Amit megérdemeltem...

"Sok mindenre számítottam. Dühös üzenetekre, féltékenykedésre. Fenyegetőzésre, hogy elmond mindent a feleségemnek. Botrányra. Azt álmomban sem gondoltam volna, hogy bejön a munkahelyemre. Éppen akkor, amikor egyedül maradok az épületben, éjszakába nyúlóan nyűglődve az adminisztrációval. Mintha tudta volna. Minta figyelt volna.

Nem ilyennek ismertem. Voltak fantáziái és izgalmas volt vele a szex. Eleinte. Talána tiltott gyümölcs varázsa? Hamar eluntam, ez van, ilyen vagyok, azt hiszem. Találkozásaink az együttlétekre koncentrálódtak és az sem húzódhatott tovább 40-50 percnél, hiszen vissza kellett érjek a munkahelyre az ebédidő végéig. Nehezményezte. Aztán inkább elbúcsúztam. Egyetlen zokszó nélkül viselte. Aztán meg felbukkant. Éjjel.

Csak később gondoltam rá, hogy hogyan jött be? Honnan szerzett kulcsot. Egyszerűen bejött az irodába, köszönt és mosolygott, félszegen, mintha legalábbis én törtem volna be őhozzá. Óriási kabát volt rajta, alacsony termete szinte elveszett benne. Azt mondta, fázik. Olyan árva, olyan elesett volt, hogy bűntudatom támadt. Felkeltem az asztaltól és odaléptem hozzá. Láttam, hogy didereg. Ösztönösen magamhoz öleltem. Egyetlen asztali lámpa fénye égett, csak, ahol a sárga világosság találkozott a szürke homállyal, ahol arca sápadt holdként ragyogott, láttam meg a szeme körül a szokatlanul sötét kontúrt, száján a vörös rúzst. Még sosem láttam kisminkelve. Nem adott időtt gondolkozni. Megcsókolt. Úgy, ahogy ezelőtt soha. Éreztem a fogait az ajkamon, nyelvét a nyelvemen, beszippantott, forró vágyat nyögött a számba.

El akartam tolni magamtól, de aztán már én húztam magamhoz, nyílást kerestem a kabátján, harisnyás combjába markoltam, erővel akartam magam köré feszíteni a lábát, egyszerűen nem bírtam neki ellenállni.

Nem gondolkoztam szemernyit sem. Csak az íróasztalra akartam dobni, hogy jól megkúrjam még utoljára. Tudtam, hogy ő is ezt akarja.

Azt hittem, ezt akarja.

Már a forgószékemnél botladoztunk egymás csókjába gabalyodva, már szétnyílt a kabátja és csak a tenyeremmel éreztem a testét, azt, hogy valami lenge, csipkés holmiba rejtette bájait. Még több őrült izgalom öntött el.
- Te aztán mindent beleadsz... - suttogtam. Megfogta a kezem. Kattant valami. Kétszer, gyorsan. Kinyitottam a szemem. Alighanem, ostobán bámultam, mert felnevetett. Még soha nem hallottam így nevetni. A csuklómat néztem, amit bilincs rögzített a radiátor csövéhez. Bár tudtam, mire való, és hogy ez játék, reflexből megrángattam, kerestem, hol tudom lefejteni a csőről, de persze a lánc nem engedett, a vezeték pedig eltűnt a falban.

Még mindig nevetett. Vele nevettem.
- Na, most mi lesz? - kérdeztem, belemenve a tréfába. Vártam, hogy közelebb jöjjön és elkezdjük. De ő már elkezdte. Hátrébb lépett, ledobta a kabátot. Képes volt ebben a hidegben eljönni a kocsijától csak harisnyában, bugyiban és valami fekete fűzőszerű cuccban, ami kis, kerek melleit őrjítően formás halmocskákba rendezte. Nem válaszolt. Lustán nyújtózkodott, fel alá sétált. Megszólítottam, de nem reagált, ujjaival finoman végigsimított a rendezett iratokkal terhelt polcon, a díjakkal megrakott szekrényen. Aztán egy mozdulattal lesöpört róla mindent.
- Hé! - kiáltottam meglepetten. Akkor ötlött fel bennem, hogy ez nem csábítás, hanem bosszú. Azt hittem, persze. Ami következett, rosszabb volt a bosszúnál. Az iratokat is lesöpörte és még a padlón is szétrúgdosta őket. Ráadásként a víztöltőt is ráborította, szétlocsolta rajtuk a vizet, aztán nevetve tapicskolt az ázott romok közt, akár egy kislány.

