A földesúr vendége

A földesúr vendége
(Kitalált középkori történet fiktív szereplőkkel és helyszínekkel. Figyelmeztetés: deresen történő botozás.)


Azon a napon, amikor a csapszékben leült velem szemben egy ismerősnek rémlő férfi, még nem sejtettem, hogy mi vár rám. A férfi negyvenes éveiben járt, és mindjárt rendelt nekem is a rozéból, melyet a kocsmáros hamarosan elénk is tett egy hasas kancsóban.

- Emlékszel rám? – fúrta szemembe tekintetét a férfi, és én lázasan kutattam emlékezetemben, vajon honnan ismerhetem.

Aztán egy pillanat alatt elsápadtam, majd a kupámért nyúltam. Ő is megmarkolta a sajátját, az én kupámhoz koccantotta, majd ittunk.

- Úgy látom, nem felejtettél el – gúnyos mosoly ült szája sarkában.

- Nem, uram – feleltem kesernyés szájízzel, noha a bor valóban kiváló volt.

- Mikor is találkoztunk?

- Jó háromnegyed éve méltóztatott megbotozni az ispán parancsára.

- Nocsak, ilyen jól emlékszel? – nevetett. – Talán még arra is emlékszel, miért kaptad?

- Körtét loptam az uraság gyümölcsösében – hajtottam le a fejem.

Összefutott a számban a nyál, ahogy a mézédes, puha körték ízét felidéztem. Bőven megérte a kapott büntetés érte.

- Így van. Esküdöztél a deresen, hogy máskor nem dézsmálod meg a kertet – felelte, és újra öntött.

Kezdett a fejembe szállni az itóka.

- Miben lehetek szolgálatára, uram? – kérdeztem, kissé nehezen forgó nyelvvel.

- Lássuk csak – úgy tett, mint aki gondolkozik, noha utóbb már biztos voltam abban, hogy már akkor tisztában volt szándékával, amikor leült velem szemben. – Kaptál azóta botot?

- Egy alkalommal a számadó juhász páholt el, egyszer pedig a piactéren húztak deresre, de annak is már van vagy két hónapja – emlékeztem. – Mindkét alkalommal megkaptam a huszonötöt.

- Holnap a földesúrnál látogatást tesz egy régi barátja. Igen szereti nézni, ahogy deresre húznak legényeket, de mit tegyek? Csak a vén Gáspár van a tömlöcben, aki természetesen meg fogja kapni a magáét, ám kellene még egy fiatal legény, aki már kóstolt botot, és pár garasért nem ódzkodik újra deresre hasalni.

- Elmúltam harminc a nyáron – próbáltam hárítani. – Vannak nálam fiatalabb legények is.

- Csak nem félsz egy kis bottól? – hunyorított. – Adok érte öt garast, ha holnap odaállsz az öreg mellé az udvaron, és miután ő megkapja a büntetését, felhasalsz egy jó huszonötre.

- Tíz garast – alkudtam, és egyre nehezebben forgott a nyelvem.

- Nyolc, és még ihatsz egy kupa bort – veregette meg a vállamat. – Akkor megegyeztünk. Tízre gyere fel az udvarházba.

Elboruló tekintettel néztem utána, ahogy becsukódott mögötte a csapszék ajtaja.

Erős, egészséges parasztlegény voltam, és az elmúlt tíz évben vagy két tucatszor kényszerültem arra, hogy meztelen fenekemet a botnak kínáljam, és ez a hajdú is kiporolt néhány alkalommal. Ahogy az istállóban nyugovóra tértem, már kezdtem megbánni, hogy a tenyerébe csaptam. Nyolc garas és három kupa bor, cserébe a bornál veresebb hurkák lesznek holnap a hátsómon. Önkéntelenül is megtapogattam, de az utolsó verésnek már halvány nyomát sem találtam.

Mindazonáltal már feljött a hajnalcsillag, és benézett az istálló kis ablakán, amikor még mindig nyugtalanul forgolódtam. A lovak szuszogtak boxaikban, foghegyről szénát szálaztak, de az üres boksz, melyet szalmával tettem lakájosabbá, csak nem segített elaludnom. Pedig két lópokrócot is hoztam, az egyiket a szalmára terítettem, hogy ne szúrjon, a másikkal betakaróztam.

Voltaképpen be kellett vallanom magamnak, hogy rászolgáltam a botozásra, és testem sem tiltakozott ellene. Magamfajta legény időről időre meghasalja a derest, hogy móresre tanítsák, nem fog ártani, ha alaposan kiporoltatom féltett hátsómat.

