Filozófus

Filozófus

(Kitalált történet fiktív szereplőkkel és helyszínekkel.)


A felismerés, hogy nem vagyok egyedül, úgy hatott rám, mint egy lórúgás. Viharos erejű megvilágosodás ténye forog fenn, melyből kiviláglik, hogy nem vagyok egyedül azok közül, akik életük során időről időre verést kapnak, emiatt elfilozofálgatnak a verés természetéről.

Mert erről az ember nem beszél. A büszke férfiak sohasem osztják meg ez irányú gondolataikat, pedig az ifjak okulására és épülésére szolgálna. Hosszú évek magányos töprengései után rájöttem, hogy filozófus segíthetne ez ügyben, hiszen a filozófusok bármiről terjengősen, bár lényegre törően is tudnak beszélni, és sok gondolat nem maradna a hallgatag szájak mögött, hanem kimondásra kerülne. Ez a történet egy ilyen filozófusról szól.

Filozófusnak tartom magam, noha nem szereztem szakirányú végzettséget. Ez vagy ösztönösen jön, vagy sehogy, tanulni nem lehet, ez a felfogásom. Valaha sokféle tudást összegereblyéztem csökött agyamba, de csak akkor sikerült kitárulkoznom az ég felé, és befogadnom a valódi tudást, amikor elszórtam a régi, begyepesedett gondolatokat. Hatvanhat évesen már nem kell fölösleges koloncokat cipelnem, amelyek megakadályozzák, hogy szárnyaljon a lélek.

Felfedeztem egy piaci rést, és igyekeztem kihasználni. Nem volt rossz ötlet, hiszen az elmúlt három évtizedben alaposan megszedtem magam ötletemből, és immár a patríciusok közé sorolnak. Pedig csak beszélek, hallgatok, megosztom gondolataimat, és meghallgatom azokat a férfiakat, akik ki akarják beszélni a veréssel kapcsolatos tapasztalataikat, mert nincs kivel megbeszélniük.

Természetesen csak azok jöhetnek a csoportomba beszélgetni erről, akik néhány kritériumnak megfelelnek. Úgymond legyen személyes tapasztalatuk, megbízható vagyonnal rendelkezzenek, ugyanis szolgáltatásom annál a néhány aureusnál* többet ér. Titoktartást nem kértem tőlük, hiszen mindegyikük tisztában volt azzal, hogy ezeknek a beszélgetéseknek nem szabad kiszivárogniuk.

Természetesen a felületes érdeklődő csak azt látta volna, hogy jóféle ciprusi borok kíséretében férfiak beszélgetnek, kényelmesen elheverészve fekvő alkalmatosságokon, miközben gazdagon megrakott tálakról fügét, szőlőt és gránátalmát, sajtot eszegetnek. Ilyen csoportosulásokból meg rengeteg akadt, hiszen mióta világ a világ, az ember társas lény, és szereti jó társaságban elütni szabadidejét.

Míg a kereveteken fekve eszegettünk, nézegettem a négy férfit, akik mai társaságomat alkották. Szándékosan hívtam őket úgy, hogy vegyes korosztályt képezzenek. Voltak azonos korcsoportú vendégeim is, de azok más napon jöttek. A mai napon egy húsz évén alig túlhaladott, zsenge ifjú, egy harmincas éveiben járó katona, egy negyvenes évén alig túl lévő kalmár, és végül egy hetvenedik évébe lépő veterán volt jelen.

Azzal kezdődött, hogy valamennyien megmutatták a fenekükön lévő nyomokat, melyek arról árulkodtak, hogy valóban részeltettek már verésben. Kezdetnek a történetüket tárták fel. A húszévesnek adtam először szót.

Miközben a szőlőszemeket csipdeste egy kövér fürtről, a hasonlóképpen gömbölyded ifjú szégyenkezve vallott kóros falánkságáról, melyből nevelői veréssel kívánták kigyógyítani. A bentlakásos iskolában, ahová jómódú szülei járatták, nem volt ritka az ilyen nevelési eszköz, sokirányú alkalmazása gyakran hozott eredményt.

Az ifjú elpanaszolta, hogy meglehetősen rosszul viseli a verést, melyet egy bakra szíjazva kell elviselnie, meztelenre vetkőzve, és néhány alkalommal a pálcázást végző rabszolga meg is hágta.

Itt belekérdeztek a többiek, és magam is kíváncsi voltam a válaszra, hogy a verést vagy a meghágást találta megalázóbbnak, és elárulta, hogy nem is lenne baja azzal, hogy megkefélik verés közben vagy végén, hanem hogy erről korábban nem tudott. Ahogy fekszik ott, csak a verésre számít, és arra készül. Teljesen váratlanul éri minden alkalommal a szerecsen ujja, ahogy tágítja a fenéknyílását, és ezután nehéz koncentrálnia a verésre, hiszen tudatosul benne, hogy a rabszolga felizgult, és meg fogja hágni. Így pedig nem fog használni a verés, hiszen végig arra kellene gondolnia, hogy ne legyen falánk.

