Tesztelés

Tesztelés

(Fiktív történet kitalált szereplőkkel és helyszínekkel. Figyelmeztetés: deresen történő botozás)


Amióta földesurunknál szolgáltam, szórványos gyakorisággal csapatott meg. Voltaképpen még az atyjauránál kezdtem katonai pályafutásomat, parasztlegényként ragadtak el otthonomból, és eleinte bizony szinte minden hónapban meg kellett hasalnom a derest, míg sikerült betörniük.

Negyvenéves koromra már feljebb emelkedtem a ranglétrán, ha nem is szerettem az állandó katonáskodást, bajvívást és őrségváltást, elfogadtam, mert biztos volt a megélhetésem, nem volt gondom ételre, szállásra. Mégis jobb őrséget állni, mint a tűző napon szántani.

Az ifjú uraság már édesatyja életében deresre húzatott párszor. Voltaképpen nem róhattam fel neki, hiszen tanulnia kellett a parancsolást, és ugyan kin gyakorolhatta volna jobban, mint a fegyelemre drillezett katonáin. Bár eleinte dohogtam, hogy rangidős tiszt létemre nekem hozzák ki az udvarra a derest, de beláttam, hogy hasznomra válik, ha alaposan megkapom a magamét.

Magamfajta dacos katona csak a botból ért. Noha hamarosan hatvanadik évemhez érkezem, az utóbbi négy évtizedben legalább két-háromhavonta kóstolt botot a fenekem. Mostanában nekem kellett tesztelnem az erdőről újonnan behozott pálcákat és botokat, ilyenkor egy-egy délelőttöt azzal töltöttem, hogy a pribékek segítségével mindegyik új eszközt kipróbálhattam a csupasz hátsómon, utóbb pedig mindről véleményt alkothattam.

A mai délelőttre is fel voltam mentve a másirányú szolgálat alól, így a reggeli sorakozó és bemelegítés után némi reggelit vettem magamhoz, majd az udvari latrinát is meglátogattam, jobb megelőzni a baleseteket. Régebbi botozásaim alkalmával néhányszor előfordult, hogy egy-egy botütés nemcsak megfingatott, hanem némi béltartalom is kiszökött, hiszen még mindig nem tanultam meg, hogy úgy szorítsam össze a fenéklyukam, hogy közben ellazítsam a fenekemet.

Így alig volt tíz óra, amikor a tömlöcsoron jelentkeztem azzal, hogy a tegnap érkezett pálcákat és botokat szeretném kipróbálni, és ha azzal végeztünk, a két napja kiérdemelt, de még halogatott huszonöt botra is felhasalnék a deresre.

Négy pribék vett kezelésbe. Mint minden ilyen alkalommal, egy üres tömlöcbe mentünk, melynek közepén felállították a derest számomra. Egyelőre még nem hasaltam rá, komótosan levettem ruháimat, mert egyrészt nem akartam, hogy összepiszkolódjanak, másrészt mindig megizzasztott a verés.

Először, mint mindig, a katonaorvos ellenőrizte életfunkcióimat, és mivel egészségesnek talált, nem látta akadályát ülepem megcsapatásának. Kifejezte véleményét, melyet már nem először hallottam tőle, hogy egy jókor kapott botozás csodákra képes. Lehűti a forró fejet, fékezi az indulatokat, és fegyelemre tanít. Megjegyezte, hogy az elmúlt években egyre inkább nagyobbnak, húsosabbnak látja a fenekemet, ami annak a jele, hogy tisztként urunk asztalánál válogatottan jó étkezésekben van részem, szerinte falánkságomra is jó hatással lehet, ha alaposan elverik a fenekemet.

Ezután távozott, és a négy pribékkel elkezdhettük az új pálcák, botok kipróbálását. Mind fiatalabbak voltak nálam, de ez máskor is így volt. Bár már hatvanadik évemhez közeledtem, mégsem tiltakozhattam az ellen, hogy húszas, harmincas éveikben járó fiatal pribékek vágjanak alám.

