Inspiráció

Inspiráció
(Kitalált történet fiktív szereplőkkel és helyszínekkel. Figyelmeztetés: deresen történő botozás, homoszexualitás.)


Apródként szolgáltam egy végvárban, és ha ez kevés lenne, a legidősebb apródok közé tartoztam a huszonhat évemmel. A legtöbben alig húsz-huszonkét évesek voltak, és szégyennek számított huszonöt éves kor után még mindig apródsorban élni, minden egyes újabb évvel a lovagi próbák és velük együtt a megszerezhető lovagi cím mind távolibbnak, elérhetetlenebbnek látszott.

Bár most nem hirdetett urunk, királyunk keresztes hadjáratot, és viszonylag béke honolt a vidéken, mégis nap mint nap gyakorlatozással, vívással, nyíllövéssel és persze vadászattal töltöttük napjainkat. Ahogy egyre inkább fogyott a reményem, hogy egy napon lovag leszek én is, úgy adtam át magam a falánkságnak. Míg társaim a cselédlányokat hajkurászták, addig én a konyhán plusz élelmet kunyeráltam, és egészen addig nem tűnt fel, hogy bizony hízásnak indultam, míg társaim nem kezdtek gúnyolni érte.

Még ekkor sem véltem úgy, hogy vissza kellene fognom eme bűnt, ami nem véletlenül került a hét főbűn közé, de amikor gyóntatóm is megjegyezte, hogy több fonttal is gyarapodott a súlyom a legutóbbi gyónásom óta, már gondolkodóba estem. Felidéztem azon alkalmakat, amikor nehézkesen szálltam fel a lóra, vagy hamar kimerültem a vívás során, és egyre inkább hajlottam arra, hogy igazságuk vagyon.

Az istállószolga sem bánt kesztyűs kézzel velem, akivel el szoktunk bújni egy üres, hátsó bokszba, hogy titkon hódoljunk a papság által csak szodómiának nevezett férfiszerelemnek, midőn egy alkalommal megjegyzést tett fenekemre, mielőtt belém hatolt. Bizony kijött a könnyem is, noha nem fájt annyira a behatolása, mint az első alkalmakkor, amikor türelmet kellett kérnem tőle, hiszen jókora lőcsét nehezen fogadtam be.

Mégis, szükségem volt inspirációra, hogy a falánkságomnak gátat vessek. Hol volt már az a nyúlánk ifjú, aki húsz évesen apródként kezdett szolgálni a várban? Ruhám szinte repedezett rajtam, és amikor el is repedt egy merészebb vívómozdulatnál, mindenki kinevetett, aki csak arra járt, nemcsak a társaimtól kaptam meg a dagadt, hájas és egyéb jelzőket.

Az uraság, aki időnként szemlét tartott, és kijelölte azokat, akik a lovagi próbára jelentkezhettek, szintén ajkbiggyesztve nézett rám. Rég elfeledte már, hogy amikor a várába fogadott, az első hónapokban még ő is az ágyába rendelt, és nem is volt ellenemre a bánásmód. Kivívta a tiszteletemet, noha már rég nem hágott meg, mégis emlékeztem hevességére, illatára és arra, hogyan cirógatta hosszú hajamat, mielőtt elbocsátott volna.

Azon a napon azonban mást szánt nekem. Amikor megtekintette vaskos testalkatomat, és pár halk szót váltott a rangidős katonával, akinek a kezére bízta az apródjait, mintha megegyeztek volna valamiben, ami rám vonatkozott. Nem sokáig hagyott kétségek között. Elsápadtam, amikor hallottam szájából az ítéletet, hogy inspirációként, hogy mihamarabb visszanyerjem délceg alakomat, ezentúl hetente egyszer huszonöt botütést kell a deresen elszenvednem.

- Ott majd lesz időd gondolkodni, és meglásd, hasznodra válik! – fejezte be, és otthagyott bennünket a várudvaron.

