Arisztokraták

Arisztokraták

(A viktoriánus kori Angliában játszódó történet. Fiktív történet kitalált szereplőkkel és helyszínekkel. Figyelmeztetés: orvosi kezelés, deresen történő botozás.)



A klub, melybe hozzám hasonló, középkorú vagy idősebb férfiak jártak heti egy alkalommal tartotta összejövetelét. Ilyenkor vitattuk meg a hét közben velünk történteket, igen népszerű volt a beszámoló, melyet mindig más tagtárs tartott. A klub arra jött létre, hogy a korosodó arisztokrata férfiak számára reményt nyújtson arra, hogy visszanyerhetik férfierejüket. Megosztottuk egymással a módszereket, melyek hatékonysága igencsak kétesnek bizonyult.

Néhányan igen jó tapasztalatokról számoltak be. A Potencia Klub, melyet más klubok tagjai gúnyosan Impotencia Klubként emlegettek, igenis fel tudott mutatni kedvező eredményeket. A legígéretesebb kezelés egy igen kellemetlen, ám annál jobb hatással bíró injekciós kezelés mutatkozott, melyet a két tucatnyi tagból alig néhányan vállaltunk.

Akkoriban terjedt el a hír bennfentes körökben, hogy egy messze keletről visszatért doktor egy csodaszert fecskendezve a fenéklyukba, fel képes éleszteni a férfierőt, a híresztelések szerint sok házasságot mentett meg ezáltal. Ám a fenekét senki sem szívesen injekcióztatja, a kellemetlen procedúra alig néhány perces, mégis idegenkednek tőle a koros urak. Aki azonban legyőzi berzenkedését, és engedi megszúratni magát, utóbb csodás tapasztalatokról számolt be.

Aznap a negyedik tagtársra került a sor, hogy elmesélje élményeit, ezáltal minél több követőt toborozzon a hatásosnak ígérkező beavatkozásra. Hiszen annyi mindent próbáltunk eddig, és semmi sem használt. Ennek a kezelésnek is elmúlik a hatása, ezért néhány hetente tanácsos megismerni.

Az ötvenes éveiben járó, kecskeszakállú, vékony férfi kissé pironkodva számolt be injekcióztatása körülményeiről. A saját villájában fogadta a doktort, akit megelőzött a hírneve. Miután koccintottak a megismerkedésükre és a kezelés várható sikerére, elvonultak a házigazda szobájába, ahol sor került a kellemetlen procedúrára.

A doktor felszólította, hogy tegye szabaddá a fenekét, majd míg az uraság ezt megtette, előkészítette az ijesztő külsejű fecskendőt, felszívott bele egy sárgás színű folyadékot. Mielőtt megszúrta volna a férfit, még felhívta a figyelmét arra, hogy amennyiben a szer csípné, a tüneteket kiválóan elmulasztja egy időben alkalmazott verés. A feneket ért ütések közepes vagy annál kicsit nagyobbak legyenek, pálcával, bottal, szíjjal mérendők ki, és mennyiségük huszonöt és ötven között a legoptimálisabb. Az uraság közölte, hogy a pálcát preferálja, amiből alkalmasint ötvenet is vágat a csupasz fenekére.

Miután ennek bizonyítékát, a halványuló nyomokat a doktor is kiválóan látta a férfi hátsóján, felszólította, hogy vegye fel azt a pózt, ami szerinte a legjobb a fenéklyuk megszúrásához. Mivel a házigazda még nem találkozott az érzéssel, amit a fecskendő okoz, így a hasalást ajánlotta, öle alatt magasító párnával. Megkérte, hogy kissé tolja ki a párnákon a feneket, majd két kézzel feszítse szét.