Felidéztem az eddigi alkalmakat, és igyekeztem ráhangolódni, hogy holnap újra megkapom a magamét. Ez a hajdú, aki néhány alkalommal már fenékbe kínált a bottal, ezúttal sem fog kímélni. Ezt nem is bántam. Ha már felhasalok, legalább úgy meg legyek botozva, mint annak a rendje. Amikor idáig jutottam a gondolataimban rájöttem, hogy meglehetősen kívánom a botot. Márpedig ilyen alkalmakkor jobban rá tudtam hangolódni, és bár megszokásból lamentáltam, nem egy alkalommal vallottam be a deresről felkelve, hogy ez bizony jólesett.

Másnap, miután elvégeztem feladataimat a lovak itatása, ganézása, etetése terén, és kihajtottuk a jószágokat a legelőre, megmosakodtam a csordakútnál, és egy szelet kenyeret is leküldtem szalonnával reggelire. Épp időben, mert értem jött két hajdú, akik a csikóslegények füle hallatára felolvasták a nevemet, majd azt is hozzátették, hogy ezúttal lustaság bűnébe estem, emiatt huszonöt botütést fogok kapni, melyre az udvarházba kísérnek.

Rám is tették a pányvát, és megadóan baktattam a kötél végén.

Mire odaértünk, már kitették az eperfa alá a derest, és az uraság vendégével, egy negyvenes korú másik úrral ott ültek kényelmes karosszékekben, szolga töltögette nekik a bort, és sajtot eszegettek egy kis asztalról, miközben várakozás közben beszélgettek.

Hamarosan odakísérték a vén Gáspárt, aki kisebb lopások miatt rendszeresen kiérdemelte a botot, egyszer említette a csapszékben, hogy mióta húszéves elmúlt, vagyis vagy negyven éve, évente négy-öt alkalommal meghasalta a derest. Ezután próbáltuk kiszámítani, hogy akkor hány alkalommal kapott huszonötöt, és az összesen hány ütés, de egyikünknek sem terjedt annyira a tudása, hogy kiszámolhassuk. Mindenesetre az öreg a csapszékben folyvást hetvenkedett, hogy senki se bírja olyan jól a botot, mint ő.

Ám amikor ez alkalommal megpillantotta a derest, mintha megremegett volna szürke szakálla. Zömök, szíjas ember volt, és zavartan törölgette tenyerét nadrágjába. Tiszteletteljesen lekapta volna fejfedőjét, ha lett volna, de így csak hajlongott az urak felé.

A hajdú rárivallt:

- Ne húzd az időt, inkább fürgén hasalj fel a deresre!

- Fürgén, fürgén – motyogta az öreg. – Hatvannégy évesen már nem leszel te sem olyan fürge.

Közben azért feltérdelt a deresre, körbepillantott, majd letolta nadrágját, és szuszogva lehasalt. A két hajdú gyakorlottan deresre húzta, közben nadrágját térdig rántották, ingét pedig felhajtották derekán.

Az uraság és vendége érdeklődve figyelte a jelenetet. Az uraság megjegyezte, hogy egy visszaeső tolvaj az öreg, pedig ő rendszeresen megcsapatja, mégsem tud a becsület útjára térni. A vendég egyetértően bólogatott, hogy ilyenek ezek, és kifejezte reményét, hogy ezúttal használni fog az öregnek a lecke.

Ezután a vén Gáspár felemelte fejét, és figyelte, amint a földesúr megadja a jelet a büntetés elkezdésére. Fenekét kidüllesztette és meg-megfeszítette, szemlátomást már várta a botot. A hajdú nem is késlekedett. Amint megkapta a jelet, nyomban megkínálta a csupasz hátsót egy kiadós ütéssel, melyet lendületesen követett a többi. Az öreg visszafogottan nyögött, időnként megnyalta ajkát, és rázta a szakállát. Szorosan kapaszkodott a deres lábaiba, lábujjait görbítgette, fenekét meg-megfeszítette és ellazította. A másik hajdú fennhangon számolta az ütéseket, miközben az öreg elismerően fel-felnyögött.

Amikor a hajdú kimérte az utolsó ütést, a vén Gáspár csettintett a nyelvével, és sóhajtva elernyedt.

- Hogy ízlett? – kérdezte az uraság, miközben kioldozták az öreget, aki szuszogva lekecmergett megpróbáltatásai színhelyéről.

- Alaposan ellátták a bajomat – felelte az öreg. – Napokig nem tudok ráülni majd a hátsómra.

