Hiányod verse

Lobban a gyertya a hajnali fényben,
Ernyed avarba merülve az éj.
Erjed a vágy, elapad ma a vérem,
Arcod, az ajkad, a nyelved idézem,
Nálad időzöm az álom ölében,
Néma a szám, Gyönyörűm, Te mesélj:
Azt, hogy a szolga reménye mit ér?

Indulok újra a lábad elé már,
Mennyei út, ami trónodig ér.
Áll a kereszt, szöge, fája reám vár:
Dőre, vak élet, pőre halál.
Olykor a kínpadod isteni oltár,
Tűzben a test, ide csordul a vér,
Tágul a perc, ami kínban elég.

Dicstelenül leigázva a porban,
Ostoba hím elenyészni elég.
Mondd, mire szánsz: ezer év a pokolban?
Irgalom óv meg a szolgai sorban?
Nincs puha béke se élve se holtan?
Áldva imádlak a földre borultan,
Mantra imám kiterítve eléd!