozás kezdésére legalkalmasabb egy férfinél a húszas évei eleje, közepe.

- Harmincnégy éves vagyok – felelte kissé sértődötten.

- Nem azt mondom, hogy most nem lehetne elkezdeni, de ha engem kérdez, a maga helyében nem tétováznék. Az interjú végeztével bizonyára találunk egy domot, aki megkínálja bottal ezt a feneket.

- Gondolja? Nem is bánnám, mert amióta tudom, hogy ide jövök interjúkat készíteni, egyre gyakrabban gondoltam erre. Végtére is a középkorban is jól tudták, hogy a férfiak fenekét Miurunk is kijelölte a fegyelmezés helyének, és akkoriban teljesen elfogadott volt, rangra és korra való tekintet nélkül, hogy a férfiak botot kaptak.

- Vallásos? – figyeltem, ahogy felhúzza nadrágját, visszaült, és ujja a diktafon gombja felett időzött.

- Nem, de az éjféli misére el szoktam menni. Egyébként ennek utánaolvastam a középkori vallásos szövegekben.

- Nem is tudtam, hogy az egyházatyák erről is írtak – mosolyodtam el. – Végtére is…

A riporter újra bekapcsolta a diktafont. Beszélgetésünk második részéhez érkeztünk.

- Az is közismert itt a Domképezdé-ben, magáról, hogy azon ritka alanyok közé tartozik, akik nem riadnak vissza attól, hogy orvosi játékoknak használják a fenéklyukat.

- Igen, miért is tagadnám? Sokféle orvosi játékra alkalmas, és ha kellőképpen óvatosan bánnak vele, nem tágulnak ki a záróizmok sem.

- A dom oktatók közül nem egynek egészségügyi végzettsége is van, doktori diplomások is akadnak köztük. Bízik a szaktudásukban?

- Ha nem bíznék, nem engedném meg nekik, hogy anális vizsgálatokat végezzenek rajtam. De higgye el, nem okoznának visszafordíthatatlan károsodást, még sosem szúrtak mellé. Persze ehhez az is kellett, hogy ne mozduljak el, amikor megérzem az injekcióstűt a fenéklyukamban.

- Ehhez nem kevés önuralom kell.

- Bizonyára. Eleinte nekem is új érzés volt, hiszen itt találkoztam először ezzel, de mivel igencsak fanyalognak a többiek, hát bevállaltam, így elhíresültem arról, hogy jól szúrható a lyukam.

- Milyen pózban kap rektális injekciót?

- Többféle pózban lehet kapni, és bár van, amit favorizálok, mégsem az én kívánságom a döntő. Azok a dom-jelöltek, akik ebben akarnak gyakorlatot szerezni, minden alkalmas pózban el kell sajátítsák a rektális injekció módját. Ezért bármennyire is nem preferálom, előrehajolva, bokafogással is befogadom a farszurit. Persze legjobban hason fekve kedvelem, de a térd-könyék póz és a hanyatt, a mellemhez húzott térdekkel is szúrható vagyok, a lényeg, hogy a domok és dom-jelöltek lássák, hogy hová kell szúrni. Ezért egy lámpával is meg vagyok olyankor világítva.

- Melyiket kedveli jobban? Ha gyors, határozott mozdulattal szúrják meg, vagy ha óvatos, lassú mozdulattal?

- Voltaképpen egyik ellen sincs kifogásom, de ha választani kéne, akkor a gyors, határozott szúrást jobban kedvelem.

- Csendben kibírja?

- Nem – mosolyogva megráztam a fejem. – Nem is várják el, hogy az alany csendben tűrje. A domok szeretik a visszajelzést hallani a fenéklyuk tulajdonosától, egy-egy nyögés, vagy horkantás formájában. Sohasem egyformán nyögöm az injekciót, mindig más módon reagálok rá. Van, hogy hosszabban, panaszosabban nyögök tőle, van, hogy egy kiadós nyögéssel veszem tudomásul, hogy megint meginjekcióztak, de olyan is, hogy szabadkozva nyögdelek. De sohasem maradok csendben közben. Utána, ha már bennem van, mélyeken sóhajtok, miközben befecskendezik a folyadékot. Ezzel segítem a domot, hogy könnyen belém pumpálja a gyógyszert vagy vizet. Mert azt is gyakran kapok.

- Honnan tudja, hogy kész van?

- Viccel? A dom mondja, hogy kész, és érzem is, ahogy kihúzza a tűt, mert a záróizmom szélén végigsiklik. Ekkor megnyugszom, mert azért elég feszült állapotban vagyok, míg injekciózzák a lyukam.

