Domképezde 2/2.

Domképezde 2/2

(A történet teljes mértékben kitalált, a szereplők és a helyszínek is fiktívek. Figyelmeztetés: orvosi játékok, deresen történő botozás.)

Elérkezett az óra, melyben a fenéklyukam került előtérbe. Már szolgálatkészen várakoztam egy másik teremben, amikor bejöttek az ezt tanulni vágyók, szám szerint ketten, egy másik oktató kíséretében. A oktatóterem kisebb volt, mint az előző, és az orvosi játékokat elősegítendő bútorozással bírt.

Az első néhány percben terpeszben le kellett hajolnom egy dobogófélén, és egymás után megérintették féltett fenéklyukamat, miközben az oktató elmondta, mire ügyeljenek, mire számítsanak, mire figyeljenek. Ezután felkelhettem, és a vizsgálóágyra kellett hasalnom, melynek kialakítása révén fenekem volt legmagasabban. Az oktató terpeszt parancsolt, de még rásegített egy fenékfeszítővel, melyet gondosan a fenékvágatomba helyezett.

Arcomat a karomra téve figyeltem, hogy mi történik velem. A lámpa fényköre kellemesen melengette lyukamat és környékét, a három férfi pedig elhelyezkedett úgy, hogy mindent lásson. Az oktató megmutogatta az idegvégződések helyeit, majd rátért a szűk nyílásra, és egy pillantással megállapította, hogy jól kúpolható és injekciózható. Ezt nem tudom, miből vette le, talán abból, hogy igyekeztem ellazítani, és ettől kissé kinyílt.

Gyakorlás közben mindegyiküktől kaptam kúpot. Az oktató utasítására mély sóhajjal nyugtáztam mindegyiket. Az ilyen jellegű pornófilmekkel ellentétben nem kentek be előtte, szárazon húztak megfelelő ujjukra, és én sóhajtozva nyeltem el a hideg falatot.

Ezután az oktató eltávolította a terpesztőt, mert be akarta mutatni, hogyan kell szabályosan, határozottan fenéklyukat injekciózni. Még sohasem kaptam lyukszurit, ahogy magamban elneveztem, de kíváncsian, némi aggodalommal emeltem fel a fejem, és figyeltem az oktató bevezetőjét, miközben a guruló asztalkára készített, sterilizált eszközöket is láthattam.

Az oktató elmagyarázta, hogy míg az alany szempontjából ez egy fájdalmat nem, esetleg kellemetlen feszítést okozó beavatkozás, addig a dom részéről nagy odafigyelést igényel. Mindig irányítsanak fényforrást a fenékre, hogy jól láthassák, hová kell szúrni, emlékeztessék az alanyt a mozdulatlanságra és a záróizmok ellazítására, csak ezután lássanak hozzá a lyuk injekciózásához. Számítani kell pánikreakciókra, de fenyegetéssel kevert bátorítással elérhető, hogy az alany optimálisan ellazítsa záróizmait. A befecskendezett folyadék mibenlétéről elméleti órán már tanultak, ezeket nem ismétli el, de talán a kamillás langyos víz a legjobb, mert nyugtatja a beleket, és nincs semmiféle káros hatása.

Előkészítéshez nem szükséges a beöntés, hiszen csak a végbél pár centis szakaszára hatol be a tű hegye. Megkérdezte, miből tudhatják, hogy rendesen benn van a tű? Megtudtam, hogy a hosszabb hegyű tűknél a beszúrásnál ott kell hagyni az ujjat a záróizom és a fecskendő tartálya között, míg a kisebb, ám nem kevésbé veszélytelen fecskendőknél bemehet a tartályból egy-két centis rész is a végbélnyíláson.

Az első szakasz talán a legnehezebb, maradásra, nyugalomra bírni az alanyt, hiszen sokan idegenkednek a rektális injekciótól. Amikor úgy látják, hogy szúrhatóvá válik a lyuk, egyetlen határozott mozdulattal döfjék meg a lyukat, figyelve a megfelelő szögre, tartásra. Így elkerülhetik, hogy a végbél falát érje a tű hegye, voltaképpen segíteni szokták az alanyok a fenekük megszúrását, mert nekik is az az érdekük, hogy jó helyre jusson a tű.