Szabadulni próbáltam.
- Hülye picsa, hagyd abba! Mindent... ah...
Lehajolt a kabátjához és a zsebéből elővett valamit. Ilyesmit csak kellékboltban és filmekben láttam, felismertem, hogy egy korbács az. Még jobban rángattam a láncot, biztos voltam benne, ilyen játékszert nem gyártanak úgy, hogy ne lehessen eltépni. De bizony, talán pont az a lényege?

Közelebb lépett, felszegte az állát. Alig ismertem rá a halk, odaadó és reménykedő lányra, akivel eddig félreléptem. Izgató, fenséges volt és egy kicsit... azt mondanám gonosz. Igen, gonoszság ült az arcán.
- Hülye picsa lennék? - kérdezte. Nem tudtam, mit feleljek. - Mit érdemelnek a hülye picsák? Tanítást? Nevelést? Fegyelmet? - aztán lecsapott a korbáccsal. A saját combjára. Finoman. - Így? Megnevelnéd a hülye picsát? Hm? Hogyan tanítanád meg? - lecsapott megint, ezúttal hevesebben. Aztán megfordult és feneke félgömbjét felém domborítva, arra is ráhúzott. Kétszer, háromszor, többször, míg a pír már valósággal izzott rajta. Ez tetszett. Nem tudom, miért, de szerettem volna én folytatni.

Felém fordult, majd keblét düllesztve azonkat is megpirongatta a korbáccsal. Ajka elnyílt, nedvesen fénylett, lihegett és sóhajtozott.
- Te őrült vagy. - mondtam.
- Te is az leszel...

Az asztalra ült és lábával hátrébb lökött. Megragadtam a bokáját, de nem igazán tudtam, mihez kezdjek. Nem úgy tűnt, hogy tényleg szexelni akar, és bármennyire is haragudtam rá ezért a hülye kelepcéért, sem bántani őt, sem erőszakoskodni vele nem lettem volna képes. Azért próbáltam úgy tenni.
- Most add ide a kulcsot, különben... - nem fejeztem be. Nem volt hogy, nem volt a kezemben adu, de reméltem, a "különben" bőven megteszi. Nem tette meg. Nevetett. A pofámba röhögött. Nem huncutul, vagy dévajon, egyszerűen, nyálasan, ordenáré módon.
- Nincs nálam. Lent hagytam. Most mit csinálsz? Megversz? Megfojtasz?

Nem feleltem. Úgy éreztem, kész, vesztettem. Most először az éjszaka folyamán: igazam volt. Egyetlen út maradt számomra: az engedelmesség.

Hátradőlt és kecsesen lehúzta a bugyiját. A puncija ott csillogott előttem, de ahogy óvatosan felé mozdultam volna, még határozottan tolt el a lábával. Cipőjéből már kibújhatott, amikor bejött, még harisnyába bújtatott lábfeje is izgatóbb volt, mint eddig bármi más az életemben. Már azzal is beértem volna, ha megdughatom ezeket. A farkam a nadrágot feszítette és valósággal könyörgött, hogy eresszem szabadjára. Kapkodtam a levegőt, ezt szeretőm láthatóan élvezte.

Aztán élvezett mást. Saját magát. Az ujjacskáit. A korbács nyelét. Kedvesen mosolygott rám, a nevem nyöszörögte, egyre vadabbul lökte előre altestét, aztán egy kéjes, visszafogott sikkantással elélvezett az asztalomon, egyenest a könyvelésen csücsülve. Leszállt az alaposan összemaszatolt lapokról, megpaskolta az arcom, aztán mire bármit mondtam volna, végigsimított a farkamon a nadrágon keresztül.
- Ha jó leszel... - kezdte, de ezúttal ő nem fejezte be.
- Jó leszek. - mondtam tömören és reméltem, nem vagyok túl szánalmas. De az voltam.