Megtekintettem a tucatnyi vékonyabb, vastagabb eszközt, és savanyú képpel megjegyeztem, hogy ezek bizony alkalmasak arra, hogy egy férfit jobb belátásra bírjanak. Ahogy meztelenül álltam az állvány előtt, tekintetemet végigfuttatva a pálcákon, az egyik pribék mellém lépett, és kivette az első pálcát.

- Talán jobb volna, ha azonnal nekikezdenénk – suhogtatta meg, amitől megborzongtam, és a fenekemhez kaptam.

A pribékek gúnyosan felnevettek, hiszen még nem is kaptam, máris a faromat dajkálom. Kelletlenül fordultam meg, és enyhén előrehajoltam, miközben megjegyeztem, hogy ma valahogy nem kívánom, hogy megsuhintsák a fenekem. A következő pillanatban a pribék ügyesen alámvágott, amitől ugrottam egyet, és szemrehányóan fordultam hátra.

- Uhhh, ezt jól megkaptam! – panaszoltam, azon igyekezve, hogy visszanyerjem tekintélyemet.

- Uraságod már jól ismerheti az érzést, hiszen gyakran szükség van a fegyelmezéséhez pálcára – jegyezte meg egyikük fejcsóválva.

- Igen, igen – pironkodtam. – Voltaképpen megszokhattam volna, de nem megy. Mindig újra és újra megugraszt egy jól kimért ütés. Talán nem velem kéne tesztelni az új pálcákat. Nem ígérem, hogy nyugton maradok a továbbiakban sem.

- Csak addig maradjon nyugton, amig megkapja az ütést, utána már ugorhat – vélekedett a társa. – Hogy ízlett?

- Hát… meglehetősen csípett. Ha osztályoznom kéne, tízes skálán adnék neki egy hetest – szavaimat a negyedik pribék gondosan feljegyezte.

- Jöhet a második? Ez egy nyírfavessző, kifejezetten szép hangot ad, ha rendesen odasuhintanak vele.

- Nyírfa? Volt már dolgom ilyennel – sóhajtottam, és két tenyeremet a falhoz támasztva terpeszben kínáltam a fenekemet. – Nem lett a kedvencem.

Figyeltem, ahogy gondosan megérint, majd szinte ugyanoda le is sújtott. Ugrándozni kezdtem a fenekemet dörzsölve, közben cifrán káromkodtam.

- Nocsak, ennyire megsuhintottam volna? – csodálkozott a pribék, miközben már a harmadik eszközt vette a kezébe, egy férfi hüvelykujjnyi vastag botot.

- Csíp, ez nem vitás, akit ezzel büntetnek meg, az kétszer is meggondolja a jövőben, hogy újra rosszat kövessen el.

- Úgy gondolja? Hát ehhez mit szól?

Elengedtem a fenekemet, és borús ábrázattal pillantottam a botra. Hasonlóval szokták kiporolni a fenekem, ha deresre húznak. Lépkedtem párat, majd abbahagyva a farom dörzsölését, nagyot szusszanva előrehajoltam, és megfogtam bokáimat. Szabályosan terpesztettem, így a bokáim között láthattam, hogyan vesz lendületet, és mielőtt feleszméltem volna, keményen megkínált vele.

Leguggoltam, és két kézzel markolva fenekemet, vöröslő arccal bólogattam:

- Igen, ez jó bot. Alkalmas arra, hogy engem is móresre tanítsanak vele. Megtiszteltetés volna számomra, ha a végén ezzel mérnék rám a huszonötöt a deresen. Őszintén szólva régen ízlett így botütés a fenekemnek.

- Sejtettem, hogy így lesz, hiszen emlékezetem szerint mindig is a botot tartotta megfelelő eszköznek ahhoz, hogy megbüntessék. Legalább tucatnyi alkalommal botoztam már meg a fenekét a deresen, jól emlékszem elégedett nyögdécselésére.

- Férfihoz méltó eszköz – helyeselt a másik pribék is, miközben a jegyzetelő felírta véleményemet.

