Pietro története

Pietro története
(Fiktív történet kitalált szereplőkkel, eseményekkel és helyszínekkel. Figyelmeztetés: deresen történő botozás, homoszexualitás)


Az Úr 1277. esztendejében kerültem Leontino lovag várába, hogy második fiát, az akkor tizennégy éves úrfit tanítsam latinra. Az első fiú már elkerült a várból, apródként szolgálta uralkodónkat. Nemcsak ő került messze családjától, magam is hátrahagytam itáliai környezetemet, és a Pisai Egyetemen tanultakból kívántam megélhetésemet fedezni. A latinon kívül tanítottam miniatűr-festészetet és aritmetikát is, de itt csak a latinra volt szükség. Lodovico úrfi korábban már két, nemesek fiainak fenntartott bentlakásos intézményben pallérozta eszét, vajmi kevés sikerrel. Inkább a tréfacsinálásban jeleskedett, mint kalligrafikus betűk másolásában, így amikor a kollégiumi szobájában talált egeret a kötelező misén a perselybe tuszkolta adomány helyett, a templomszolga észrevette ténykedését, és az ifjú rövid úton eltávolíttatott a tanulóifjúság sorai közül, hogy újfent otthonában folytassa áldatlan tevékenységét. Bölcs atyja úgy döntött, hogy házitanítót fogad melléje, szám szerint négyet, és míg én a latinban próbáltam gyarapítani tudását, a többi tanár eredményesebben igazította el az ifjút a hadászat, zene és tánc berkeiben.

Alig tíz évvel voltam idősebb az ifjú Lodovico-nál, amikor kineveztek melléje házitanítóul, és kevésnyi tapasztalattal rendelkeztem nemes úrfik tanításában. Bár bíztam latintudásomban, ennek a tudásanyagnak az átadása nehezen ment, hiszen nem leltem befogadó közönségre a gyermek személyében. Az órákon elkalandozott, kidöntötte a kalamárist, a betűk felismerésében sem jeleskedett, és emiatt egyre inkább úgy véltem, ideje Leontino uraság elé állnom, és bevallanom, hogy szerintem nincs az a képzett latintanár, aki a bikkfafejű utódjának képes lenne megtanítani valamit tudományából.

Leontino uraság a fegyverteremben fogadott, ahol a lakomákat is tartották. Már hírét vette korábban, hogy nem boldogulok a fiával, és amikor ezt szóban is elismertem, az ablakhoz hívott, és vele együtt nézhettem végig, hogy a piperkőc tánctanárt deresre húzzák. Nyeltem egy nagyot, és már épp megkérdeztem volna, hogy miért kell tanúja legyek a negyvenes, gömbölyded férfi megszégyenülésének, amikor az uraság intett, hogy inkább figyeljem, mi történik az udvaron.

Más alkalmakkor is voltam már tanúja ilyen büntetésnek, és jómagam is vagy tucatnyi alkalommal hasaltam deresre, ezért tisztában voltam azzal, hogy a tánctanár könyörgése és nyivákoló panaszkodása valódi, és ígéreteit is komolyan gondolja, melyeket a kíméletlen, újra és újra lecsapó bot csikart ki belőle. Eszerint a suta és ügyetlen fiúból kiváló táncos válik hamarosan, csak még egy kis időt kér hozzá. Az ígéret még egyszer elhangzott, további nyivákolás kíséretében, mire a bámész udvari nép és a poroszlók kinevették, hiszen milyen férfi az, aki így viselkedik a deresen.

Valóban szánalmas volt lila, selyem alsóruhájában, ahogy fenekét felfedve nyivákolt a botnak, megígérve mindent, ami csak eszébe jutott kínzatása megrövidítése érdekében. A poroszló azonban gondosan kiszámolta a huszonötöt a piperkőc fenekére, és néhány keresetlen szóval megfeddte viselkedéséért.