Az uraság bevallotta, hogy ezen a ponton aggodalmaskodni kezdett, hogy fájni fog, de a doktor elbagatellizálta a fájdalmat, hiszen szerinte nem fáj, csak nyom és feszít, ahogy keményen megszúrja a fenéklyukat. De mivel nagy gyakorlattal rendelkezik férfiak eme nyílásának injekciózásában, biztosította a férfit arról, hogy egy lendülettel meg fogja szúrni. Így is lett. A doktor utasította, hogy kapaszkodjon meg az ágy végében kezeivel, és fenekét tartsa továbbra is kitolva, ellazítva a záróizmokat. Majd határozottan szétfeszítette két ujjával, majd mire a hasaló férfi felocsúdott volna, hirtelen tövig szaladt bele a fecskendő tűje, egészen a fecskendőig nyomta belé a doktor. Itt megpihentek kissé, a doktor megvárta, míg a riadt férfi megnyugszik, és akkor lassan elkezdte befecskendezni a szert. Utasította páciensét, hogy lélegezzen mélyeket, és ne szorítsa össze a záróizmait, engedje meginjekciózni a lyukát. Percekig, kis szakaszokban nyomta be a szert, közben kérdezgette páciensét, hogy jól van-e, és biztatta, hogy még néhány kis kortyot kell innia, és kész.

Voltaképpen rosszabbra számított, vallotta be a tagtársunk pironkodva, de azt az érzést, hogy újra és újra nekifeszül a fenéklyukának az a fránya fecskendő, és ő sóhajtozva nyeli a sárga, csípős folyadékot, mely feszíti benn, nem lehet elfelejteni. Legközelebb már jobban fog viselkedni, esetleg kipróbálja széken áthajolva, asztalra dőlve hasmánt befogadni a fecskendőt, hiszen csak a kezdők injekcióztatják a fenéklyukat hason fekve. A doktor, miközben lassan, meg-megállva befecskendezte a szert, intette egyre nyugtalankodó páciensét, hogy maradjon mozdulatlan, hiszen az igazi, bátor férfiak akár lehajolva, bokafogással is kibírják ezt a beavatkozást.

Tagtársunk itt nyöszörögve megkérdezte, hogy hány ilyen akadt eddig a praxisában, miközben egyre nagyobb koncentrálást igényelt tőle, hogy ne rázza a fenekét. Végre, egy utolsó nyomás után a doktor lassan kihúzta a fecskendőt, a záróizmok szélén siklott végig a rideg tű.

Ezen a ponton már egyre jobban csípte a szer a férfit, ezért nyomban megrántotta a csengőzsinórt, és szinte másodperceken belül kopogtatott a szolga, aki eddig is számtalan alkalommal elverte, ráadásul a többi szolga pálcázásában is jeleskedett, ha a parancs úgy kívánta.

A doktor ellenőrizte a pálcát, és megfelelőnek találta, majd azt tanácsolta, hogy legközelebb hozzon egy másikat is a pálcázó szolga, hiszen bármikor eltörhet, ha munkára fogják. Az uraság itt bevallotta, hogy nála még egy tünet jelentkezett az injekció után alig percekkel. Maga sem hitte, de meglehetősen kívánta a pálcát. Ezt be is vallotta a doktornak, aki azt felelte, hogy ez igen gyakori mellékhatás, de ez csak segít, hogy jobban ráhangolódjon a meginjekciózott férfi a verésre.

Megkérdeztük, hogy zajlott a pálcázás, mennyit kapott, és hogyan bírta. Tagtársunk igen zavarban volt, ami elárulta, hogy annyira azért mégsem ment minden zökkenőmentesen. Bár azt akarta elhitetni, hogy mivel évente két-három alkalommal eddig is megcsapatta a fenekét, meglehetősen csendes, miközben csapják. Azt még elhittük, hogy megtartotta a pózt, az ágyán hasalva, párnákkal az öle alatt, de hogy nem jajgatott, amikor a szolga tette a feladatát, azt már kevésbé hittük.