Amikor már meg van szúrva az alany, lehet pihenőt tartani, mielőtt a folyadékot befecskendeznék, közben beszélgetni az alannyal, megkérdezni, hogy milyen érzés, esetleg figyelmeztetni, hogy továbbra is maradjon nyugton. Izgágább pácienseknél ezt úgy lehet elérni, hogy kilátásba kell helyezni, hogy utána öt botütés lesz a büntetés. A bottól sokan fanyalognak, így továbbra is tartják a feneküket, ilyenkor le is lehet fényképezni, milyen szépen fészkel a fecskendő a lyukban. Ezután kell belepumpálni a folyadékot. Közben az alany mondogassa, hogy „injekció”, ez segít neki koncentrálni. A jutalom egy pompásan meginjekciózott fenéklyuk, aminek mindketten örülhetnek. Minden alany megkönnyebbül, amikor érzi záróizmain végigsiklani a kihúzott tűt. Ettől jobb kedvre derülnek.

Némelyiket többször is meg kell szúrni, eleinte ódzkodnak ettől, de aztán beletörődnek, és egyre jobban látható a segítőkészségük, van, akinél el lehet jutni addig, hogy saját magának húzza szét a fenekét, de olyan alanyról is szól a fáma, aki eljut addig, hogy előrehajolva is meg tudja szúratni a lyukát, és csak egy bosszankodó nyögést hallat, amikor megérzi a szúrást. Inkább saját magára haragszik, hogy nem bírja ki némán, mint a domra, aki tökéletesen beledöfte a tűt. Ezek gyakran már ekkor elnézést kérnek, és mélyeket lélegezve pumpáltatják be a folyadékot, majd elégedetten sóhajtva emelkednek fel, húzzák vissza a nadrágot. Ilyenkor illik megdicsérni a domot, aki olyan ügyesen meginjekciózta őket. Ehhez nehezen találják a szavakat, de sokadik alkalommal már sikerül kifejezni, milyen hálásak érte.

Aki tökéletesen megtanulja a fenéklyuk injekciózását, az akár meg is élhet belőle. Nem is szükséges ennél továbblépnie, és nem is kell elárulnia dom mivoltát. Elég, ha burkolt hirdetésben egészségügyi végzettségű személyzetnek mondja magát, aki otthonukban keresi fel az ilyen jellegű beavatkozásra szoruló pácienseket, akiknek ezzel leveszi a gondot a válláról, hiszen nem kell felkeresnie a kezelőorvosát. Egymásnak adják majd a címét az elégedett páciensek, és hamarosan heti egy, később akár két-három napot is arra kell szánnia, hogy végiglátogassa otthonaikban ügyfeleit, és mindegyiket megszúrja. Ez bizalmi állás, és nem utasíthatják el sem a női, sem a férfi pácienseket sem. Mind gálánsan fog fizetni, és az a dom, aki tökélyre viszi a fenéklyuk injekciózását, fényűző módon megélhet csupán ebből.

Ekkor eljött a pillanat, hogy az oktató dom a fecskendőért nyúlt, megzörrentve az odakészített acél és üveg eszközöket. Figyeltem, ahogy felszívja az ampullába a sárgás folyadékot, majd mintegy véletlenül, megkérdezte, hogy kaptam-e már ilyen injekciót. Megráztam a fejem, és elsápadtam. A nagyobb méretű fecskendő látványa megriasztott.

Újra a fenekemhez lépett, és szakszerű mozdulattal szétfeszítette farpofáimat. Ismét éreztem a lámpa melengetését fenéklyukamon, legalább ennyire feszélyezett, hogy mindhárman nézik.

A dom kurta parancsszavára mély levegőt vettem, és minden-mindegy alapon ellazítottam záróizmaimat. A dom mindjárt fel is hívta a figyelmet arra, hogy kinyílt, és már optimálisan megszúrható. Ezután határozott mozdulattal bevágta életem első injekcióját, amitől panaszosan felnyögtem. Az oktató felhívta a figyelmet, hogy megfelelő szögben áll ki fenéklyukamból a fecskendő, és a nyögésem a váratlan érzés velejárója, szinte mindenki felnyög a szúrás pillanatában. Megigazgatta a fecskendőt, majd elkezdte befecskendezni a hűvös folyadékot.

Aki kapott már ilyet, pontosan ismeri a feszítő, nyomó érzést, amivel ez jár, hiszen ez nem fájdalom. Azon túl, hogy roppant mód megalázó, egészen elviselhető lehet, ha ügyes a dom. Márpedig életem első injekcióját a lyukamba egy mesteri ügyességű domtól kaptam. Szabadkozva nyögdécseltem még, miközben megitatott, de már csak azt jelezve, hogy rendben lévőnek érzem a kapott injekciót.