- Erre gondolj majd, ha legközelebb lopni indulsz – szólt a vendég. – Nem feleltél arra, paraszt, hogy ízlett?

- Meglehetősen jó verést kaptam – forgatta a fejét az öreg. – Legutóbb is ezzel a bottal méltóztattak megcsapni, meglehetősen ízlett a hátsómnak. Hálás vagyok, hogy ismét bemutattak neki.

Miközben az öreg elballagott, hiszen a botozás után a szabadságát is visszanyerte, eloldoztak a fától, ahová a pányvát kötötték.

- Ezt a parasztot is megcsapattam már többször, de időről időre meg kell ismételni, mert elfelejti, hogy a deresen megfogadta, hogy istennek tetsző életet fog élni – magyarázta az uraság a vendégének. – Most újra kapni fog huszonötöt, és egy darabig remélhetően nem lesz baj vele.

A hajdúk közben a dereshez kísértek, és intettek, hogy feküdjek fel. Meghajoltam az urak felé, majd megoldva gatyamadzagomat elhelyezkedtem a deresen. Szégyelltem volna, ha nem tudom szabályosan meghasalni, amikor már rengetegszer láttam, sőt magam is hasaltam már nem egyszer.

Éreztem, hogy meztelen fenekem bőrét és a vágatomat a szellő cirógatja, és mélyet sóhajtottam.

- Izgulsz? – kérdezte gúnyosan az uraság, és mindketten nevettek.

Feléjük fordítottam a fejem, és alázatosan feleltem:

- Igen, ezt dőreség volna tagadni, uram – ellazítottam és kitoltam a fenekemet, jelezve, hogy készen állok arra, hogy megcsapjanak.

- Helyes! Tisztában vagy azzal, milyen bűnért kapod? – kérdezte a vendég uraság.

- Igenis, uram! – feleltem alázatosan. – A hét főbűn közül a lustaság a bűnöm, amiből a bot talán ki fog kúrálni.

- Talán nem bízol ebben? – csodálkozott a földesúr. – Kaptál már lustaságért máskor is?

- Igen, uram, vagy tucatnyi alkalommal botozták a fenekem lustaságért, de mindig elfelejtem a bot tanítását, ezért meg kell ismételni.

- Most igyekezz jobban összpontosítani a bűnödre, és hátha sikerül – biztatott a vendég uraság.

- Így fogok tenni, uram – ígértem buzgón.

A földesúr jelt adott a hajdúnak, aki meglendítette a botot, és kimérte az elsőt. Elégedetten nyögtem, hiszen éreztem, hogy kedvemre való az ütés. Talán mégis segíteni fog a lustaságomon. A hajdú nem kímélt, ahogy ígérte, alaposan megbotozott. Alig hallottam a másik hajdú hangját, ahogy számolt, mert nagyokat nyögtem, ahogy újra és újra lecsapott védtelen fenekemre. Még mindig nem tudtam úgy fogadni a botot, mint néhány paraszt, akik szinte hangtalanul, vagy mélyeket szuszogva csapatták magukat, én mindig hangosan nyögtem a bottól, és ez most sem volt másképp. A hajdú gondosan végezte feladatát, és kemény ütésekkel igyekezett a lustaságot kiűzni belőlem. Meglehetősen ízlett a bot, noha a nyögdelésemen nem tudtam uralkodni, muszáj volt minden ütést kinyögdelnem. Végre kis szünetet tartott, megvárta, míg ellazítom meggyötört hátsómat, majd ügyesen kimérte az utolsót. Ezzel újra megnyögdeltetett, majd megkönnyebbülve sóhajtottam.

- Miért voltál ilyen hangos? – kérdezte a vendég. – Talán nem esett jól?

- Meglehetősen ízlett, de én mindig így nyögöm a botot, uram – szabadkoztam, miközben feltápászkodtam, és gatyamadzagomat kötözgettem.

- Ejnye, és ez nem változott sokadik alkalomra sem? – kérdezte a vendég.

- Nem, uram, pedig higgye el, igyekszem csendesebb lenni.

- Mindazonáltal büszke lehetsz a farodra, alaposan elverték – jegyezte meg. – Most azonban szeretném megmutatni, hogy viselkedik egy igazi férfi, ha botot kap.

- Csak nem akarod megcsapatni a hátsód? – lepődött meg a földesúr.

- Miért is ne? Általában Háromhavonta kínálnak bottal, és jövő héten már úgyis esedékes lenne – felkelt, és nadrágját oldozgatta. – Ideje, hogy újra hasaljak egyet.

Ezzel felhasalt a deresre, közben felfedte húsos fenekét, melyen halvány csíkokként látszottak a régebbi botozások nyomai.