Közbe-közbevágtunk, hiszen valamennyiünknek volt tapasztalata pálcával, bottal, szíjjal, valaki már az ostort is ismerte, noha nem készült rá, mégis egy alkalommal nem volt más választása, mivel egy felszarvazott férj így büntette. Párbaj helyett találkoztak egy előre megbeszélt helyen és időben, ahol a csábító megszabadult nadrágjától, és felfedte csupasz fenekét, a férj pedig lovaglóostorral látta el a baját. A megalázó büntetés után mindketten kezet nyújtottak egymásnak, és békében váltak el. Mégis, a múlt eme dicsőséges csábítását – amikor még képes volt erre – felemlékező férfiú azóta is azon az állásponton van, hogy ostort soha többé, inkább pálcával, esetleg bottal vegyenek rajta revansot.

Felsóhajtottunk, hiszen hol voltak már a felszarvazott férjek? Egyikünk se dicsekedhetett csábítással az elmúlt néhány évben, hiszen valamennyien azért tömörültünk ebbe a klubba, mert egyre gyakrabban hagyott cserben férfiasságunk.

Mindenesetre hamar felhagytunk a beszámolót tartó tagtársunk gúnyolásával, inkább arra tértünk rá, hogy kinek milyen élményei vannak, hányszor és mi módon látták el a baját. Valamennyien húszas éveink elején tapasztaltuk meg először, hogy milyen íze van a pálcának, néhányunk bentlakásos iskolában, mások a katonaéletük során. Abban legtöbben meg is egyeztünk, hogy már akkor beláttuk a hatásosságát, jobban tanultunk tőle, vagy kiváló katona vált belőlünk. Magam az utóbbiak táborába tartoztam.

Már felemlékeztük az első alkalmakat, amikor szembesültünk azzal, hogy higgadtan kell fogadnunk, ahogyan egy angol arisztokrata, hogy verésben fog részesülni. Emlékszem, ahogy megköszöntem felettesemnek, majd a két katona kísért a dereshez, ahol bemutattak a botnak. Olyan huszonötöt kapott a csupasz fenekem, hogy mindjárt tudtam, mi a regula. Később, amikor már magam is vezető beosztást értem el, gyakran csapattam meg alárendeltjeimet, de magamat sem kíméltem. Ha úgy véltem, hogy igazságtalanul jártam el, akkor a deres és a huszonöt jó botütés nekem is kijárt.

Miután negyvenes éveim vége felé leszereltem, majd’ egy évig nem csapattam meg a fenekemet, egyszerűen nem adódott rá alkalom és ok. Amikor újra elmentem inkognitóban egy ilyen házba, mely ezt a szolgáltatást nyújtotta, szinte rácsodálkoztam a botra, és bár sikerült ellenkezés nélkül meghasalnom a derest, korántsem bírtam olyan jól a botot, mint régen. Berzenkedtem ellene, nagyokat nyögtem, noha újra és újra felidéztem, hogy miért szolgáltam rá, hogy alaposan elpáholjanak. Szabadkoztam is a pribéknek, hogy bizonyára öregszem, régebben nem viselkedtem így a deresen, de valami olyasmit felelt, hogy ez nem korfüggő. Nálam idősebbeket is gyakrabban húz deresre, és azok sem bírják halkabban, ha botot kóstol a fenekük. Ez kissé megnyugtatott, bár hajlottam arra, hogyha gyakrabban húzatnám magam deresre, akkor fegyelmezettebben csapatnám a fenekemet.

Azóta elmúlt nyolc vagy kilenc év, és hiába hasaltam minden páratlan hónapban a deresre, még mindig úgy nyögdeltetett az ifjú pribék, mint az első néhány alkalommal, újonc koromban. Gyakorta tettem teljesíthetetlen ígérteteket, amikor felhasaltam, hogy most csak halk, elégedett nyögésekkel fogom nyugtázni a kapott ütéseket, soha nem sikerült betartanom fogadkozásomat. Az a fránya bot minden alkalommal úgy meggyötört, hogy panaszosan jajdultam minden ütés után. A pribék meg is jegyezte, hogy nem lát javulást a viselkedésemben, és talán a hosszú távú büntetéssorozat fog eredményt hozni. Hiszen ki látott már olyan őrnagyot, akit így megnyögdeltet egy kis botozás?