Ennek ellenére, miután megkönnyebbülten éreztem, hogy a dom kihúzza belőlem a kiürült fecskendőt, megkérdezte a jelen lévő két férfitól, kiérdemeltem-e viselkedésemmel a botot. Mindketten egyetértettek abban, hogy bár elég jól viseltem, nem árt meghúzni a határokat. Így vonakodva bár, de beleegyeztem abba, hogy öt ütést kapjak a fenekemre.

Nem árultam el, hogy első ízben kóstolok botot, mert nem akartam elgyávulni. Főleg, hogy az injekció váratlan mellékhatásaként kívánni kezdtem, hogy nyomatékosítsák a helyes viselkedést néhány jól irányzott botütéssel. Továbbra is hason feküdtem, és miután megmutatták nekem az ilyenkor használatos, hüvelykujj vastagságú eszközt, elismerően bólintottam, hogy igen, kinézem belőle, hogy alkalmas a funkciójára.

A dom vállalta, hogy ötször megkínál vele, miután tisztáztuk, hogy nekem kell számolnom, és mindegyik ütés után meg is kell köszönnöm. Nem tiltakoztam, hiszen magam is úgy éreztem, hogy jár nekem a bot. A dom ebben is olyan ügyes volt, mint az injekciózásomban. Közepes méretű ütéseket mért fenekemre, megvárta, míg udvariasan nyögök, kimondom a számot, és hálásan megköszönöm. a későbbiekben is így kellett tennem, voltaképpen bárhányszor injekciózták a lyukam, mindig kiegészítették néhány emlékeztető botütéssel, hogy ne felejtsem el, hogyan kell viselkedni közben.

Elégedetten sóhajtottam, amikor megkaptam a nekem járó ütéseket, és a dom kérdésére bevallottam, hogy meglehetősen ízlett a fenekemnek a váratlanul jött ajándék. Ezt fontolóra vette, majd utasítást adott, hogy szerinte többet érdemlek, és haladéktalanul deresre húzatott néhány szobával arrébb, a deresszobának nevezett helyiségben.

Nem is öltözhettem fel, csak lejöttem a vizsgálóágyról, és átkísért a deresszobába, ahol kiadta az ügyeletes pribéknek, hogy húzzon deresre, és vágjon rám olyan huszonötöt, mint annak a rendje. Kelletlenül hasaltam fel a deresre, amikor a pribék intett, hogy ne húzzam az időt. Leszíjazott, majd lelkemre kötötte, hogy ne fogjam vissza magam, a szoba hangszigetelt.

A nap betetőzéseként így duzzogva hasaltam meg a derest, és bár még mindig sajgott kissé a fenekem az öt könnyű botütéstől, igyekeztem felkészülni az első huszonötömre. Büszkeség is bujkált bennem, mert történelmi ismereteimnek hála, sikerült szabályosan meghasalnom a fekpadot, ahogy a régi időkben a bakák és szegénylegények tették. Sorsközösséget vállaltam velük, és nem bántam meg.

Férfias próbatételként éltem meg első botozásomat, és miközben megfogadva a pribék tanácsát, panaszosan nyögtem a bottól. Deresre húzva esélyem se volt elhúzódni a kemény ütésektől, így csak abban reménykedtem, hogy szép nyomokat fog hagyni rajtam, hiszen sorban jelennek meg az égő hurkák egymás alatt. A sok, hajdani parasztlegényre gondoltam, akik gyakorta kaptak ilyen büntetést, és egy alaposan megbotozott fenék növelte az ázsiójukat a falu szemében, a lányok szívesebben táncoltak azzal a szüreti bálon, aki már bebizonyította a deresen, hogy férfiasan állja a botozást.

Velem nem táncolt volna se fiú, se lány, mert én igencsak hangosan nyögdeltem, és fogadkoztam, hogy legközelebb jobban fogom bírni, noha ebben magam sem voltam biztos.

Azóta évek teltek el.

Larion és én együtt maradtunk, vagyonunk eredete titok mások előtt, a külvilág számára a Larion/Lionel bolthálózat bevételéből gazdagodtunk meg. Ez valahol igaz is, de a kezdet igencsak nehéz volt.

A Domképezdében mindketten eltöltöttünk néhány évet, megpróbáltatásainkat pénzre váltottuk, nem kevésre.

De mégis azt valljuk, megérte.

Vége