A lenti szomszéd

A lenti szomszéd

(Fiktív történet kitalált szereplőkkel és helyszínekkel. Figyelmeztetés: deresen történő botozás.)


Az utóbbi hetekben gyakran értem haza frusztrált lelkiállapotban. Nem mentek úgy a dolgaim, kudarcok értek, melyek nagyban hozzájárultak lelkiállapotom megzuhanásához, a depresszió, melyből sikeresen kikezeltek huszonéves korom elején egy forradalmian új módszerrel, kiújulással fenyegetett.

Pedig én igyekeztem újra a régi, jól bevált gyógymódhoz folyamodni. Mivel nem találtam diszkrét és gyakorlott szakembert, aki újfent alkalmazta volna rajtam, hát megrendeltem egy egyszerű, külföldi szerkezetet, mely ránézésre nem árulkodott funkciójáról, de annál ígéretesebbnek bizonyult. Ez nem volt más, mint egy automata fenekelőgép, melynek megfelelő nyílásába többféle méretű pálca is beleillett, és ezután nem volt más hátra, mint beállítani a mechanikát bizonyos mennyiségű és erősségű ütések kimérésére, és elhelyezkedni a pálcázáshoz.

Mivel elég izgágán fogadtam az ütéseket, muszáj volt a szíjhurkok segítségével mozdulatlanságra bírnom magamat, mielőtt a masina elkezdte volna verni a csupasz fenekemet. Annál is inkább, mert kényes voltam a bőrömre, és szerettem, ha az ütések szépen egymás alatt rajzolnak égő hurkát a fenekemre, és nem csak úgy vaktában, összevissza csapkod a pálca, és ujjbegyeim kusza rajzolatot tapintanak. A hajdani ütések erősségét még nem mertem beállítani, így fokozatosan emeltem az erőt, és néhány hét alatt a közepes erősségig jutottam el. Emellett rapszodikusra állítottam az ütések ütemét, tehát nem meghatározott időnként csapott le a pálca, hanem többnyire váratlanul hallottam a süvítést, és ezzel szinte egy időben gyúlt ki vörös csík a fenekem bőrén. Mégsem voltam elégedett. Bár az ütések mennyiségét már felemeltem a kezdeti huszonötről előbb ötvenre, és már a nyolcvannál jártam, és igencsak megficánkoltatott volna a könyörtelen gépi pálcázás, ha nem gondoskodom testem rögzítéséről, mégsem értem el a kívánt eredményt.

Amikor jó húsz éve ezt ajánlotta a pszichiáter, mint már többeknél bevált, forradalmian új kezelést, savanyú képpel fogadtam. Nem bíztam abban, hogy a fenekem megcsapatása enyhítené vagy megszüntetné depressziómat, de minden-mindegy alapon rábólintottam, hiszen annyi mindent próbáltunk már meg, és semmi sem hozott tartós eredményt.

Így amikor aznap hazaértem, és keserves sóhajjal beszíjaztam magam a szerkezethez, miután a paramétereket beállítottam, kelletlen nyögésekkel mérettem ki csupasz fenekemre hatvan pálcát. Amikor a procedúra végén kioldoztam szíjaimat és megnéztem a tükörben az eredményt nem voltam elégedett. Hangulatomon nem javított, és bár úgy éreztem, a pálca eléggé megtette a dolgát, mégsem voltam elégedett a nyomokkal.

Csengettek. Ugyan ki jöhet ilyen időben, kevéssel este hat előtt?

Kitekintettem a kukucsnyíláson, és egy ismeretlen férfit pillantottam meg. Szürke kalapban, felöltőben, várakozott ajtóm előtt.

- Nem veszünk semmit, nem térünk át más hitre… - kezdtem sorolni az ilyenkor szokásos szöveget, de a férfi elmosolyodott

- Nem akarok eladni semmit, és nem fogom áttéríteni másik hitre sem – felelte.

Mintha már láttam volna. Vagy a szemébe húzott kalapja miatt, vagy talán az alóla rám szegeződő sötét szemek, markáns arc tűnt ismerősnek?

- Akkor mit akar? – kérdeztem, bár jelen állapotomban a válasz kevéssé érdekelt.

Ott is hagytam a kukucsnyílást, és a fürdőszoba felé indultam. Épp megérintettem a kilincset, amikor a karcos hang utolért.

- Nem fogja megbánni, néhány percet kérek csak.

Bánja kánya, visszaléptem a bejárati ajtó elé, és komótosan elhúztam a bizonsági láncot, majd résnyire nyitottam az ajtót, mert ekkor tudatosult bennem, hogy meztelenségem nem kívánom egy vadidegen férfi előtt feltárni.

- Hoztam kávét – mutatta fel a termoszt a kezében.

