EGY MÁSIK ÉLET KEZDETE 6. RÉSZ (FIKCIÓ, SCI-FI)

(Figyelmeztetés!!!!! Idegen humanoidok említése, ha nem vagy sci-fi rajongó, ne olvass tovább!!!!!)

Mintha megállt volna az idő. Mintha nem lenne más, csak Ő, és én. A külvilágot is teljesen kizártam. Állunk, csendesen, egy hang nélkül, egymással szemközt. Csak egyetlen ponton ér hozzám. A jobb kezének behajlított mutatóujjának középső ujjperce ér hozzá az államhoz. Így tart fogva, egyetlen ponton. A szeme egyenesen a szemembe néz. Némán figyel. De ebben a mozdulatlanságban a szívem egyre erősebben dobog, a légzésem egyre gyorsabb. A pont, ahol hozzám ér, szinte tűz forrónak érzem. Az érzések közben kavarognak a lelkemben. Félek. Szeretnék elfutni. Vagy a lábai elé leborulni a földre. Vagy átölelni,a fejemet a mellkasához döntve, hogy hallhassam a szívverését. Mindegyiket szeretném. De tudom, hogy egyik sem lenne jó választás. Szeretném becsukni a szemem, elmenekülni az átható tekintet elől, de ezt sem merem. Hát átadom magam a pillanatnak. Átadom magam. Bár nagyon félek, érzem hogy jó kezekbe kerültem.
Leengedi a kezét, lassan megfordul, elindul. Tudom, hogy követnem kell, néhány lépés távolságból. Mintha egy láthatatlan kötélen vezetne. Nem tudom hogy hová megyünk, de szó nélkül követem. Menet közben egyszer sem néz vissza rám. Nem gyorsít, de nem is lassít a tempón. Egyenletes lépésekkel halad. Nekem azért igyekeznem kell, hogy tartani tudjam vele a tempót,nehogy nagyon lemaradjak. Csak pár perc séta volt. Egy közeli parkolóba érkeztünk, egy sötét autó mellé. Halk csippanás. Nyitja az anyósülés mögötti ajtót. Figyel. Részemről nagy sóhaj, és beülök az autóba. Egyből utánam hajol. A kezemből elveszi a táskám, és beköti a biztonsági övemet. Határozottan hozzáér a combjaimhoz, és így irányít, hogy terpeszben üljek. A kezemet a testem két oldalán, az ülésen kell tartanom, tenyérrel felfelé. Felegyenesedik, zárja az ajtót, megkerüli az autót, majd beül a kormány mögé. A táskámat a mellette lévő ülésre tette. Az autó nagyon halkan indul. Szinte semmi hang. Sem induláskor, sem menet közben. Zenét sem kapcsol. Teljesen csendben van. Ezért én sem merek megszólalni. Csak bambulok kifelé az ablakon. A különleges üvegen. Ami kívülről olyan, mint a tükör. Nem lehet belátni. Bentről viszont ki lehet nézni. Itt bent, az autóban így kellemes félhomály uralkodik, mintha alkonyodna, már nincs nappal, de még nem jött el az éjszaka. Valahol félúton a kettő között. És az autó színe is nagyon ismerős. Mert, bár metálos fénye van, mint a legtöbb autónak, de nem fekete. Inkább szürke. Vagy lila. Valahol a kettő között. Nagyon ismerős. Az agyam ezen lovagol, honnan, miért érzem ezt a szín árnyalatot ismerősnek. És az illat, amit érzek közben. Édes. Nagyon. Szinte émelyítően édes. Ismerős. Nagyon ismerős. De tényleg? Miért érzem, hogy ez a két dolog összefügg, és fontos apróság? Majd hirtelen belém nyilall a felismerés. A szemem tágra nyílik, és a középső visszapillantó tükörbe nézek. Most a tükrön keresztül találkozik a tekintetünk. Mert időnként rám is figyel. Már emlékszem! Már tudom! Rájöttem! A felfedezéstől majdnem megszólaltam, de még pont időben sikerült összezárni a számat. Veszek egy jó nagy levegőt, majd lassan kifújom, még néhányszor megismétlem, mert muszáj lenyugodnom. Gondolkodnom kell. De most van rá elég időm. Hiszen elég gyorsan haladunk az autópályán.
A csend. A szín. Az illat. Az álom. A nagyon különleges, visszatérő álomkép. Hát innen volt minden annyira ismerős. De ez biztosan csak véletlen. Vagy mégsem? És miért pont most álmodtam újra? Hiszen mindig néhány napig az álom hatása alatt szoktam lenni, agyalni rajta, majd lassan túlteszem magam, kezdem elfelejteni, már nem annyira fontos, és akkor történik meg. Akkor álmodom újra a különleges álmom, és minden kezdődik elölről. Az autónak pont olyan a színe, mint az álmomban az idegen humanoidoknak. És ahol vagyunk a többi lánnyal, abban a hatalmas teremben, ott szoktam ezt a nagyon émelyítően édes illatot érezni, amikor az idegen hím elhalad előttem. Belőle árad az illat. Máskor nem szoktam illatokkal álmodni. Csak ebben az álomban. De nagyon valóságosnak tűnik. Végül a csend. Az, ami egy idő után mindig nagyon zavarni szokott. Amikor nagyon szeretnék hangot kiadni. De úgy érzem hogy nem szabad. Mint most is. Mert az autó csendesen halad az úton, pedig elég gyorsan haladunk. Az idegen férfi szinte alig szólt hozzám, de csak az elején. Azóta csendben van. És ezt a csendet én sem merem megtörni. Úgy érzem, azzal mindent elrontanék. Most szépen csendben kell maradnom. Türelmesnek kell lennem.
Furcsa. Most, hogy rájöttem, miért érzem furcsán magam, miért olyan ismerős sok minden, kezdek lenyugodni. Úgy érzem, ez a találkozó valami más lesz. Elönt egy nyugalmi állapot. Teljesen lenyugszom. Érzem, jó helyen vagyok. Mintha hónapok óta erre az alkalomra várakoztam, készültem volna. Amíg itt tartok a gondolataimban, az autó lelassul, kisorolunk a külső sávba, majd lekanyarodunk egy kisebb útra. Majd pár perc múlva egy még kisebb úton haladunk, egyre lassabban. Egy magas kerítéssel lezárt terület elé érünk. Az úton hatalmas, kovácsoltvas kétszárnyú kapu. Az idegen Úr felemel egy picike dobozkát, előre tartja, gondolom az lehet a távirányító. A kapu szárnyak lassan kinyílnak, áthaladunk. Majd folytatjuk az utunkat. Mögöttünk visszazáródnak a kapuszárnyak. Egy erdei úton haladunk. Hamar keresztül érünk. Egy régimódi több szárnyas, több emeletes kastély van az erdő közepén. Az út megkerüli, tovább megyünk, még nem állunk meg. Csak a másik oldalán, a kastély háta mögött.
Megérkeztünk.

Folyt.köv.