A jelenlévők összemosolyogtak, ami elárulta számomra, hogy nem ismeretlen számukra az efféle beavatás. A katona vállvonogatva vette át a szót, és pironkodva mesélte, hogy nem egy alkalommal, amikor botot kapott, utána maga a parancsnoka hágta meg, mert annyira felizgult a feneke látványától. Bár a katonának volt már felesége és gyermekei, mégsem mondhatott nemet a felettesének, és minden alkalommal készségesnek kellett mutatkoznia.

A kalmár is beszámolt hasonló tapasztalatokról, noha a másik oldalt ismerte. Amikor egy-egy jó testű rabszolgáját ítélte pálcázásra, végignézte a büntetést, majd utána beléhatolt abban a tudatban, hogy a férfi ezután különbséget tud tenni jó és kevésbé jó szex között. Természetesen ő képviselte a jót.

A hetvenes férfi véleményét is megismerhettük. Ő, korából kifolyólag a régi, jól bevált botozás híve volt. Gazdag lévén saját rabszolgát tartott, aki időnként visszaterelte az erény útjára. Ezt természetesen egy kiadós botozással érte el, melynek végén a rabszolga felhelyezett az uraság fenekébe egy plugot, amit azóta rendszeresített, mióta már nem kefélték meg verés közben.

Így az ifjú magára maradt véleményével, hiszen valamennyien rendjén valónak gondoltuk a verés közbeni vagy utáni dugást. Elvégre egy kiszolgáltatott férfi számíthat arra, hogy ez megtörténik vele, és intettük az ifjút, hogy inkább készüljön fel rá, kenjen fel síkosítót a könnyebb behatolás érdekében, mielőtt elhelyezkedik a bakon a veréshez.

A katonának adtam meg a szót, hogy ő is mesélje el történetét, és mi az, ami miatt ide kellett jönnie, mert nem tudja megbeszélni senkivel.

Elmesélte, hogy lustaságot vett észre magán, és ez sajnos feltűnt a feletteseinek. Nem vonzzák már a hadgyakorlatok, a kiképzésben tunyán vesz részt, és ha hazamehet a családjához, napokkal is elodázza a visszatérést a seregbe. Mégis, igazságtalannak tartja az eljárást, hogy a felettese deresre küldi anélkül, hogy meghallgatná. Legszívesebben otthagyná a sereget, de családja katonának szánta, és gyávának minősítenék, ha kijelentené, hogy csömörig van vele.

Így minden alkalommal, amikor mulasztáson kapják, a fenekén keresztül adják tudtára, hogy vétett a vakfegyelem ellen. Az utóbbi időben szinte minden hónapban meghasalta a derest, alkalmanként jó huszonöt botot vágtak az ülepére. Voltaképpen nem is a bottal van gondja, azt már többé-kevésbé elismerte, hogy jó módszer egy fegyelmezetlen katona megfegyelmezésére, hanem az okkal, amiért hasalnia kell. Sokkal szívesebben csapatná a fenekét, ha például földműves lenne, és elmulasztaná begyűjteni a szénát az eső előtt. Akkor jogosnak is érezné, és megfogadná a deresen, hogy legközelebb figyelni fog a felhőkre. De a mostani büntetések nem és nem használnak, ő nem akar katona lenni.

Ő nem eszegetett, miközben beszélt, hasra fordult, és fellebbentette tógáját, miáltal újra megtekinthettük a nyomokat. Hihetően hangzott, hogy két napja is lekapták a húsz körméről. Már attól jobban érezte magát, hogy elmondhatta valakinek, és hogy nem gúnyoltuk ki és nem neveztük gyávának, az még jobban felvértezte a lelkét, hogy odaálljon a felettese elé, és kérje, hogy eressze el a szolgálatból.

A kalmár következett.

Ő azon kevesek közé tartozott, akik mindkét oldalt preferálták. Verni is szeretett, de saját magát sem kímélte. Ha nem ment úgy az üzlet, nem volt rest deresre húzatni és megcsapatni magát érte. De ha dühbe gurult, mert valamelyik rabszolgáját mulasztáson kapta, saját kezűleg is kezébe vette a botot, hogy a rabszolga fenekén megtáncoltassa. Tisztában volt azzal, hogy jól kezeli a botot, hiszen még üzlettársa is hálálkodva kelt fel a deresről, amikor egy alkalommal őt is kénytelen volt deresre húzatni, mert hibát vétett az elszámolásban. Most tanácsot várt arra a furcsa hullámzásra, amelyet gyakran tapasztalt magán, és abban nyilvánult meg, hogy bizonyos időszakokban a szadista énje került fölénybe, ám ezt mindig olyan hónapok követték, amikor gyakorta megcsapatta a fenekét, okot mindig talált rá, de bevallani nem merte volna senkinek, hogy ilyenkor egyre jobban kívánja a botot.