Az uraság felém fordult, amikor a kínos jelenet véget ért, és türelmetlen mozdulatot tett:

- Harmadik hónapja tanítja a fiamat, és Lodovico még mindig elbotlik a saját lábában. Még egy egyszerű forgást sem tud kivitelezni. Fogyatkozik a türelmem, immár másodszorra kellett megbotoztatnom a tánctanárt, talán most eléri célját a büntetés.

- Valóban, a poroszlók mindent megtettek, hogy alaposan emlékeztessék a kötelességére, tudnia kell, hogy azért fizetik, hogy az úrfi légiesen táncoljon – feleltem kissé rosszmájúan.

- Ugye? Nos, halljam, miért nem haladnak a latintanulással?

Elsápadtam. Bepanaszolni az úrfit egyet jelentett volna a kegyvesztettséggel, hiszen hiába tárnám atyja elé, hogy lúdtollával csak a pacák sorát ejti a drága pergamenre betűk helyett, így hát annyit feleltem, hogy úgy látom, több idő kell a gyermeknek.

- Idő, abból van a legkevesebb! – dobta vissza a szót az uraság. – Ha pap nem lesz belőle, írnokként szolgálhat az uralkodónk mellett, de ehhez meg kellene tanulnia az írás mesterségét.

- Mindent megteszek, uram, hogy megtanítsam – hajoltam meg alázatosan, noha egyre kevesebb reményt fűztem ahhoz, hogy képes leszek erre.

- Nos, ez esetben kénytelen leszek hasonló módszerhez folyamodni – komorult el tekintete. – Mióta is szolgál nálam?

- Kicsivel több, mint két hónapja, uram – feleltem, hangom kissé megremegett.

- Hány alkalommal csapattam meg eddig?

- Még egyszer sem, uram.

- Lehet, hogy ez a módszer átsegíteni Lodovico tanulási nehézségein. Bemutatták már a botnak?

- Legutóbbi gazdám méltóztatott megcsapatni néhány alkalommal – vallottam be fanyar arckifejezéssel.

- Mikor hasalt utoljára?

- Jó három hónapja, mielőtt szedtem a sátorfámat, és továbbálltam abból a szolgálatból, uram.

- Tehát nem lenne kedve ellenére, ha ismét deresre húznák?

- Voltaképpen magam is úgy érzem, hogy rászolgáltam, uram. Az utóbbi napokban többször is felmerült bennem, hogy hasznomra válna, ha ismét a fenekemen keresztül próbálnának meggyőzni arról, hogy ideje összeszednem magam. Egy jó bot kihozná belőlem a legjobbat – feleltem eltűnődve.

- Ha ön is így gondolja, akkor nincs mire várni. Nyomban parancsot adok, hogy vágjanak huszonötöt a fenekére.

Választ sem várva csengetett a szolgáknak, és ezzel időt sem adott tiltakozásra vagy halogatásra.

Magam is egyetértettem azzal, hogy időnként egy kiadós botozás segít átlendíteni a problémákon, és ez most egy olyan helyzet volt. Mégis, amikor megláttam a derest, és a gúnyosan várakozó poroszlókat, már inamba szállt a bátorságom. „Pietro, most aztán ellátják a bajodat!” – sóhajtottam.

- Pietro urunk parancsára megcsapatik – a szolgák poroszlókézre adtak, ám ottmaradtak, hogy a bámész udvari néppel együtt végignézzék, hogy elvernek.

- Nosza, ne késlekedjen, Pietro uram – szólt az egyik poroszló. – Meglátja, jobb nem halogatni a dolgot. Ugye, még nem botoztuk?

- Nem, most kapom itt az elsőt – feleltem, és meglazítottam nadrágomat. – Vonakodtam felfedni a fenekemet, pedig a legutóbbi botozásnak már csak halvány nyomai látszhattak.