Így történt, hogy lógó orral, meg-megremegő lábakkal a vívólecke után a tömlöcsor felé vettem utamat, hiszen korábbi tapasztalataimból már kiviláglott, hogy jobb hamarabb túlesni ezen. Nehezen találtam rá szavakat, hiszen nemesúrfi létemre azért nem volt sok tapasztalatom a deressel, noha az elmúlt öt-hat évben szinte ugyanennyi alkalommal hasaltam a fekpadra, hogy elpáholjanak.

Szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre két poroszlót is kinn találtam a tömlöcsorra vezető ajtó mellett, ahogy a késő délutáni napfényben fürösztve arcukat, beszélgettek. Ahogy rám pillantottak, a gondosan megfogalmazott szavak alig akartak kijönni számon.

- Uraim… khm… ha volnának szívesek…

- Mit akarsz, dagadék? – kérdezte egyikük, akiben ráismertem arra, aki legutóbb, idestova egy éve ellátta a bajomat a deresen.

- A várúr parancsára… meg kell csapatnom a hátsómat – szégyenkezve tapogattam terebélyes fenekemet, és kerültem pillantásukat.

- Vagy úgy! – nevettek. – Huszonötöt a jobbikból az úrfinak!

Bár nemesi származású voltam, mégsem tiltakozhattam a megalázó fogadtatás ellen, hiszen ez hozzátartozott a büntetéshez. Amíg nem voltam lovag, addig nem bántak tisztelettel velem, akik segítettek eljutni addig. De onnantól majd számíthatok tiszteletre hasonló helyzetben.

- A kínzóteremben vagy az udvaron hasalsz a deresre? – kérdezte a másik, állát dörzsölgetve.

- Úgy vélem… az udvaron. Elég világos van még – pillantottam a lenyugvó nap felé. – Meg hűvösebb is van itt, és engem mindig megizzaszt a botozás.

Míg egyikük az eperfa lombjai alatt álló dereshez kísért, a másik eltűnt a tömlöcsorra vezető ajtón, alkalmasint, hogy kiválassza a botot, amivel megkapom a magamét. Mélyet sóhajtva oldottam meg övemet, és nehézkesen helyezkedtem el hasmánt a deresen, megemelve csípőmet, hogy a poroszló le tudja húzni a fenekemről a nadrágot. Meg is tette, aztán gyakorlott mozdulatokkal bekapcsolta a szíjakat, melyek meggátolták a mozgásomat. Mindig büszke voltam arra, hogy szabályosan meg tudom feküdni a derest, most is felemeltem a fejem, és két kézzel kapaszkodtam a deres lábaiban, miközben ellazítottam fenekemet.

A poroszló elégedetten tapogatta meg:

- Ez aztán a húsos fenék! Ritkán adódik lehetőség, hogy ekkora feneket botozzunk. Úgy emlékszem, hogy amikor utoljára poroltam ki, még nem volt ekkora.

- Igen, ezért is szolgáltam rá a botra – sóhajtottam. – Urunk a falánkságomnak akarja elejét venni. Magam is úgy vélem, hogy ehhez elég inspiráló lehet a botozás.

- Az már igaz, hogy megoldást kínál lustaságra, szolgálatszegésre, tiszteletlenségre is – helyeselt a poroszló. – Talán az is közrejátszik a falánkságodban, hogy elhanyagoltad, márpedig párhavonta nem árt, ha egy férfi megcsapatja magát.

- Valóban?

- Igen hasznosnak vélem, még urunk is igénybe veszi, ha szükségét látja, mert nem tud dönteni egy kérdésben, vagy a gyóntatója szerint rászolgált. Morogva, nyögve ugyan, de a kastély deresszobájában megcsapatja a fenekét. Pedig már a hatvanadik évét tapossa, mégis tisztában azzal, hogy egy jókor kapott botozás csodákat művelhet.

- Ha ő is így gondolja, akkor bizonyára így van – feleltem, és ekkor észrevettem, hogy a másik poroszló, aki valamivel fiatalabb volt, felénk tart az udvaron.