- Jöhet a következő? Ez egy nádpálca, az iskolában szelídítik ezzel a nebulókat, és igen hatásos tanulás serkentésére is.

- Nádpálca? – néztem a kezében tartott eszközre. – Nem emlékszem, hogy ilyennel kaptam volna, de hát nem is voltam soha deák.

- Lesz szíves lehajolni újra! – utasított a pribék. – Gondolja azt, hogy engedetlen deák, és úgy jobban bele tudja élni magát!

Az ütés bosszankodó jajdulást csalt ki belőlem, ahogy felegyenesedtem, csodálkozva tapogattam a nádpálca nyomát.

- Ilyennel kapnak a deákok? Ettől megy nekik jobban a grammatika? Hát, meglehetősen elősegítené szorgalmamat, ha ilyennel serkentenének a latin tanulására – ismertem el.

- Az utolsó következik, ehhez bekötnénk a szemét – lépett hozzám egy másik pribék, kendővel a kezében.

Nem tiltakoztam. Nem mindig célszerű látni, hogy épp megcsapnak, a meglepetés ereje sokszor legalább annyit ér. Azután megtornáztattam meztelen testemet, majd a dereshez lépve feltérdeltem rá, és könyökömre támaszkodtam. Ebben a pózban ma még nem kaptam, és ideje volt kényelmesebb pózt találnom a fárasztó hajolás után. Elvégre nem voltam már annyira fiatal, hogy akár kéttucatnyi ütést is kibírjak előrehajolva.

- Jöhet? – kérdezte a pribék, miközben megsimogatta fenekemet.

- Van más választásom? – feleltem a látásom akadályozó kendő alól. – Ha kérhetem, ezúttal feljebb csapjon meg.

- Ekkora fenéken nem is tudnám eltéveszteni – nevetett, majd égő ütést mért a fenékvágatom felső részére, keresztben a fenekemre, a hangjából ítélve szíjjal kaptam.

- Ahhh – kiáltottam, előrehajolva, két kézzel markolva fenekemet, szét-széthúzva rázogatva, hátha ezzel enyhíthetném a fájdalmat. – Szíj volt? Ugye, szíjjal kaptam?

- Az bizony! – ismét nevettek, hiszen valóban nevetséges látványt nyújthattam, az idősödő katonatiszt, amint önuralmát elvesztve tapogatja elvert fenekét.

- Meglehetősen régen kaptam szíjjal – közöltem fájdalmas hangon. – Akkoriban még annyi idős lehettem, mint önök, és bizony akkor is megjegyeztem, miközben csattogott a szíj a fenekemen, hogy soha nem tudnám megkedvelni ezt az eszközt. Nem változott a véleményem.

- Pedig valaki kifejezetten ezzel kéri a büntetését, és még hajlandó néhány ezüstöt is fizetni érte – szólt az a pribék, aki jegyzetelt, és folytatta az írást.

- Ha már ott van, akár meg is hasalhatja a derest – indítványozta egyikük, és nem tettem ellenvetést.

Ha már úgyis meg kell csapatnom magam, akkor jó azon túlesni, így is halogattam az utóbbi napokban. Be kellett látnom, hogy ahogy idősödöm, úgy kényelmesedek el, és nem fűlik a fogam a farom megcsapatásához.

- Jöjjék a bot! – szóltam belenyugvóan, miközben szabályosan meghasaltam a derest, ahogy máskor. Büszke voltam arra, hogy tudom a módját, és bár tartok tőle és tisztelem a botot, mégis mindig úgy hasalok alá, ahogy illik.

- Lassan nem éri be a szíj – jegyezte meg, aki a derekamnál húzott deresre. – Szélesebb a dereka, és valóban elég vaskos a feneke.

- Lehet, mire kihíznám a derest, leszerelek – feleltem, és akkor valóban így is gondoltam.

- Valóban. Nem ismerek más katonát, aki hatvanévesen is szolgál. Kényelmesen fekszik?

- Igen, azt hiszem, már ha lehet kényelmesen hasalni a deresen – feleltem újfent elhúzva a számat.