- Kávét – sóhajtottam. – Mit ad isten, tejfel helyett ma véletlenül tejszínt tettem a kosaramba bevásárláskor. Jöjjön, de addig el kell mondania, míg megisszuk a kávét.

Kitártam az ajtót, közben a fürdőszoba ajtajára akasztott fürdőköpenyemért nyúltam, és mire belépett, nagyjából bele is bújtam. A konyha felé invitáltam, miközben megkötöttem a bársony övet.

Hamarosan a praktikus, kis konyhában ültünk az asztal két végén, karnyújtásnyira egymástól, előttünk fehér csészékben ingerlően gőzölgött a tejszínnel megbolondított feketekávé.

- Térjen a tárgyra! – biccentettem.

- Rendben, nem rabolom az idejét feleslegesen. Nemrég vettem ki az alattunk lévő lakást, és mivel ön a zárószintiben lakik, lehallatszanak hozzám bizonyos hangok.

- Konkrétan mifélékre céloz? Nem bulizok, nem bömböltetem a magnót és énekelni se szoktam a fürdőszobában.

- Nem, nem ilyen hangokra gondoltam – tért vissza arcára a mosoly. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Dr. X. Y. magán pszichiáter asszisztense voltam néhány évig, és azt hiszem, én tudok segíteni a problémáján.

- Ó, miféle problémára céloz? Vérnyomásom, vércukrom rendben, súlyom is alig húsz kilóval lépi túl az átlagost, fogorvosnál is jártam a múlt hónapban. Egészséges vagyok.

- A depresszió nem a kicsattanó egészség jele – felelte talányosan, majd nyelvére vett egy forró kortyot.

- Miből gondolja, hogy… depressziós vagyok? – a meglepetéstől egy pillanatra elakadt a szavam.

- Ne feledje, egy magán pszichiáter assziszense voltam. Amikor ideköltöztem, megnéztem a levélszekrényen lévő neveket. A Theodor Wilsinsky elég ritka név. A nyilvántartásban megtaláltam, hogy huszonéves korában sikerrel kigyógyult a depresszióból, amely azóta nagy valószínűséggel kiújult.

- Miből gondolja? – hökkentem meg.

- Mint mondtam, lehallatszanak bizonyos hangok. Frusztráltsága jeléül reggelente a konyhapulton csapkodja bögréjét, káromkodik beretválkozás közben, és cipőfűzőjét is rendszeresen elszakítja türelmetlenségében. Emiatt szerezte be az a spanking masinát, ugye? Abban reménykedik, hogy pálca segítségével előbb-utóbb visszanyeri életkedvét. Higgye el, felismerem a pálcázás jellegzetes hangját, gyakran hallom a szellőző összeköttetésen keresztül.

- Hallja… lehallatszik? – elvörösödtem, és tiltakozni kezdtem volna, de egy intéssel megállított.

- Higgye el, nem tévesztem össze, ezek pálcázás hangjai. Az utolsó bizonyíték, hogy az előbb óvatosan ült le a hokedlire, mintha sajogna az ülepe. Igazam van?

- Nos… - kínomban a kávéscsészébe meredtem, és az utolsó kortyot lökdöstem a kiskanállal merőben feleslegesen, hiszen cukor nélkül ittuk mindketten a kávét, kevés tejszínnel.

- Nem kell szégyenkeznie, tagadnia, legalábbis előttem nem. Sok mindent láttam már életemben. Önnek, Theodor, kiújult a depressziója, ezt próbálja házilag kezelni a pálcázógéppel. Így van?

- Ki tud még erről? – feszengtem.

- A szellőzőrendszer lefelé köti össze a lakásokat. A ház háromszintes, alattam évek óta senki sem lakik. Egyedül én tudok erről, és az a személy is én vagyok, aki segíteni tud önnek.

- Mégis hogyan? Miben?

- A pálcázó masinák nem tökéletesek. Ritkán hozzák a kívánt eredményt. Az igazi hatást még mindig egy másik férfi munkája jelenti, aki rendszeresen elveri az ön fenekét.

- Valóban – ittam ki az utolsó kortyot. – De hol találhatnék ilyen férfit, aki kellőképpen diszkrét, van felszerelt helyisége erre, és nem utolsósorban gyakorlattal is rendelkezik férfiak verése terén?

- Itt jövök a képbe én – letette kiürült csészéjét, és felállt. – Ha érdekli a dolog, segíthetek. Letelt az időm. Holnap ugyanebben az időben visszajövök a válaszért.

Távozása után új remény költözött belém. Hátha valóban ő az, aki segíteni tud? Ha nem is ő, de a múltbéli praxisból származó ismeretségi körében akad olyan férfi, aki nagy szakértelemmel rendszeres időközben deresre húz, hogy egy kiadós botozással segítsen megszabadulni a depressziómtól?