- Jó fenék ez – paskolta meg a fenekemet a poroszló, és zavartalanul folytatta. – Gyakrabban kéne meghasalni a derest, és a bot segítene, hogy visszanyerje formáját. Emlékszem, amikor először botoztam, még egészen csinos kis gömbölyűségek voltak.

- Bizony, ez a cél, hogy visszanyerjem a hajdani alakomat – feleltem. – Hetente egyszer kell hasalnom a bot alá az uraság parancsára egészen addig, míg nem sikerül.

- Mindent megteszünk, hogy sikerüljön – ezt már a másik mondta, aki időközben odaért.

- Hadd lássam a botot – kértem, mert megijedtem, hogy elfelejtik megmutatni, mielőtt megkínálnak vele.

- Tessék, milyennek találod?

- Ohh – leheltem, amikor arcom elé tartották. – Ez alkalmasnak látszik arra, hogy magamfajta férfit móresre tanítsanak vele.

- Ugye? Lazítsd el, ne feszítsd, ejnye, kaptál már botot máskor is! – feddett a poroszló.

Szégyenkezve engedelmeskedtem. Jól emlékeztem még a régebbi botozásokra, és önkéntelenül is meg-megfeszítettem a fenekem, mintha ezzel csökkenteni tudnám az ütés erejét, kínját. Nagy levegőt vettem, és bólintottam, jelezve, hogy készen állok.

Az első néhány ütés nem is fájt túlságosan, csak megszokásból nyögtem, miközben igyekeztem ráhangolódni a büntetésre. A poroszlók bizonyára már sokféle hangot kicsaltak botozás közben a delikvensből, így meg sem lepődtek, amikor aú-zni kezdtem, elnyújtva az ú-t, fenekem lángolt az ütések nyomán.

Eszembe jutott az uraság parancsa, és miközben hangosan nyögtem a bottól, arra igyekeztem gondolni, hogy miért kapom. Meg-megfeszítve fenekemet, szabadkozva aú-ztam és nyögtem, a poroszló nem kímélt. Néhány perc alatt készen is volt velem. Alaposan megizzasztott, ahogy máskor is, a kapott büntetés, mégis elégedett voltam azzal, amit kaptam. Ahogy nyögve, sóhajtozva felkászálódtam a deresről, meg is jegyeztem, hogy ilyen alaposan tán még sosem verték el a fenekemet.

Nagy nehezen felcibáltam a nadrágomat, alig jött fel dagadt és hurkás hátsómra, és nem bírtam elindulni, muszáj volt pihennem még egy kicsit, annyira remegtek lábaim. Letérdeltem a deres közelében a porba, és előredőlve lihegtem.

Ekkor egy másik férfi érkezett. Látásból ismertem, a hallgatag lovag volt, aki szállást kért a várban, és néhány nap múlva távozott. Mindig így tett. Magas, szikár férfi volt, negyvenes éveiben járhatott.

- Uraim – szólt a poroszlókhoz.

- Parancsoljon velünk, lovag úr! – felelte kórusban a két poroszló.

- Nagy szükségem volna egy kiadós huszonötre – felelte fojtott hangon a titokzatos lovag. – Vétettem az illemszabályok ellen, és ennek ez az ellentétele. Még ma meg kell kapnom a botot, hogy három nap múlva lóra ülhessek.

- Talán még belefér, míg lemegy a nap – vélte az a poroszló, aki az imént vert el engem.

- Akkor talán kezdjenek hozzá – a férfi levette köpenyét, majd meglazította ruháit, miközben figyelte, hogy a poroszlók letörlik izzadságomat a deresről.

Nagyot szusszanva lépett a dereshez, és tétovázás nélkül végighasalt rajta. A poroszlók lehúzták fenekéről a nadrágját, fehér bőrén néhány sötét szőrszál látszott, és elhalványult rózsaszín csíkok jelezték, hogy nem először köt ismeretséget a bottal.

- Uraságod mikor csapatta utoljára a fenekét? – kérdezte kíváncsian az a poroszló, aki a lovag alá csúsztatta a lószőrrel tömött párnát, hogy kidomborítsa a botozásra előkészített feneket.