- Látja, mi odafigyelünk a fenék tulajdonosára. Azzal a bottal kapja meg a huszonötöt, amit az előbb megkóstolt.

- Köszönöm – biccentettem, és megmarkoltam a deres lábait.

- Lazítsa el a fenekét, ne feszítse meg! – figyelmeztetett a pribék, aki felkészült arra, hogy elverjen.

- Próbálom – nyöszörögtem. – Tisztában vagyok azzal, hogy úgy illik. Előfordul, hogy sikerül is.

- Elvárható a maga korában – helyeselt a pribék, majd a fenekemre tette a botot. – Felkészült?

- Huszonötöt a jobbikból! – sóhajtottam, és felemeltem a fejem.

A következő percekben nem sokat beszéltünk. A pribék arra koncentrált, hogy keményen megcsapja a fenekem, jómagam pedig szabadkozó nyögésekkel nyugtáztam a kapott ütéseket. Büszke voltam arra, hogy eljutottam addig az évtizedek során, hogy megtanítottak nyögni a bottól. Miközben a másik pribék számolta a kimért ütéseket, megjegyeztem magamban, hogy a bemelegítő néhány ütés elérte a célját, ráhangolódtam a büntetésre. Bár még mindig nem bírom csöndben, mint néhány katona, mégsem panaszolom, és még a fenekem ellazítására is odafigyelek, hogy ezzel is segítsem a pribék munkáját. Ha nem is sikerült maradéktalanul minden ütés előtt ellazítani a húsos farpofákat, azért mégis elégedett voltam. Be kellett vallanom magamnak, hogy szükségem volt arra, hogy végre alaposan megbotozzanak, ezzel megszilárdítsák fegyelmemet.

A pribék kis szünettel kimérte a huszonötödiket, és elégedetten hallgatta szabadkozó nyögdécselésemet.

- Hogy ízlett? – kérdezte hetykén, leeresztve a botot.

Felnéztem rá, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Elég nehezen ment, ahogy mindig, ha elverték a fenekemet.

- Alaposan megkaptam a magamét – ismertem el akadozó lélegzettel. – Mindazonáltal bevallom, meglehetősen jólesett. Alkalmasint aggódtam, hogy nehezen fogom bírni, hiszen más, ha húszévesen csapatja az ember a fenekét, és más, ha hatvanévesen. Hálás vagyok érte, hogy móresre tanítottak!

- Az a véleményem, hogy nem ártana megrepetáztatni – vélekedett a számoló pribék. – Öt-tíz botütést javaslok még neki.

- Mi a véleménye, uram? – hajolt közelebb hozzám a fiatal pribék, aki elvert. – Van kifogása ellene?

- Magam is úgy vélem, hogy megérdemlem – vallottam be szégyenkezve. – Meglehetősen kívánom a botot.

- Akkor mit szólna, ha megdupláznánk a büntetését? Kapott már ötvenet egy hasaláskor?

- Előfordult négy-öt alkalommal – feleltem nagyot szusszanva. – Gondolják optimális volna?

- Legalább elmondhatja, hogy úgy megcsapatta magát, hogy utána alig bírt felkelni a deresről – nevetett a számoló pribék. – Ekkora fenéken elenyésző az a huszonöt. Az én véleményem is az, hogy duplázzuk meg.

- Felkészült? – kérdezte a pribék, és megnyomkodta a fenekemen a sajgó hurkákat.

- Azt hiszem – feleltem bizonytalanul. – Végül is megérdemlem – láttam be. – Kérem, vágjon alám még huszonötöt a jobbikból!

A pribék a tenyerébe köpött, és hamarosan nyögdeltetett tovább. Ezúttal hosszabban, fájdalmasabban nyögtem, és egyre ritkábban sikerült ellazítanom a fenekemet. Kivárta, míg kinyögdelem magam, és mindig csak akkor mérte ki a következőt, ha elcsendesedtem.