A legidősebb jelenlévő következett. Ő másként volt szélsőséges. Hedonista módon falta az életet, lakomákat adott, hetérákat hívott, kényeztette magát, de ez az érzés egyik pillanatról a másikra átcsapott az ellenkező végletbe. Lelkiismeretfurdalása támadt, hogy elherdálja legszebb éveit, ahelyett, hogy hasznára lenne a társadalomnak. Színműveket írhatna, komédiákat, vagy szobrokat faraghatna, melyben az utókor is gyönyörködne. De ehelyett csak a szórakozásnak, az élvezeteknek él. Ilyenkor jutott arra a gondolatra, hogy a fiatalkora óta változó rendszerességgel kapott botozás segíthetne jobb útra téríteni. A deresen meglehetősen fegyelmezetten viselkedett, fogadkozott, ígéreteket tett, miközben újra és újra lecsapott rá a bot. Néhány hétig heti rendszerességgel feküdt a deresre, és örömmel tapasztalta, hogy megmutatkoznak a hatásai. Írt néhány verset, melyeket el is szavalt egy ünnepségen, de egyéb irodalmi sikerekre vágyva újra és újra igénybe vette a bot segítségét. Írt is néhány feledhető, gyengécske színdarabot, melyeket dühöngve tépett szét, első kritikusa lévén saját magának, és újra feszengett a deresen, hogy hátha a bot meghozza a tehetségét és az ihletet. Eddig még nem sikerült a parnasszust meghódítania.

Ezt követően minden jelenlévő esetét megtárgyaltuk, tanácsokat adtunk számukra, elmondtam magasröptű véleményemet mindegyik kapcsán, majd a vendégeim távoztak.

Ideje is volt. Csak mértékkel fogyasztottam bort ezen az estén, mert még hátravolt a saját megszégyenülésem. Mindig az éjszakai órákra halasztottam a saját büntetésemet, és mivel én nem mondhattam el okát, így még jobban gyötört a bűntudat.

Miután a rabszolga értem jött azzal, hogy előkészítették számomra a derest, sóhajtva átvonultam a helyiségbe, mely hétről hétre tanúja volt bottal kicsikart fogadkozásaimnak, melyeket sohasem tartottam be. Márpedig bűnömet enyhíteni hivatott a büntetés, amelyet újra és újra elszenvedtem.

Az első ütéseket szinte fel se vettem, bemelegítésnek szánta a rabszolga, aki egyre jobban belemelegedett. Egyre jobban belemelegedett, és én rikoltozva fogadkoztam, hogy nem fogok emberek kizsákmányolásából élni, és nem vámolom meg titkaikat. Mialatt a deresen jajongtam és fogadkoztam, a rabszolga egyre több ígéretet csikart ki belőlem. Hiába, értette a dolgát, ezért is alkalmaztam.

Hosszú életem során gyakorta kóstoltam botot a fenekemmel, de mind közül ő értett hozzá a legjobban, hogy kihozza belőlem a legjobbat. Remekül forgatta a botot, és minden ütése javított rajtam, legalábbis elhittem, hogy jobb emberré válok a deresen. Ezúttal ötvenet vágattam csupasz fenekemre, és elégedetten sóhajtozva keltem fel utána.

Ittam egy kupa bort, és utasítást adtam, hogy gazdagon jutalmazzák meg a rabszolgát. Utána a szobámba vitettem magam, és gyógyfüves borogatást tettek sajgó hátsómra. Még sokáig hánykolódtam, és gondolatban át- és átszámoltam vagyonomat. Ha összegyűjtöttem annyit, amennyi kitart még jó sokáig, talán abbahagyhatnám a filozófus karrieremet. De miért is hagynám abba? Hiszen annyira jól ment, annyi emberen segítettem. Segítettem? Vagy csak kizsákmányoltam őket vagyonukból?

Hittem abban, hogy másnapra már fel tudok kelni, mert ismertem már annyira magamat, hogy gyorsan regenerálódik testem egy-egy verés után. Ez a mai is alaposan meggyötört, bár a gyógynövényes borogatás lassan hatni kezdett.

De vajon hasznát látom-e?


Vége


*Aranypénz. A legmagasabb értékű pénzegység az ókori Rómában. Egy aureus 25 denariust, 200 dupondiust vagy 400 ast ért.