Előkerült egy szájpecek. Rám került fel.
- Vetkőzz le. - utasított és én megtettem. Az inget nem tudtam levenni a bilincs miatt, ernyedten csüngött, mint egy háborús sérült ejtőernyője a fán. Segített: leszakította, összecsavarta, akár a törülközőt és rám vágott vele. Nyögtem. Ő nevetett.

- Hasalj az asztalra - tolta hozzám közelebb.
- Mfmm... - azt akartam kérni, hogy azért olyasmit ne csináljon, amivel igazán megalázna. Mondjuk valami felcsatolható eszközzel.
- Hasalj az asztalra. - mondta.
- Mfm... - kifolyt a nyálam.
- Hasalj.

Hasaltam. Féltem. Meg voltam róla győződve, hogy valamit belém akar dugni. Nem szívesen vallottam volna be, de ha ez az ára, hogy utána megdughatom, vagy legalább leszop, vagy legalább hozzáérhetem még egyszer, úgy éreztem, el tudom viselni.

Megint a korbács jött. A seggem paskolta. Meglepett, de ügyesen kezelte. Olyannyira, hogy a farkam csak keményebb lett tőle és nem is tudom, mikor, de megmarkoltam.
- Ez az. Verd. Verd, te patkány. Én úgysem érek hozzá.
Vertem.
- Gyorsabban. - mondta és lecsapott a hátamra. Gyorsabban vertem. Máris közel jártam a csúcshoz.

Lehúzta a cipzárt a fűzőn és kibújtatta az egyik mellét. Leült az asztal sarkára. Miközben a szemembe nézett, édes, fehér nyálfonalat csorgatott és ujjával szétkente a mellbimbóján. Az én nyálam is folyt. Le a mellkasomra, le a karomra, onnan a kezemre és elvegyült az előnedvekkel. Összenéztünk. Láttam, hogy ez izgatja.
- Hagyd abba. - ellökte a kezem és végre megfogta a farkam. Felnyögtem a megkönnyebbüléstől épp úgy, mint az élvezettől.

Aztán rácsapott a korbáccsal az ágyékomra. Összerezzentem. Próbáltam védeni magam, de igazán bevadult. Ütötte a farkam, ahogy érte, és amikor hátat fordítottam, alulról ügyesen a herém is kapott egy jókorát. Majdnem sírtam.

- Fordulj meg. - nem akartam, de megfogta a vállam és finoman, simogatva megfordított. Amikor ránéztem, észrevehette a szememben a totális megsemmisülést. Elnézőn mosolygott. Kivette a szájpecket és ahogy volt, összenyálazott számba csókolt. Megölelt, hozzámbújt, a tarkómra simult a keze, a másikkal pedig alul cirógatott.
- Jó fiú vagy. - mondta. - Tessék, kicsim... - nem kellett soká dolgoznia rajtam. Pár gyengéd masszírozás, párszor fel-le járt rajtam a keze, aztán, ahogy a lélegzetem elakadt, gyorsabban verte kivörösödött, duzzadó farkam. Ő is nyögött, én is nyögtem, ahogy bő sugárban összeélveztem az íróasztalt. Kifejt mindent az utolsó cseppig, aztán lehajolt és ráérős csókot nyomott a sokktól mereven maradt faszomra, miközben végig a szemembe nézett.

- Ahh - hátradobta a haját és rendezte a ruháját - Ez örök emlék marad. Most már szabad vagy. Nem kereslek többé.
- Látlak még? - hallottam a saját hangom.
- Nem. Ahogy kérted tegnap. Soha többé nem látsz. - ezt megérdemeltem.
- A kulcs... szívem...
- Itt van. - mutatta és megcsilingeltette ujjai közt. - Ide teszem, erre a kisasztalra.
- Ott nem érem el.
- Ne aggódj. Reggel biztos jön valaki, aki elenged.
- De...
- Jó éjszakát, kedvesem. Ha szomjaznál, nyald le az asztalt...
- Te...
- Jó éjt! - még hosszan csengett a nevetése, ahogy lefutott a lépcsőn."