Fiatal korom ellenére meglehetősen nehézkesen helyezkedtem el a deresen, jól ismertem már a büntetés ezen formáját, tucatnyi alkalom elég volt, hogy magabiztosan kijelentsem, tudom mit jelent botot kóstolni a hátsómmal. Mégis kíváncsian néztem körül, míg deresre húztak. Vajon látják rajtam, hogy meglehetősen kívánom a botot? Magamfajta férfiember nem vallhatja be, legfeljebb saját magának, hogy így van, még a gyóntatójának sem árulhatja el, hogy zavaros álmaiban a deresen nyögdel.

A jó élettől és a terített asztaloknál történő lakomázástól nemcsak a tánctanár gömbölyödött ki, rajtam is látszott, hogy hírből sem ismerem a böjtöt. Az ölem alá tett kemény párnával kidomborított fenekem is erről árulkodott, a lószőr párnától még nagyobbnak látszott, mint amekkora volt valójában.

Megpillantottam a szemem elé tartott botot, és a figyelmességtől hálásan érintettem ajkammal. Megmutatják, hogy máskor is felismerjem. Első pillantásra láttam, hogy ezzel alaposan móresre lehet tanítani egy olyan férfit, aki rászolgált, most éppen engem.

Nagyon sóhajtottam, és a poroszló kérdésére, hogy készen állok-e, azt feleltem, hogy igen, és kifejeztem abbéli reményemet, hogy eléri célját a büntetésem.

Tenyerébe köpött, majd ráhelyezte a botot a fenekemre, hogy jelezze, ő is felkészült. Aztán elkezdődött. Meglehetősen ízlett a fenekemnek a kapott ütleg, elégedetten nyögve felelgettem a botnak. Megállapítottam magamban, hogy tapasztalt poroszló forgatja a botot, és hálásan nyögdeltem, ahogy már régen. A botozás megizzasztott, verítékem a homlokomról arcomra folyt kis patakokban. Testem meg-megremegett, de továbbra is úgy nyögtem a bottól, ahogy egy férfinak illik. Nem jajgattam, nem könyörögtem, de kiadós nyögéseimből a poroszló hallhatta, hogy jó munkát végez. Olyan huszonötöt vágott rám, hogy percekig csak lihegtem, miután megkaptam az utolsót. Nehezemre esett felkelni is, noha meglehetősen jólesett a kapott ütleg.

- Na, hogy érzi? – kérdezte a poroszló, aki elvert.

Megvárta, míg felcibálom nadrágomat, és elfogadom a felém nyújtott kupa bort. Amíg felhajtottam, kigondoltam a választ.

- Úgy vélem, alkalmas lesz arra, hogy elérje a célját.

- A tánctanárnál sem működött, már másodszorra kellett megcsapni – nevetett. – Ha uraságodnál sem működik, akkor újra bemutatom a botnak.

- Hálásan köszönöm a figyelmességét, de most néhány hétig nem hasalnék le újra – feleltem, és ismét fanyalogtam, hiszen mégiscsak elverték a fenekem.

- Uraságod kapott valaha hasonlót?

- Ó, igen, a húsz éves koromtól eltelt néhány évben vagy tucatnyi alkalommal kellett a bot alá hasalnom. Nem is bántam meg, hiszen épülésemre szolgált, hogy alaposan kiporoltak.

Összeszedtem minden erőmet, és lassú, megfontolt léptekkel felmentem a szobámba. A saját lábamon. Ismertem olyan férfiakat, akik a botozás után szolgáikra támaszkodva hagyták el megcsapatásuk helyszínét, és hetekig nyögték a botot, de én nem tartoztam közéjük. Eddig nem szorultam segítségre, ámbár ki tudja, mit hoz a jövő.

Ahogy hasaltam az ágyon, és felhúzva ingemet éreztem, hogy a hűs szellő kellemesen hűti felforrósodott, meggyötört bőrömet, volt időm gondolkodni. Persze, most sem a tanulási módszertan esetleges változtatásán gondolkodtam, hanem léha ifjú lévén, inkább felidéztem botozással kapcsolatos emlékeimet.