- Adj parancsot, hogy vágjanak rám jó huszonötöt – nézett fel a földesúrra, aki vállat vont, majd így szólt: - Hajdúk, kapjon huszonötöt a jobbikból!
- Igenis, uram! – hajlongtak a hajdúk, majd miután deresre húzták az uraságot, aki eddig számolt, kézbe vette a botot.

- Kezdd el! Mérj ki neki egyet üdvözlésül! – biztatta a földesúr a hajdút, aki kemény ütést mért a remegő fenékre.

- Na, hogy ízlett? – kérdezte kaján vigyorral a földesúr, miközben vendége bosszúsan szusszantott.

- Majd a végén elmondom a tapasztalataimat – sziszegte, és ellazította húsos fenekét.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy végig, minden ütéshez kitolta ellazított fenekét. Megfeszítette ő is, ahogy várta az ütést, és bár látszott az igyekezete, talán minden második ütést tudott kitolt fenékkel fogadni. A hajdú gyakran nem várta ki, hanem alávágott, az uraság pedig fojtottan káromkodott.

Be kell valljam, hogy alaposabban elverték húsos fenekét, mint az enyémet, és mégis, végig csak sziszegett, motyogott valamit, talán káromkodott, vagy a kapott ütést méltatta, de amikor szokás szerint kicsit várva megcsapták huszonötödszörre is, elégedetten sóhajtott.

- Ez jólesett! – felnézett a földesúrra, aki elképedve figyelte. – Mégis úgy érzem, meg kéne repetáztatnom a faromat még öt ütéssel.

- Öttel? – a földesúr felkelt, és megnézte a vendég uraság fenekét. – Megtoldom még öttel, összesen tízhez mit szólsz?

- Legyen! – mély lélegzetet vett, majd bólintott, jelezve, hogy készen áll.

A hajdú folytatta a botozását, és az uraság halk, kellemetlen szuszogásokat hallatva tovább csapatta fenekét. Néha egy halk nyögéssel reagált, de azonnal elnézést kért érte, egy alkalommal pedig megismételtette az ütést, mert érzése szerint nem volt olyan kemény, mint amilyet megérdemel. A hajdú kivárta, míg az utolsó ütéshez megnyugszik az uraság, és kitolja a fenekét, akkor mesteri ütést mért a rengő fenékre.

- Ahhhh – jajdult az uraság, először a botozása óta. – Ezt jól bevágták nekem!

- De hiszen te akartad – nevetett a földesúr. – Te kívántad a botot.

- Ha tudom, hogy nálad ilyen, akkor már korábban megcsapattam volna itt a fenekem – vallotta be szégyenkezve az uraság, miközben felkelt a deresről. – Ilyen alaposan még sosem botoztak meg, pedig már kóstoltam botot néhányszor.

- Ha ennyire ízlett, máskor is látogass meg, és a hajdúim közül valaki megismétli ezt a verést.

- Nem értem, miért nem bírtam jobban – szabadkozott a vendég uraság. – Amikor a kastélyom deresszobájában csapatom magam, mindig halkan sóhajtva nyugtázom a kapott ütéseket. Itt kihozta belőlem ez a hajdú a bottal a jajgatást, nyögést, emiatt elnézést kérek.

- A repeta elég volt arra, hogy megbűnhődjél a hetvenkedésedért – vélte a földesúr.

- Gondolod? Ahh, de sajog a fenekem!

- Botozás után ez így van – vont vállat a földesúr. – Mit vártál?

- És még én gúnyolódtam, hogy a fiatal parasztot mennyire megnyögdelteti egy kis bot – hajtotta le fejét a vendég uraság szégyenkezve, majd pénzes zacskójából előhalászott egy fénylő aranyat. Megnézte, majd visszatuszkolta, és egy ezüstre cserélte.

Odadobta nekem, és én térden keresgéltem a földön, merre gurult. A hajdú kapta fel, amelyik elvert, és a kezembe csúsztatta.

- Lódulj, ne lássalak itt mostanában! – rivallt rám, de arcát csak én láttam, ahogy hunyorított, jelezve, hogy a csapszékben úgyis találkozunk, és a szigorú hang csak a két uraság jelenlétének szól.

Míg a vendég uraság még mindig a fájós hátsóját tapogatta, addig én kihúztam magam, és elindultam vissza, az istálló felé.

Végül is nem minden nap esik meg, hogy egy pökhendi uraságot sikerül legyőzni, ráadásul abban, amiben azt hiszi, hogy ő a jobb.

Vége