A második huszonöt már jobban megviselt, hiába, már nem voltam húsz éves. Panaszosan nyögdeltem, és oda-odafigyeltem a számolóra, vajon hol tartunk? Mégis, magamban elismertem, hogy igazuk van, ekkora fenéken, amekkorára én növesztettem, elfér ötven botütés is, és falánkságomért teljes joggal megérdemlem, hogy alaposan megkapjam, ami jár.

A pribék nem kímélt, keményen megkínált a bottal a továbbiakban is, hiszen a büntetés ettől válik büntetéssé. Magam sem kedveltem, ha valaki csak gyengén, néha közepes erősséggel kínált fenékbe, ha egyszer verésre került sor. Büszkén markoltam a deres lábait, és amikor pár perc múlva meg lettem csapva, elégedetten, kivörösödött verítékező arccal néztem körül.

- Na? Ízlett a fenekének? – kérdezte újra a pribék, aki elvert.

- Óohhh – lihegtem. – Rég kaptam ilyen alapos verést.

- Jólesett? – kérdezte a másik.

- Igyekeztem ráhangolódni, és be kell valljam, meglehetősen ízlett a faromnak – ismertem be. – Kaptam én már máshol is botot, még a királyi udvarban is deresre húztak, de semmi sem fogható az itthoni veréshez, amikor urunk udvarházában kapok botot – sóhajtottam elismerően.

- Váljék épülésére, és reméljük, elérte a célját! – felelték, ezúttal nem tudtam, hogy melyik, mert verítékező arcomat törölgettem.

Hiába, ismét megizzasztott a verés.

- Felkelhet – szólt a pribék, aki kioldozta a szíjakat.

- Igen… - feleltem. – Köszönöm, uraim! Jól megkaptam!

- Büszke lehet a fenekére, ritkán látni ilyen szép nyomokat – dicsértek, miközben lassan, óvatos mozdulatokkal felkászálódtam.

Hol volt már az a hajdani legény, aki fürgén hasalta meg a derest, és alig vontatottan kelt fel róla egy-egy kiadós botozás után. Lassan, megfontoltan másztam le róla, remegtem az átélt büntetéstől. Mégsem kértem segítséget. Egyenként felvettem ruháimat, elfedve meztelenségemet, majd újfent megköszönve munkájukat, ígérve nekik egy-egy kupa bort a kantinban, kiléptem a napsütésben fürdő udvarra.

Óvatosan lépkedtem, de valamennyire peckesen is, hiszen megmondták, hogy legyek büszke a fenekemre, mely ezúttal sem hagyott cserben.

Már délre harangoztak, ezért miután a kútnál megmostam arcomat és felfrissítettem magamat, ebédelés iránt vettem az utam. Úgy döntöttem, hogy ezúttal a katonáim között eszem, és ezentúl csak akkor látogatom urunk asztalát, ha külön ragaszkodik jelenlétemhez. Így talán sikerül leadnom néhány fontot a súlyomból, hiszen a katonák kosztja nem annyira változatos, mint amit urunknak szolgálnak fel.

Hamarosan találkoztam egy tiszttársammal, és elfogadtam a karját. Könnyebb volt így lépegetni.

- Megint megcsaptak? – kérdezte részvéttel.

- Igen – vallottam be. – Olyan ötvenet kaptam, hogy az eget is bőgőnek néztem. De megérdemeltem, és remélem, hasznomra válik!

- Így legyen – felelte tiszttársam. – Kipróbáltad az új pálcákat is?

- Ki. Van közte egy bot… azzal csapattam meg magam. Legközelebb próbáld ki. Szép nyomokat hagy.

- Megfontolandó – felelte. – Alkalmasint van némi restanciám, urunk huszonötöt rendelt számomra, és délután terveztem, hogy hasalok egy jót a deresen.

- Váljék hasznodra! – feleltem. – Mostanában úgysem nyögdeltetett bot.

- Valóban, legalább három hónapja nem kóstoltam botot – ismerte el, majd kitárta az étkező ajtaját, ahol már több tucatnyi katona zsinatolt az asztaloknál.

Vége