Húszévesen kerültem a Pisai Egyetemre, és bár hamar a legjobb diákok közé kerültem, ez nem ment könnyen. Kellett hozzá egy idősebb tanár, aki odafigyelt fejlődésemre. Mentorommá vált, és segítségével gyors előmenetelre tettem szert. Jól emlékszem a kollégium kertjében tett sétáinkra. A korosodó férfi mosolygott, és akkor még nem tulajdonítottam jelentőséget a sétapálcájának. De hamarosan megtapasztaltam, hogy nem dísznek hordja magával.

Más mentorok is kísérgettek ifjakat, és hasonló kezelésben részesítették őket, miközben filozófiát tanítottak nekik.

A mentorom először is megkérdezte, hogy ellenemre volna-e, ha használná a pálcáját, hiszen vissza is utasíthatom. Ám ha így döntök, ő megszűnik mentorommá válni, és elsüllyedhetek a középszerű vagy gyöngébb képességi diákok között. Ám a pálca – itt felmutatta – csodát tud művelni velem. Meghallgathattam filozófiai előadását arról, hogy milyen jó hatású egy időben kapott verés a férfi számára, aki időről időre felkínálja fenekét egy erős pálcának. Itt mosolyogva intett, hogy fogjam meg bokáimat, és miután kissé vonakodva megtettem, könnyedén suhintva pálcájával kimérte az első ütést.

Sok-sok ütés követte az elsőt, sétáink alkalmával csak úgy lángolt a fenekem, mégse bántam. Bár gyakran jelét adtam, hogy kellemetlenül érint a suhogó pálca, például amikor leguggoltam, és két kézzel fogtam fenekemet, sziszegve, vagy amikor megugrasztott egy-egy ütés. Soha nem tett szemrehányást, kivárta, amíg magamhoz térek, és folytattuk a sétát.

Közben a kertben, a magas kőfalak között, a harsányzöld növények között más ifjak is hasonló módon tanulták mentoraiktól, hogyan kell viselkedni, ha a fenekükre mért ütéssel büntetik őket.

Már az első estén meglátogatott szobámban, amikor fájdalmaim ellenére aludni próbáltam. Leült az ágyam mellé, megkérdezte, hogy jól vagyok-e, és használt-e a gyógykenőcs, amit küldött. Amikor azt feleltem, hogy még nem kentem be a fenekemet, felajánlotta, hogy majd ő megteszi. Mosolyogva, mint máskor, vette le a tégely fedelét, és mellém ült az ágyra. Felfedtem fenekemet, és lassan kezdte a kenőcsöt felkenni, beledörzsölni a bőrömbe. Közben a nyomokat vizsgálva felemlékezte, hogy milyen jó látvány volt, amikor az ütés láttán felpirosodott egy újabb csík. Egészen ellazultam kezei alatt. Aztán arra riadtam, hogy a gyógykenőcstől sikamlóssá vált ujja a fenéklyukamba siklik, és ott marad. Felkaptam a fejem, majd egyetlen szó nélkül lehajtottam ismét, csak elvörösödtem. Ő pedig lassú, kimért mozdulatokkal újra és újra fenéklyukam mélyére nyomta ujját.

Legközelebbi pálcás sétánkon erről is beszélt, hogy egy ifjúnak milyen örömet tud okozni egy másik férfi, ha az ifjú rá tud hangolódni. Azt feleltem, hogy bár meglepetést okozott, mégis jó emlékként maradt meg bennem. A harmadik alkalommal már nemcsak az ujja járt bennem.

Felriadtam, amikor nyílt a szobám ajtaja. Tenyeres-talpas szolgálólány érkezett egy kancsóval, melyet mosdótálamba öntött. Gyógyfüveket kevert belé, melyet köténye zsebéből szedett elő, majd fehér gyolcsokat mártott a vízbe. Borogatásként terítette fenekemre, majd elhagyta a szobámat. Távozása után ismét átadtam magam hajdani mentorommal kapcsolatos kellemes és kevésbé kellemes emlékeimnek.