A pribék azzal vigasztalt, hogy nem számít a fenék mérete sem, hiszen az enyémhez hasonló nagyobb hátsók tulajdonosai is szakasztott úgy nyögnek, ha megérzik a botot, mint én.

A tagtársakkal össze-összevitatkoztunk ezen, hiszen többen is állították, hogy meg se kottyan nekik egy jókor kapott huszonöt bot, egyesek azt állították, hogy saját maguk számolják a kapott ütéseket, és ha szépek a nyomok, gazdag jutalmat adnak utóbb érte.

Magam is kényes voltam a fenekemre, így kénytelen voltam egyetérteni abban velük, hogy sokkal szebben mutat egy olyan hátsó, amin szépen sorakoznak az ütések, mindegyik nyomát külön ki lehet tapintani, mint az olyan, amely arról árulkodik, mennyire rázta a fenekét a tulajdonosa a pálca vagy bot ütései alatt. Ilyenkor a legnagyobb ügyességgel sem lehet az ütéseket szépen egymás alá vágni, hogy jól mutassanak a nyomok.

Megegyezett a véleményünk abban is, hogy egy alaposan elvert fenékre büszke lehet a tulajdonosa, hiszen férfias, büszke érzéssel tölti el az embert, ha a jól megérdemelt botozás után felkel a deresről, és megtapogatja a nyomokat.

Újra és újra meginogtam, noha már a legutóbbi alkalommal szinte rábólintottam, hogy bevállalom a fenéklyukam injekcióztatását a kívánt eredmény érdekében, de mégis idegenkedtem attól, hogy egy tűt döfjenek oda. Ráadásul utána akár percekig nyugton kell maradni, kitolt fenékkel, ellazított záróizmokkal várni, hogy megitassanak a csípős kortyokkal. Vajon én hogy innám? Biztatnám a doktort, hogy bátran fecskendezze belém, és nem ráznám a fenekemet a csípős kortyoktól, vagy feszengenék, óvatosan meg-megszorítanám a fecskendő tűjét a fenéklyukammal, csak hogy érezzem, hogy bennem van, és még itatnak vele?

Az azonban, hogy akár néhány kellemetlen alkalom után eljuthatnék addig, hogy akár lehajolva, szinte oda se figyelve szúrassam meg a fenekemet, az felvillanyozott. Ez eldöntötte a kérdést, és időpontot kértem a doktortól. Miután kiderült, hogy három napot kell várnom, hogy a rendelőjében felkeressem, még várt egy feladat. Egy soron kívüli időpontot kellett kérnem a szolgáltatóházba, ahol eddig néhány fiatal, kemény kezű pribék megkóstoltatta a botot velem.

Három nappal később, kora délután jelentkeztem a doktor rendelőjében. Mivel minden betege időpontra jött, senki sem volt rajtam kívül a váróban. Nem is várattak sokáig, bóbitás nővér bocsátott be a rendelőbe, ahol a doktor már várt.

Gyorsan túlestünk a formaságokon, a fizetési feltételeken, hiszen meglehetősen áras volt ez a kezelés, nem is volt elérhető, csak az arisztokrácia idősebb férfitagjai számára ezáltal. Amikor megkérdezte, hogy kaptam-e már rectális injekciót, megráztam a fejem. Az a néhány beöntés nem számít, amit egészségem megőrzése érdekében kaptam, főleg fiatalabb koromban. Ráadásul ott nem is fecskendővel kaptam az öblítést.

Kissé feszélyezett a középkorú nő jelenléte, aki a doktor személyzete volt, és segítette a kezelést, végezte az adminisztrációt, gyanúm szerint a doktor szeretője is volt egyúttal. Ám ez nem rám tartozott. Mély sóhajjal dőltem hasmánt a vizsgálóasztalra, amikor a doktor felszólított erre, és felfedtem fenekemet.

