Tavaszi télben történt (1)

Karácsony második napján valódi tavaszi idő, verőfényes napsütés köszöntött ránk s meleg is volt, 14-15 fok föl emelkedett délre a levegő hőfoka. Így nem csodálható, hogy sokan kijöttek a házaikból a szabad levegőre sétálni egyet. Lesétálni, mozogni a sok kalória bevitelt, a nehéz ételeket és süteményeket.
Mi is csak egy könnyű ebédet ettünk a maradékokból és alig egy órás ablak előtti fotelban eltöltött ejtőzés után, ami olvasással telt, már pattantam is fel, öltöztem, vettem elő a kerékpáromat és arra felülve menten a levegőre „tekerni”, ahogyan én hívom ezt a testmozgásomat.
Lefele tartottam a Duna partra, hogy megnézzem mennyire is jött fel az áradáskor a Duna vize a parton, és tetőzött-e már, vagy sem. A Duna parton is volt pár bámészkodó, akik a vízmagasságot nézték, de inkább még a munkások voltak többen, akik a teherautóról pakolták le a homokzsákokat s építettek belőle közvetlenül a parton hevenyészett nyúlgátat. Ők mondták, hogy még kb. 40-50 cm-es magasságban várnak vízszintemelkedést a tetőzésig, ezért is építik a nyúlgátat, hogy megvédjék a parti csónakházakat, családi házakat s főleg a büféket az áradó víztől. Hamarosan az utolsó homokzsákok is a helyükre kerültek, így a munkások a teherautóval eltávoztak, alig maradtunk csak páran a parton.
Érdekes volt látni, ahogyan a kutyájukat sétáltatók elengedték az állatokat és azok ki- beszaladgáltak a vízbe a partról.
Ahogyan ott nézelődtem, megjegyzem már aznap, korábban is láttam fiatalabb srácokat csak egy szál sportgatyában-pólóban, mint ha igazi tavaszi nap lenne, de és ez a „de” igen érdekes volt.
Jött szaladva a Duna parton, közepes iramban, s elhúzott mellettem. Ahogyan közeledett érdekes látványt nyújtott, mert a sportgatyája bő volt, olyan futógatya szerű, oldalán felsliccelve és alatta biztosan nem viselt mást csak az „ékszerét”, de azt is lazán, mert jól láthatóan himbi-limbizett a gatyája alatt, meg”mozgatva” a gatyáját is.
Utána néztem s hátulról is tetszett, nem csak a srác, a testalakja, kisportoltsága, de a mozgása ritmusa is. Így utána tekertem. Egy idő után már nem láttam, de azt megláttam, hogy az addig magasabb part lejteni kezdett s ott már a megáradt Duna vize látszott, ami elfoglalta már a kiépített futópályát, azon állt vagy fél méterrel.
Ahol a magas part kezdett lefele ereszkedni, volt egy gyerekjátszótér, a megszokott hintákkal, és egyéb szokásos eszközökkel. Ami nem szokásos volt, de a Duna parton természetes volt, az egy fából készült hajó, fedélzettel, kormánnyal. Azon állt a srác s mivel a hajó túlsó végét már a Duna vize mosta, így a fedélzetről pisilt nagy sugárban, a vízbe.
Mikor meglátott nagyon nem jött zavarba, sőt inkább felvillanyozta a látványom, mert a futógatyáját, amiből elől csak éppen lehúzva a derékgumiját, elővette a farkát a pisiléséhez, most egy mozdulattal a bokájáig lerántotta és hívogatóan himbálta a farkát s egy idő után meg is szólalt, így:
- No, szépfiú. Ha már itt vagy, nem segítenél? Akárki is verheted, de csak irányíthatod is a sugarat, kedved szerint. Ugye nem félsz, meg mered fogni? – cukkolt s bíztatott is egyben.
- Nem vagyok olyan ijedős. – állapítottam meg a válaszom kezdetén. – Egy ilyen nem is nagy, vastag farokkal elbírok, még ha elég szőrkupacban is leledzik, s abból kell előbányászni. – folytattam s letettem a játszótér fa korlátjához támasztva a kerékpáromat, közelebb léptem, amennyire csak tudtam úgy, hogy a vízbe még ne lépjek bele s markomba fogtam az addigra már kellően megmerevedő, előrenyúló farkát. De nem csak azt, hanem a markomba zártam a két, szép, nagy tökét is s megszorítottam. Feljajdult:
- Hékás, óvatosabban bánj az ékszeremmel, nem vasdarab az! – figyelmeztetett.
- Jé, tényleg, Pedig azt gondoltam olyan hideg! – állapítottam meg: - De majd felhevítem! – szóltam s már tettem is.
Élvezettel kézimunkáztam rajta s közben a másik kezemmel a szőrös, domború popóját simogattam, sőt mg azt is megpróbáltam, hogy megujjazzam az ánuszát, de azt nem hagyta, elhúzódott:
- Csak arra kértelek, hogy segíts, a sugarat irányítani, és esetleg ki ois verheted, de több nem fér bele! – jelentette ki.
- Biztos? Próbáljuk ki! – erősködtem, de nem hagyta, továbbra is elhúzódott tőlem, mármint a farát elhúzta.
- Akkor marad a kézimunka rajtad. – állapítottam meg s folytattam a farka megdolgozását, húzkodását, de azért néha-néha a tökeit is megmasszíroztam, meghúzkodtam, megnyomorgattam, ha már azt hagyta.
- Igen, az jó lesz. Jól csinálod, de kicsit gyorsíts, s akkor hamarosan kilövellek. – bíztatott a srác.
Így is lett. Nem került sok időben, mikor végre megrándult a teste, többször is, s az anyaga repült szerte szét, szerencsémre rám nem.
Elővettem egy papírzsepit s azzal letakarítottam a farkát s hagytam, hogy befejezze, míg én már elköszöntem s a kerékpáromra felpattanva, elkerekeztem visszafelé.
(vége)