Lodovico úrfi azonban a továbbiakban sem tett tanúbizonyságot arról, hogy a tanulás bármely módja lekötné figyelmét. A tánctanár pár nappal később ismét bosszúsan kocogott le a dereshez két szolga kíséretében, hogy újabb huszonöttel segítsék eredményességét.

Néhány héttel később Leontino uraságnál magam jelentkeztem.

- Nos, Lodovico tanulmányai végre kedvező irányt vettek? – kérdezte.

- Az a helyzet, uram, hogy nem. Változatlanul nem tudom rávenni a latin betűk elsajátítására, noha mióta méltóztatott megcsapatni, némi változás jelét tapasztaltam.

- Némi változás? Ennél többet várunk öntől, Pietro.

- Magam is ezen a véleményen vagyok, uram, és ezért tisztelettel javasolnám, hogy egy újabb botozással ki lehetne csalni belőlem a tehetséget, amellyel megtaníthatnám az úrfit.

- Gondolja? – tűnődve dörzsölte borostás állát. – Ez esetben a megoldás kézenfekvő. Jöjjön velem! Ha jól vettem ki szavaiból, önként ajánlkozik arra, hogy hasal egyet. Méltányolom buzgalmát, és ezért most nem az udvaron csapatom meg, hanem a nemesek használatára berendezett deresszobában.

- Megtisztelt, uram! – hálálkodtam, és loppal megtapogattam fenekemet.

A deresszoba a kastély bal szárnyán, az első szint folyosójának végén helyezkedett el. Leontino uraság belépett, és maga után invitált.

A kétszárnyú ajtó bezáródott mögöttünk. A tágas helyiség közepén párnázott deres állt, a falakon körben tartókon pálcák, vesszők, botok, szíjak. Az uraság kesernyésen köhintett, majd hozzám fordult.

- Magam is jó hasznát veszem ennek a helyiségnek, mert magamfajta férfi itt kap insipirációt. Kérem, várakozzon addig, amíg felveszem a gyóntatóm által mai napra rendelt botozást, addig bizonyára sikerül ráhangolódnia önnek is a hasalásra.

Letelepedtem a fal mellett álló padok egyikére, és figyeltem, ahogy a poroszlók felé lép. Némi zavarral hangjában felszólítja őket, hogy lássák el a baját alaposan, majd nadrágja övét kibontva elhelyezkedett a deresen.

Hamarosan csupasz, kitolt fenékkel, leszíjazva mondta a jelen lévő gyóntatójának, hogy reméli, hogy ezúttal nem fingatják meg annyira, mint legutóbb, mire a gyóntatója valami olyat felelt, hogy legutóbb az előző napon fogyasztott bab lehetett az oka, hogy a bot jellegzetes hangokat csalt elő fenekéből.

Az ötvenes éveiben járó férfi szabódott kissé, és kezet csókolt a gyóntatójának, aki a közelemben telepedett le.

Az uraság meglehetősen jól bírta a botot, halk sóhajokkal nyugtázta a kemény ütéseket. Látszott, hogy meglehetősen gyakran válik szükségessé, hogy deresre hasaljon. A gyóntató elmesélte, hogy szinte minden hónapban megkapja a penitenciául rótt huszonötöt, és meglehetősen tiszteli a botot. Soha nem mulasztaná el megjutalmazni a poroszlót, aki kiméri az ütéseket, és ha sóhajtásnál hangosabb hangot vált ki belőle a botütés, azonnal elnézést kér. Sokan megirigyelhetnék viselkedését a deresen.