A doktor előkészítette a fecskendőt, és figyeltem, ahogy felszívja a sárgás folyadékot. Nyeltem egy nagyot, valóban ijesztő volt az acél és üveg injekciós tű. Tehát ennek a segítségével kell meginnom azt a csípős folyadékot. De ha segít, hát rajta!

Elfordítottam a fejem, és a falra néztem az anatómiai ábrák felé, miközben lekönyököltem a vizsgálóágyra, és csak amikor a doktor felszólított erre, akkor nyúltam hátra, hogy két kézzel szétnyissam fenekemet. Amikor sikerült ellazítanom, elengedhettem, és a doktor vette át a feszítést, Szakszerűen szétfeszített két ujjával, megvárta, hogy záróizmaim kissé kinyíljanak, majd „Nem mozog!” parancsának elhangzása után gyors, határozott mozdulattal megszúrta a fenéklyukam.

Felnyögtem, és megkapaszkodtam a vizsgálóágy belső szélében, miközben a doktor továbbra is nyugalomra intett. Tett egy megjegyzést, hogy milyen nagy a fenekem, amit a közel hajoló, és az történéseket szemlélő nő is megerősített, visszaemlékezve, hogy nem is tudja, hogy mikor szúrtak ekkora feneket. Elszégyelltem magam, hiszen régebben nem voltam ilyen húsos, miközben a doktor megkérdezte, hogy készen állok-e, hogy megitasson. Kinyögtem valahogy, hogy „jöhet!”, mire aprókat nyomva nekiállt belém üríteni a fecskendő tartályát.

Aki nem injekcióztatta még a fenekét, nem tudja elképzelni az érzést. Nyomott, és feszített a fecskendő, benn pedig hideg és csípős folyadékot éreztem, ami feszíteni kezdett. Tartottam attól, hogy fingok egy recsegőset, aprókat lihegtem, hogy ezt elkerüljem. A doktor újra és újra elismételte, hogy „Nyugton marad! Nem mozog!”, éreztem hangján, hogy nem elégedett viselkedésemmel.

Ekkor furcsa, régen tapasztalt érzés kerített hatalmába. Kezemmel titkon ölemhez nyúltam, és nem hittem érzékleteimnek: merevedésem volt! Azon részem, mely férfivá tesz és az utóbbi években rútul cserbenhagyott, visszanyerte erejét! Önkéntelenül rászorítottam ujjaimmal, noha neveltetésemből kifolyólag tisztában voltam a maszturbáció káros hatásaival, melyeket tudós doktorok állapítottak meg. Mégis kedvem támadt volna rá, amennyiben egyedül vagyok, és nem feszélyez a doktor és asszisztense jelenléte.

Még egy erőteljes nyomás, és a doktor szavára tértem magamhoz, aki a kellemetlen procedúra végére figyelmeztetett, és derekamat lenyomva kihúzta belőlem a tűt. Éreztem, ahogy tagtársam is említette, ahogy végig siklik záróizmaim szélén.

- Ugye, nem is volt olyan rossz? – kérdezte, miközben igyekeztem elrejteni előle merevedésemet.

- Miért nem kel fel? – kérdezte a nő. – Csak nincs rosszul?

- Ugyan, miért lenne rosszul – felelte türelmetlenül a doktor. – Csak megpihen kissé. Esetleg máris hat a szer? – fordult vissza hozzám.

- Ööö… úgy vélem, igen – még mindig nem emelkedtem fel, de a kezem már elvettem ölemről.

Érzékeny, megnagyobbodott férfiszervem a vizsgálóágy szélére simult. Csak pár erőteljes lökés kellett volna, esküszöm meg is teszem, ha nincsenek kéretlen tanúk!

- Meg ne próbálja! – figyelmeztetett szigorúan a doktor. – Visszafordíthatatlan károsodásokat okozhat a szervezetében, mint tudjuk! A maszturbációt a vallás is tűzzel-vassal üldözi!

- Nem… én nem – tiltakoztam, és kétségbeesetten próbáltam valami olyanra gondolni, ami lelohaszt.

