EGY MÁSIK ÉLET KEZDETE 4. RÉSZ (FIKCIÓ, SCI-FI)

(Figyelem, sci-fi, és némi horrorisztikus elemeket tartalmazó írás! Gyenge idegzetűeknek, és idegen lényeket, esetlegesen bogarakat nem kedvelő egyéneknek különösen kerülendő a további olvasás!!!!!)

Na, végre! Már régen éreztem, hogy egy nap ilyen hosszú legyen. De végre, újra, egyedül, a sötét szobámban, már csak alvás, és utána másnap reggel vár egy új, különleges találkozó. Ahogy fekszem az ágyban, arra gondolok, hogy lehet, sokáig nem fogok tudni elaludni, annyira izgulok. Becsukom a szemem.
.................
Becsuktam, de máris felpattant a szemhéjam. Mert hirtelen világos van. És már nem is a saját szobámban vagyok. Ez egy hatalmas, hosszú terem, a két oldalán ágyak sorakoznak. Mindegyiken egy fiatal nő ébredezik. Az ágyon nincs sem párna, sem takaró. Csak egy üres felület. De nem kőkemény. És nem is hideg. Jó érzés feküdni rajta. Érdekes, hogy bár sokan vagyunk, senki sem beszélget, mindenki csendben van. Szépen lassan felállnak, és elindulnak a terem végében lévő kis ajtóig, mert ott, mögötte vannak a zuhany kabinok. És a WC is. Én is, mintegy transzban, követem a többieket. Olyan érzésem van, hogy már jártam itt. Talán többször is. És nem is félek. Inkább egyfajta várakozás van bennem. Mintha nagyon szeretnék valamit, de még nem tudom, hogy mit. Mint egy kisgyerek, aki várja a karácsonyt, szent estét, és a meglepetés ajándékot. Már előre örül neki. Mert érzi, hogy hamarosan....
Mindenki, szépen sorban, eljut a mosdóig. Majd vissza az ágyakhoz. Teljesen egyformák, de valahogy mindegyikük tudja, hogy melyik az övé. Valahogy én is érzem. Ez nagyon különös. Minden ágy felett van egy kis elhúzható panel. Csak meg kell érinteni az ujjainkkal. Mögötte étel. Mindenkinek más. Mert különbözőek vagyunk. Mintha a világ minden tájáról lenne itt valaki. Akik itt tartanak bennünket, figyelnek az egyedi igényeinkre. Étel, és ital, pont egy adag. Az ágyak mellett a falon mindenkinek van egy picike, felhajtható lap, amit asztalkának tudunk használni. Amikor befejeztük az étkezést, mindent, ami megmaradt, visszatesszük oda, ahonnan kivettük. Majd visszafekszünk az ágyakra. Valahogy, mindenki pont ugyanúgy, még én is. Lábak kinyújtva, egymás mellett. Karok a fej alatt, mivel nincs párnánk, így kényelmes. Várakozunk. Szépen, csendben. Bár idegenek vagyunk egymásnak, mindenki máshogy néz ki, mégis van valami közös. Hogy mindenkin ugyanolyan ruha van. Mintha csak egy különleges egyenruha lenne. Ami mindenkire jó. De ez az egyetlen, ami van rajtunk. Semmi alsó ruházat, csak ez a szürke, elöl végig gombos egybe ruha, pántos, picit elasztikus, érdekes anyag. Az a legfurcsább, hogy bár szemüveges vagyok, itt nincs rajtam. És picit hiányzik is. Csak közelre látok, távoli dolgok már elég homályosak. Elég sokáig tarthatott, amíg fekve várakoztunk. Egy érdekes hangot hallunk, jeleznek nekünk. Sorban felkelnek az ágyakról, és melléjük térdelnek, lehajtott fejjel. Még én is. Úgy érzem, erre vártunk, reggel óta. A terem másik végében egy nagyobb ajtó van. Most hallani lehet egy halk surranó hangot, ahogy az ajtó eltűnt a falban. Ahogy le van hajtva a fejem, picikét oldalra billentem, és sandítok, leskelődök. Mert nagyon kíváncsi vagyok. Az ajtóban megjelenik egy hatalmas termetű, humanoid. Nem, nem ember. Mert, bár két lábon jár, négy keze van. És egy kezén 7 ujjal. És nem ruha van rajta, hanem mintha páncélban lenne. Szürkés, nagyon sötétlila. A szemei, mint a bogaraknak, összetett. A szájából, két oldalt, hatalmas csáprágók állnak ki. És még egy pár csáp is van a feje tetején. Eszméletlenül ronda egy alak. Bejön, fel és alá sétál a teremben, mintha csak válogatna. Hihetetlen élmény. Beleborzongok. A túlsó oldalon, az egyik közeli lányt választja ki. Az egyik alsó kezét ráteszi a fejére, ezzel jelzi neki, hogy felállhat, és nyújthatja a kezét. Ahogy ránézek, hihetetlen, hogy a csajszi mennyire örül, hogy ő lett a kiválasztott, hogy elmehet innen, valahová, máshova. És azt is látom, hogy a többieknek ez nem tetszik, mintha picit irigykednének, hogy a társuk lett a nyertes.
Az idegen humanoid kézen fogva kivezeti a teremből a lányt, aki még egyszer visszanéz ránk, többiekre. Látszik rajta, hogy majd kiugrik a bőréből örömében. Becsukódik az ajtó, most már mi, többiek is felállhatunk. Majd jöhet az újabb étkezés. Utána újra lefekszünk. Persze, csendben. Szinte ijesztő a csend. Szeretnék megszólalni, de valahogy nincs hozzá kedvem. Különöben is, mégis kihez szólhatnék, és miért? Sokáig vagyunk fekve az ágyon. Majd jöhet az újabb étkezés, arra gondolok, ez már talán a vacsora lesz. Utána irány a zuhany, és vissza a helyünkre. És a szoba magától elkezdett sötétedni. Egyre sötétebb van, szinte már csak derengés. Ezzel jelzik, hogy aludni kell. Becsukom a szemem. De nem tudok aludni. Mert szinte megőrjít ez a hatalmas csend. Szeretnék végre, valami hangot! Már azon vagyok, hogy megszólalok, és saját magamhoz fogok beszélni, csak hogy hallhassam a saját hangomat. De váratlan, halk hangra, egy dallamra leszek figyelmes. Eleinte alig hallható, de egyre erősebb lesz. Valahonnan, nagyon ismerős. De honnan? Megvan! Emlékszem már! Ez az ébresztőm hangja, amire a telót állítottam. Egyre hangosabb. Kinyitom a szemem.

A saját szobám, a saját ágyam, és tényleg a telóm az, amit hallok.
Reggel lett. Minden, amit nemrég átéltem, csak egy álom. De miért ennyire élénk? Ennyire emlék ízű álom? Miért szeretnék újra visszamenni oda? Miért szeretnék én lenni a szerencsés kiválasztott, aki kiléphet azon a nagy ajtón, egy idegen humanoiddal? Hiszen nagyon ronda! És szinte félelmetes! Mégis teljesen be vagyok rá gerjedve. Ahogy ébredezek, úgy hasít belém egy újabb felismerés. Hogy ma reggel miért is kellett korábban felkelni. Mert ma van a nagy nap! Mert vár egy új kaland!
Irány a mosdó, zuhany, és........
folyt.köv.