Ezúttal én készítettem fel a kávét, hogy amikor meghallom a csengetést, csak be kelljen kapcsolnom a főzőt. Pontban hat órakor érkezett. Ezúttal kerültük a formaságokat, így hamarosan már a konyhában vártuk, hogy egy kávé mellett megbeszélhessük a továbbiakat. Az elmúlt huszonnégy óra elég volt arra, hogy beadjam a derekamat, és már felöltözve várjam.

Így történt, hogy mire elfogyott a frissítő ital, mindketten fejünkbe húztuk kalapunkat. Az ő Saabjával mentünk.

Elhagyott külvárosi raktárépületnek néztem a szürke háztömböt, ami előtt leállította autóját. Kártyával jutott be, portás nem ült a fülkében. Talán letelt a munkaideje? Lehet, hogy hiába jöttünk?

Talán így a legjobb, hiszen akárhonnan nézzük, feladtam biztonságos rókaváramat, és nagy kockázatot vállaltam, hogy eljöttem ide egy idegen emberrel. Mindjárt erőt veszek magamon, elbúcsúzom, és mondom, hogy meggondoltam magam.

Ám mégis másképp alakult az estém.

A kalapos, szürke felöltős férfi benyitott egy közepes nagyságú helyiségbe a folyosón, ahol a puritán berendezés megerősítette, hogy itt tényleg kaphatok botozást. A tágas szoba közepét műbőr párnázatú deres foglalta el, körben a falakon pedig eszközök, melyek bármelyike alkalmas volt arra, hogy magamfajta negyvenes éveiben járó férfit móresre tanítsanak. A falaknál néhány pad is állt, sőt egy szekrény, mely egyelőre titkokat rejtett. Fogast is láttam, de tekintetem újra meg újra visszatért a dereshez.

Kísérőm gondosan bezárta mögöttünk az ajtót, majd tapsolt. Egy oldalsó ajtó tárult fel, melyet eddig észre sem vettem, annyira beolvadt a fal színébe. Fekete ruhás, fekete álarcos férfi lépett ki rajta, és amikor meglátott bennünket, biccentett, majd egy láthatatlan kapcsolóval világosabbá varázsolta a helyiséget a gondosan elhelyezett fénycsövek segítségével. Így a deresre koncentrálódott több fény, és körben a falak félhomályba burkolóztak.

- Örülök, hogy sikerült vállalnia a túlórát – nyújtott kezet szomszédom a férfinak.

- Nem voltak ma sokan, elengedtem a többieket is – felelte az álarcos. – Ő lenne az?

- Igen, ő Theodor, és már régebben sikeresen gyógyította X. Y. doktor a depresszióját botozással.

- Akkor tisztában van azzal, hogy mi vár rá, ugye?

- Talán elhalványultak az emlékei, de úgy vélem, hogy aki egyszer kóstolt botot deresen a fenekével, az sohasem felejti el.

- Magam is úgy vélem. Ne húzzuk az időt. Theodor, kérem vetkőzzék meztelenre, és hasaljon fel!

- Voltaképpen… - dadogtam. …én …

- Csak nem szállt inába a bátorsága? Tegnap még igen csalódott volt, hogy a spanking masina nem hozta az elvárt hatást – csóválta a fejét kísérőm.

Körbepillantottam, de nem láttam kamerákat, és az is bizalomra adott okot, hogy talán az egész épületben hárman tartózkodtunk. Felsóhajtottam, és kigomboltam télikabátomat.

A következő eseményekre úgy emlékszem, mintha kikristályosodtak volna a pillanatok. Néhány perc elteltével már a deres mellett álltam, és megbabonázva meredtem rá. Aztán komótosan elhelyezkedtem rajta, a régi rutin beidegződésével.

A fekete álarcos férfi megpaskolta fenekemet, és megjegyezte, hogy nem olyan ványadt, mint amilyeneket időnként megpálcáz, hanem kellőképpen vaskos. Kísérőm fitymálva jegyezte meg, hogy a tegnapi spankig masinás verés már alig látszik, ócska kínai holmi, tüntessem el a lakásomból. Majd a félhomályba vesző falhoz indult, és míg deresre húztak, kiválasztott egy megbízható botot.

- Nos, úgy vélem ez megfelelő lesz – nyújtotta át az álarcosnak. – Magam is kipróbáltam már, és bevallom, alaposan megkaptam a magamét vele.

- Igen, emlékszem – vette át tőle a másik. – Elégedett is volt a kapott huszonöttel.

- Vendégünknek a legjobbat szánom, és az első alkalom ingyenes. Ha úgy találja, hogy a jövőben rendszeresen igénybe venné kis vállalkozásom ezen szolgáltatását, akkor a második alkalomtól már természetesen fizetős. A részleteket majd megbeszéljük önnél, kávézás közben. Készen áll?