Így is eltelt még néhány perc, míg vállalhatóvá vált férfiszervem, mely felhagyott merevségével, bár még mindig vissza tudtam volna hozni daliás állapotát, ebben biztos voltam. De hát nem voltam egyedül.

- Úgy! – pillantott oda a doktor, míg az asszisztensnője illedelmesen elfordította tekintetét. – Öltözzön, kérem. A honoráriumom…

Biztosítottam, hogy hamarosan megkapja a járandóságát, miközben felcibáltam nadrágomat. Végtelennek tűnő időnek tűnt, amíg új alkalmat beszéltünk meg, miközben a belém fecskendezett csípős folyadék egyre inkább sürgetett, hogy csapassam meg a fenekemet.

- Elnézését kérem, de most távoznom kell! – búcsúztam kapkodva, és cilinderemért nyúltam. – Sürgősen deresre kell hasalnom – magyarázkodtam feleslegesen.

- Igen, ilyenkor segít a bot – biccentett a doktor. – Akkor várom egy hét múlva!

A hintóban, mely a diszkrét házhoz vitt, már alig bírtam ülni. Kifejezetten kívántam a botot, amiről már tudtam, hogy a szer mellékhatása. Várták jöttömet, és nyomban elvették kabátomat, pálcámat és cilinderemet, majd bevezettek az előkészítő helyiségbe. Itt egy másik doktor ellenőrizte, hogy alkalmas vagyok-e a botozás felvételére, és miután megállapította, hogy egészségem nem akadályozza, hogy elverjék a fenekemet, aláírta az engedélyt.

Azután bevezettek a kisebb helyiségbe, ahol már néhány alkalommal ellátták a bajomat. Megint kaptam néhány megjegyzést a fenekemre, a két férfi, aki végezte a feladatot rajtam, megbeszélte egymás között, hogy bár már botoztak nagyobb feneket is, az enyém is elég húsos. Mindezt meztelenül hallgattam, miközben leszíjaztak a deresre, hogy ne mozogjak. Egyikük széjjel húzta a fenekemet, majd megkérdezte:

- Uraságod injekciót kapott?

- Miből gondolja? – kaptam fel a fejemet, miközben megmarkoltam a deres lábait.

- Sárgás elszíneződés van, talán egy csepp a fecskendőből, a záróizmain – felelte. – Azoknál a férfiaknál tapasztaljuk ezt, akik injekcióztatták a fenéklyukat, mielőtt idejöttek.

- Igen, meginjekcióztattam – vallottam be türelmetlenül. – Ezért is van szükségem egy jó huszonöt botütésre. Kérem, kezdjék el!

- Ó, milyen türelmetlen! Eszerint tényleg van abban valami, hogy egy ilyen injekció után kívánják a botot – jegyezte meg a társa. – Ne aggódjon, nem lesz abban hiba!

Kiosztották a feladatokat, míg egyikük a botozást vállalta, addig a másik számolta az ütéseket. Mivel máskor is így tettek, ez sem volt újdonság a számomra. Kisvártatva elkezdődött a tortúra.

Magamfajta meglett férfitól már elvárják, hogy fegyelmezetten nyögje a botot, ráadásul ha már előzetesen többször is bemutatták a fenekének. Részemről reméltem, hogy hangszigeteltek a falak, mivel erőteljesen nyögdécseltem, időnként felhördültem, amikor a bot kíméletlenül alám vágott. Szabadkoztam is emiatt, ígértem, hogy igyekszem csendesebb lenni, ám ezúttal sem sikerült betartani felelőtlenül tett ígéretemet. Féltett fenekemet újra és újra meggyötörte a bot, ahogy lecsapott, kicsalva belőlem egy újabb nyögést, szabadkozó nyögdécselést, szégyelltem is a dolgot. Ahogy meg tudtam ítélni, alaposan elvertek. Nyögdécselve, sóhajtozva tápászkodtam fel kínzatásom padjáról, amikor kioldozták a szíjakat, és megkérdezték, hogy ízlett a bot? Erre mit lehet felelni? Bármennyire is a nyelvemen volt, hogy felpanaszoljam, mennyire megkínlódtam az ütéseket, mégis azt mondtam, amit minden pribék hallani szeret. Hiszen mindenki azt várja, hogy elismerjék jól végzett munkáját.