Amikor megtudta, hogy magam is azért várok, hogy utána engem is kiporoljanak, üdvösnek találta, hogy önként jelentkeztem a botozásra. Az úr értékeli az ilyesmit. Megesett, hogy egy tolvaj is abban a kegyben részesült, hogy itt kapta meg a neki járó huszonötöt, mert amikor rajtavesztett a lopott holmival, és az uraság megkérdezte tőle, hogy milyen büntetést érdemelne, akkor a tolvaj nyomban azt felelte, hogy egy kiadós huszonöt nem lenne ellenére.

Az uraság akkor épp alkudott velem, hogy néhány nappal odázná a neki kirótt penitenciát, de meggyőztem arról, hogy jobb azon túlesni hamarabb. Így az aznapi tanácskozáson egyetlen pillanatra sem ült le, járkált körben a tanácsnokok körül, és kérdésükre bevallotta, hogy délután alaposan megcsapták.

A tolvaj egyébként sírva, jajgatva panaszolta botozás közben, hogy mennyire meggyötri a bot a hátsóját, és fogadkozott, ígérgetett, hogy többé nem esik lopás bűnébe. Ki tudja, megtartotta-e?

Idáig jutottunk a beszélgetésben, amikor a gyóntató felnézett, és látta, hogy urunk éppen felkel a deresről, vöröslő arccal kászálódott le.

- Ahh, istenem, ez jólesett! – ismét kezet csókolt a gyóntatójának, hálája jeléül.

Én következtem. Most fürgébben hasaltam fel, mint legutóbb, az udvaron, a deresen kényelmes fekvés esett. Az uraság kérdésére kissé zavartan bevallottam, hogy napok óta kívánom a botot, és az ehhez kapcsolódó nyugtalanság csak akkor fog elmúlni, ha egy alapos huszonöt bottal lehűtik véremet.

Leontino uraság megjegyezte, hogy ismeri az érzést, de mivel gyóntatója általában nem akkor csapatja meg, amikor kívánja a botot, így ritkán részesül botozásban olyankor, amikor kellene. Kérte a gyóntatóját, hogy a jövőben legyen figyelemmel rá.

Aki még nem hasalt deresen, és nem nézett körül onnan botozás közben, az nem ismeri az érzést. Sokaknál a megalázás és a fájdalom a leggyakoribb érzés, én azonban ennél többet, mást is érzek. A jól megérdemelt ütésektől igaz, hogy hangosabban nyögdeltem, mint máskor, mégis elégedetten csapattam meztelen hátsómat. Megizzasztott a botozás, de ez rendszeresen előfordul ilyen kövérkés férfiaknál, mint én. A gyóntató meg is jegyezte, hogy láthatóan falánkság miatt ilyen a termetem, és azt javasolta, hogy ezentúl havonta feltétlenül csapassam meg a fenekemet, hogy emlékeztessem erre magam.

Átgondoltam a javaslatát, és a következő évben minden hónap közepén jelentkeztem a poroszlóknál, akik így láthatták, hogy hónapról hónapra lejjebb apad a hájam. Mára több fontot leadtam súlyomból, és bár fenekem ingerlően kerek, de már messze van attól a hájas hátsó fertálytól, amelyet ez első időkben oly szégyenkezve csapattam meg.

Hogy Lodovico úrfi halad-e a tanulmányaiban? Egyelőre nem adja ennek a jelét, de Leontino uraság bízik abban, hogy a falánkság ellen kimért botütések előbb-utóbb ezen is segítenek. Gyakran végignézte botozásomat, és már nemcsak a nyomokat dicséri, hanem a kellemes formájú fenekemet is. Azért azonban soha nem mulaszt el megfeddni, hogy mekkorákat nyögök a bottól, és nehézkesen kászálódok fel egy-egy kiadós botozás után. Szerinte egy életerős fiatalemberként már jobban kéne bírnom a botozást, és fürgén felkelni utána a deresről.

Van még mit tanulnom ezen a téren. De addig havonta deresre húzat, én meg szégyenkezve nyögdelem végig a botozást, messze vagyok még attól, hogy kimért sóhajokkal fogadjam az ütéseket, mint ő.

Vége