- Lehet erre felkészülni? – sóhajtottam panaszosan. – Ugye, innen nem szűrődnek ki a zajok? Khm… nem vagyok csendes, miközben...

- Huszonöt jó botütést fog kapni a fenekére. Kérem, próbáljon uralkodni magán, hiszen már nem annyira fiatal, ráadásul már vannak korábbi tapasztalatai. Van olyan kliensünk, aki halk sóhajokkal nyugtázza az ütéseket, sőt olyan is, aki saját magának számolja. Ezt nem várjuk el magától, de igyekezzék visszafogottan viselkedni.

- Megpróbálom – hajtottam le a fejem szégyenkezve.

Már a helyzet megalázó volta miatt is szégyenkeztem. Ekkor az álarcos megsuhogtatta a botot, majd könnyedén megkínált egy ütéssel. Szorosan fogtam a deres lábait, és keservesen kifújtam a levegőt. Elkezdődött a procedúra, és vajmi kevés befolyással lehettem rá. Szabadkozva nyögdécseltem, miközben a kíméletlen bot újra és újra lesújtott féltett fenekemre. Szégyelltem, hogy nem valami jól bírom a botot, minden ütéstől panaszosan felnyögtem, és hiába fogadtam meg, hogy magamban számolni fogom, már az elején eltévesztettem a számolást. Olyan huszonötöt kaptam, amilyet régen a béresek, engedetlen szolgalegények kaphattak, amikor a deresre parancsolták őket. Még akkor is keservesen nyögdécseltem, amikor a férfi leeresztette a botot, és kijelentette, hogy kész, majd nekiállt kifűzni a szíjakat.

- Ez jólesett! – vallottam be vöröslő arccal, miközben ruháimért nyúltam.

- Mi a véleménye? – kíváncsiskodott szomszédom.

- Úgy megkaptam a magamét, mint annak a rendje! – ismertem el, miközben összeszedve erőmet lemásztam megpróbáltatásaim padjáról.

- Tegnap én is hasaltam egyet – felelte. – Miután elköszöntem öntől ideautóztam, és a tegnapi ügyeletes pribék ellátta a bajomat – zavartan mosolygott. – Szinte minden hónapban szerét ejtem, hogy kiporolják a fenekemet. Meglehetősen kívántam már a botot, és ezt el is árultam, miközben deresre húzattam magam.

- Milyen időközönként javasolja? – tűnődtem, már az ingemet gombolgatva.

- Egy-két havonta ideális. De induljunk, megírjuk a szerződést. A nyomtatvány kész, csak az adatokat kell beletenni.

Miután hazaértünk, elém tette a konyhaasztalra a szerződést, átfutottam.

„Alulírott… vállalja, hogy Theodor… úr fenekét kéthavonta/hathetente/havonta (aláhúzandó) megfelelő, diszkrét körülmények között szakszerű botozásban részesíti. Nevezett fenék kellően nagy, és az úr egészségi állapota is megengedi, hogy az alapadagnak számító huszonöt botütést a szolgáltató megemelje, ha úgy látja, még nem érte el célját, vagy az úr véli úgy, hogy nincs még rendesen megbotozva. Ilyenkor ötven botütésig lehet emelni a botütések számát, melyek mindegyikét az uraság fenekére kell kimérni. Amennyiben az uraság hibájából maradna el az esedékes botozás, azt később lehet pótolni, de mindenképpen ki kell fizetni. Amennyiben a szolgáltató nem tudná biztosítani az adott alkalmat, akkor természetesen kárpótolja az urat. Az alap, huszonöt botütés ára …., minden egyes további botütés külön fizetendő, az ennél és ennél a banknál vezetett ilyen számú bankszámlára. A szerződés időtartama egy év, melyet a felek hosszabbíthatnak, ha mindkettőjük akaratával egyezik. Kelt..” stb.

Kitöltöttem az adataimmal, noha az ötven botütés lehetőségétől gyöngyözni kezdett a homlokom, és megjegyeztem, hogy annyit még nem kaptam egyszerre, a régi időkben sem. Aláírtuk, és a hivatalos rész ezzel le is zárult. Utózöngeként holnap reggel munkába menet kidobom a hatástalan spanking masinát, mely nem árulkodott valódi funkciójáról, inkább egy törött törölközőszárítóra emlékeztetett.

Vendégem távozása után a tus alá álltam és hideg vizet záporoztattam bőrömre, mely hatásosan csillapította fenekem sajgását is. Büszkén tapogattam ki a hurkákat ujjaimmal, és végre elmúlt az elégedetlenségem, depresszióm szinte a múlté lett. Elégedetten bújtam ágyba, és felidézve a kapott botozást, maszturbálni kezdtem.

Vége