- Bevallom, ez jólesett – feleltem pironkodva, és óvatosan tapogattam a forró nyomokat. – Úgy megbotozott, mint annak a rendje!

- Remélem, meghozza a kívánt hatást! – csatlakozott a másik, aki eddig számolt. – Remekül néz ki a feneke, gyönyörűen látszanak az ütések rajta, és nem is vérzett ki.

- Meglehetősen jó bőröm van, ezt már a katonaidőm alatt is megállapította a pribék, aki gyakorta kínálta a fenekem bottal – feleltem büszkén, és felhúztam a nadrágomat.

- Egy ilyen injekciót meg szoktak ismételni, úgy értesültem – töprengett a másik, miközben engem szemlélt, ahogy öltözöm.

- Való igaz, egy hét múlva kapom a következőt. Ez azt jelenti, hogy ismét lehasalok a botnak, hiszen a kúra része mindig az injekciót követő huszonöt.

- Megkérdezhetem, mennyire fáj az injekció? – kíváncsiskodott, aki számolta az ütéseket.

- Nem gondolja, hogy tapintatlan a kérdése? A kezelés meglehetősen drága, és…

- …fájdalmas? – firtatta tovább.

- Néhány perc csupán, és inkább kellemetlen, mint fájdalmas – feleltem, és keresgéltem a megfelelő szavakat. – Nyom és feszít, ezenkívül csíp benn és hideg. A doktor rendkívül gondosan, nagy gyakorlattal szúrja meg a fenéklyukat, elhihetik. De ellazítva, végig türelmesen odatartani, hogy megtehesse, ez valóban nehéz.

- Most, hogy mondja, talán ajánlani fogom egy rokonomnak… khm… akinek szintén potenciaproblémái vannak.

- Voltak! – hangsúlyoztam ki. – Nálam már hatott a szer.

- Ez kiváló! Akkor egy hét múlva ismét várjuk!

Elköszöntem tőlük, kinn visszakaptam kabátomat, sétapálcámat és cilinderemet, és a hintó is előgördült a londoni ködből. A kocsis segített felszállni, mert igencsak megviselt a botozás annak ellenére, hogy igyekeztem összeszedni magam utána.

Óvatosan ráültem a fenekemre, és pár pillanat múlva enyhült is a fájdalom. Elégedetten sóhajtottam. Mindig így történt. Aggodalmaskodtam, hogy nem tudok ülni pár napig, és már alig negyed órával később sikerült.

Már besötétedett, mire hazaértem. Atyai jó barátomat vártam vacsorára, és mire a szobámban megtisztálkodtam és ruhát váltottam a szolgáim segítségével, meg is érkezett.

- Megtörtént? Rávetted magad? – kérdezte, hiszen jól tudta, hogy milyen kihívások elé állított ez a nap.

- Igen – feleltem, miközben felszolgálták a vacsorát.

Megvártam, míg újra magunkra maradunk, és akkor folytattam:

- Voltaképpen ki lehet bírni – legyintettem.

- Nem mindenki viseli egyformán – vélekedett. – Elmeséled?

- Majd vacsora után. Megizzasztott ez a délután, és alaposan megéheztem.

Így türelmet kellett gyakorolnia, míg a kandalló előtt ülve melengettük ujjainkat, és sherryt kortyolgattunk.