- Mikor is? – a hasaló férfi felemelte fejét, és a távolba nézett. – Ha jól vélekszem, tíz hónapja csaptak meg, egy elveszített fogadás miatt kellett hasalnom.

- Akkor uraságod jól ismeri a botot, ez látszik azon is, milyen ügyesen felhasalt.

- Szégyellném is magam, ha nem tudnám meghasalni a derest – felelte a lovag gunyorosan. – De ne húzzuk az időt, mindjárt lemegy a nap, és még nem kaptam meg a magamét.

- Remélem uraságod megelégedésére szolgál majd! – nem az a poroszló vette kézbe a botot, amelyik engem elvert és deresre húzta a lovagot, hanem a másik, aki az előbb csak megfigyelte, hogy rendben zajlik-e a botozásom.

- Magam is ebben bízom, hiszen mostanában nem kóstolt botot a fenekem – felelte a hasaló férfi, és szorosabban markolta a deres lábait.

A következő pillanatban elkezdődött a botozás. Mivel nem akarózott felkelnem térdeimről, és szemlátomást a lovagnak sem volt ellenére a jelenlétem, így figyeltem, hogyan viseli a büntetést. Meg is érte maradni, mert azóta sem láttam és hallottam ilyenről.

A lovag fegyelmezetten számolta a kapott ütéseket, miután egy halk sóhajjal, vagy nyögéssel nyugtázta azokat. Mégis megesett kétszer, hogy hangosabban jajdult, ilyenkor elnézést kért, és kisvártatva kimondta a számot. Egy alkalommal kérte, hogy lejjebb üssék, és csettintett a nyelvével, amikor a kívánt helyre kapta a következő ütést.

- Ez az! – sóhajtotta, és kimondta a következő számot, egyszer sem tévesztette el a számolást.

Amikor a huszonötödiket is megkapta, és fenekén szépen látszottak a vöröslő hurkák, kis időt kért az őt kioldozni kívánó poroszlótól, majd így szólt, higgadtan:

- Kétszer is hangosabb voltam, ezért külön büntetést érdemlek. Kérem, még ötöt mérjen a hátsómra!

- Ha óhajtja! – a poroszló ismét felemelte a botot, és könnyedén újra megkínálta a hasaló férfit egy ütéssel.

Csak kissé emelte fel a fejét, és kifújta a levegőt. Már nem számolt, arra összpontosított, hogy csendesen bírja ki a plusz öt ütést.

- Ahh – szólt elégedetten, amikor kioldozták, és feltérdelt, majd talpra állt. – Ez aztán kedvemre való botozás volt. Úgy elverték a fenekem, ahogy kell, nem lehet rá panaszom.

Egy-egy aranypénzt nyújtott át a két poroszlónak hálája jeléül, majd rám pillantott, talán kissé hosszabban, mint illő lett volna, aztán megtapogatta fenekét, és köpenyéért nyúlt. Ha nem is délcegen, de sántikálás nélkül távozott.

Még mindig azt hittem, hogy álmodom. A hallgatag lovag ennyit összesen nem beszélt az elmúlt években, amikor idelátogatott, ráadásul most nem is tudtam, hogy itt van.

Felkeltem térdeimről, és búcsút intettem a két poroszlónak. A nap már lehanyatlott a nyugati dombok mögé, amikor az apródok szállása felé bandukoltam. Egy sötét sarokból kilépett elém egy árnyék. Mielőtt tőrömhöz kaphattam volna, felismertem a halk hangot:

- Gyere velem! Egy hangot se!

Nem bántam meg, hogy követtem a hallgatag lovagot. Végre találtam valakit, aki nem gúnyolt vaskos testemért, és amikor megtudta, hogy miért kellett botozást kapnom, helyeselte a dolgot. Hajnaltájt, amikor egymás karjában elaludtunk a szállásán, még a fülembe súgta, hogy legközelebb, amikor erre jár, már sokkal nyúlánkabb ifjút fog találni, aki én leszek.

Ígérete jobban inspirált, mint a várúr által ítélt heti botozás.

Vége