- Milyen utóhatásai vannak a rektális injekciónak?

- Utóhatásai? Ja értem, mire akar kilyukadni. Csak jó tapasztalatokról számolhatok be. Amikor kissé megfázom, mindig gyógyszeres injekciót kapok, mert a végbélben könnyebben felszívódik, és gyorsan meggyógyulok. Ha kamillateát fecskendeznek be, az nyugtatja a bélflórát, és igen jó hatású. Ha el akarják érni, hogy utána ne berzenkedjek egy botozástól, akkor meglehetősen csípős szert kapok. Már ettől érzem, hogy itt bizony botozás következik, amikor megitatnak vele a fenéklyukamon keresztül.

- Miben áll a csípős szer hatása?

- Nehéz kibírni mozdulatlanul, mert egyre jobban csíp. Utána pedig az egyetlen, ami elmulasztja ezt, egy kiadós botozás. Ezért feszengek jobban, amikor ilyet kapok, hiszen ki tudná mozdulatlanul, kitolva tartani a fenekét, amikor csípős szert kap? De ha kiittam, és felkelek, magam szoktam a fenekemet két kézzel összenyomva ugrani párat, és sürgetni az eseményeket, kifejezve reményemet, hogy hamarosan meghasalhatom a derest.

- A deresen tényleg elmúlik a csípés?

- Igen. Mire kapok jó huszonötöt, addigra fokozatosan enyhül, és a végére már alig érzem a csípést. Persze ehhez gyakorlott dom is kell, aki tudja, hogy kell megbotozni azt, aki ilyen injekciót kapott előtte.

- Nem tudja, mit tartalmaz ez az injekció?

- Nem, tudja nem vagyok egy vegyész, de valami olajos folyadéknak tűnik. Legalábbis ilyen szokott kicsurranni a lyukamon, ha nem szorítom elég ideig, miután megkapom ezt a speciális injekciót.

- Ezért kell két kézzel összeszorítania a fenekét – bólint a férfi, majd kikapcsolja a diktafont. – Köszönöm az interjút, értékes fejezete lesz a dokumentumregényemnek.

- Még mindig óhajtja a botozást?

- Azt hiszem, kissé elvesztettem a bátorságomat, de ha már itt vagyok, kipróbálnám. Le kell vetkőzni teljesen?

- Én le szoktam, de ne vegye kötelezőnek magára nézve. Nekem itt meztelenül kell dolgoznom. Most csak az interjú miatt vagyok felöltözve, és azért, mert mára nem osztottak be. Elég, ha a deresre hasalva szabaddá teszi a fenekét.

- Hol kapom meg?

- Négy teremben lehet verést kapni, elég nagy eszközparkkal rendelkezik az intézmény. De ezt majd a többi interjúalany elmondja, megmutatja. Most abba vezetem, ahol általában engem botoznak. Meglátja, kényelmes fekvés esik a deresen.

A riporter vonakodva követett, magamban kissé kárörvendőn gondoltam, hogy „na, most megkapod a magadét, hiszen könnyű munkának tartod az enyémet”.

A deresszobába érvén hamarosan szembesülnie kellett azzal, hogy nincs visszaút. Belegondoltam, mi lett volna, ha én is csak harmincnégy évesen kapok először botot, és nem szerettem volna a bőrében lenni.

Míg ő kínos lassúsággal szabaddá tette húsos fenekét, és felhasalt a deresre, mosolyogva dőltem hátra a fal melletti széksor egyik székén, hiszen én már tudtam, mi vár rá. Ő csak elképzelte.

Gyakorlott mozdulatokkal, gyorsan leszíjazták. Amikor orra elé tartották a választott botot, amivel már én is többször kaptam, segélykérőn pillantott felém.

Utána már csak szapora lihegését, nyögéseit, kínos jajdulásait hallottam. Alkalmasint huszonötre hasalt fel, de amilyen húsos feneke volt, a dom még öt repetát is kimért neki, mindnél megjegyezve, hogy a falánkság a hét főbűn egyike. A hasaló férfi bólogatott, kínosan érezte magát, de amikor reszkető tagokkal talpra állt, és óvatosan megérintgette a lángoló hurkákat a fenekén, elismerte, hogy ha másért nem, a falánkságáért kijárt neki a bot.

Újságíróként olvasott ember volt, így az illemet is tudta. Nem kellett figyelmeztetni rá, hogy köszönje meg a kapott ütleget. A hálaszók mégis nehezen fakadtak ajkáról, hiszen eleinte elég feszélyezve érzi magát az, akit bemutattak a botnak.

Jól emlékeztem erre azokból az időkből, amikor elkezdtem itt dolgozni.

Vége