Az vesse rám az első követ, aki nem igyekezett szépíteni, amivel nem dicsekedhet. Jómagam is a hiúságom áldozata lettem. Az előadásomban könnyedén meg tudott szúrni a doktor, és kedélyesen beszélgettünk is, míg belém fecskendezte a folyadékot. A botozás sem viselt meg annyira, mint hajdan, ráadásul én számoltam a kapott ütéseket, és még meg is repetáztattam a fenekemet, mert szükségét éreztem, hogy még a szokottnál is jobban megcsapassam magam. Az én előadásomban fegyelmezetten nyögtem, és azzal fejeztem be, hogy nemcsak visszanyertem férfierőmet, hanem egy alaposan megbotozott fenék büszke tulajdonosává is váltam.

Atyai jó barátom lassan, kimérten tapsolta meg előadásomat. Felidézte azon kellemetlen emléket, amikor katonai felettesemként első alkalommal csapatott meg, és a nyivákolásom miatt hetekig nevetség tárgya voltam. Hiába próbáltam szépíteni ezt a számomra igen kellemetlen emléket, mégis be kellett ismernem igazságtartalmát. Az első néhány botozást valóban nehezen bírtam ki, folyvást panaszkodtam, keservesen megkínlódtam minden egyes ütést.

De kénytelen volt elismerni azt, és bár baráti viszonyba kerültünk, midőn én is egyre magasabb rangba kerültem, néhány évvel később már nem gúnyolódott rajtam senki, mert nálam hangosabb és kényesebb katonák sokkal szégyenletesebben viselkedtek, mialatt botozták őket. Meg szégyenlettem is volna, ha tucatnyi alkalom után még mindig meg lehet nyivákoltatni egy bottal. Atyai jó barátomként is gyakorta megcsapatott, ám ez nem befolyásolta barátságunkat. Tisztában voltam azzal, hogy az én érdekemben kell így tennie. Annyira, hogy megesett, hogy én javasoltam neki, hogy alkalmasint megérdemelném, ha kiporoltatná a hátsómat.

Ahogy ilyen alkalmakkor két katona kísért a dereshez, hogy az egész katonai tábor tanúja legyen megszégyenülésemnek. Neki, atyai jó barátomnak köszönhettem, hogy megtanultam a helyes, követendő viselkedést. Hogy ne erővel húzzanak deresre, hanem önként hasaljak fel, és kemény katonaként biztassam is a pribéket, hogy ne kímélje a botot, alaposan lássa el a bajomat. A botot mindig csupasz fenékkel fogadtam, ahogy ez bevett szokás volt. Egy alkalommal épp a deresen ért a parancs egy feljebbvalómtól, hogy jelenjek meg haladéktalanul. A katonai fegyelem kötelezett, ám nem akartam visszatérni a dereshez utána. Így visszaüzentem, hogy amint megcsapattam magam, jelentkezni fogok. A büntetés nem maradt el, mégis vissza kellett térnem, és sajgó, meggyötört fenekemre büntetésül újabb huszonötöt kaptam. Erre már nem hasaltam fel olyan fürgén, és igen nehezményeztem a dolgot. Azóta is az a véleményem, hogy nem érdemeltem meg.

- A katonák gyakran érzik úgy, hogy igazságtalanul kapnak botot, de legtöbbször megérdemlik – felelte hajdani felettesem. – Mindig ezt tartom szem előtt, amikor én sem kerülhetem el a derest. Az utóbbi jó harminc évben vagy száz alkalommal kellett botbüntetést kapnom, és bizony volt, hogy én sem éreztem jogosnak. A mai napig képes vagyok kétségbe vonni, hogy megérdemlem-e, és még a deresre is duzzogva hasalok olyankor. Kelletlenül nyögök a bottól, és gyakran megjegyzem, hogy ezt nem érdemeltem meg.

- Ismerős ez számomra, talán nem vagyunk ezzel egyedül – véltem, és úgy helyezkedtem a kényelmes karosszékben, hogy kevésbé sajogjon a fenekem.

Sokáig beszélgettünk még, mielőtt nyugovóra tértünk volna. Másnap a gyóntatóm elképedve hallgatta bűnbeesésemet, mert felidézve a délután történéseit, bizony a maszturbálás bűnébe estem elalvás előtt.

Vége